Prezsmer Boglárka: Tollak erejéről a belső szabadságért

Fotó: Jakab Lóránd

Itt fekszik előttem ez a pár toll… Tisztafehér. Puha. Finoman mozdul, ahogy mély levegőt veszek. A zsinórpadlásról alászálló tollhullásból maradt a hajamban. A Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről-t, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban eltöltött estét és az első idei havazás hazáig tartó képeit idézi.

Valami örömféle járt át. Jó volt belefeledkezni a nézésbe, jó volt egy térben lenni, teremtett világukban résztvenni, a füstszárnyak felvillanó fényében, a tollpihék szálai közt átszűrődő rétegekben megérezni a felsejlőt: az élet számolatlan síkját, jelentését, minőségét. Sirály – a mindenkori színházi metafora, az igényünk, hogy mélyebbre menjünk utazásaink során. Lélekkel teli színház ez, felmutat valamit a közös létezés belső energiáiból. Nem erőltet arra, hogy vele menjek, megengedi, hogy ráérjek felfogni, befogadni, elfogadni. És van, hogy lemaradok, mert magam is csak ott tartok utazásaim során, ahol tartok.

Úgy vélem, nagy ritkaság ez ma. És nagy bátorság, felvállalni valamit, ami olyan, amilyen.

Üzen ez a színház, de nem terhel meg. Szerelem, színház, háború, érzetek, gondolatok, műidézések, emlékek, benyomások, hangok, könny és zongora, csendek, sötétből érkező ösztönös alakok a mélyben, nyelvöltögetés és maszkszerűség, pimasz erejű elpusztíthatatlanság, tánc, költészet és frissesség, szépség és arányok, a fenyőfák feletti háború, rengeteg nagy szárny, vágy, hogy felülemelkedjünk, hogy megérezzük a kitapintható Istenséget; kiterjedőség. Képesek vagyunk mi (nézők és alkotók) elengedni a színházat, hogy találkozzunk?

Ki vagy te, Nyina? Honnan jössz, Elektra? Hiszel-e még, Ophelia? Merre tartasz bennünk, Hamlet? Megannyi arcunk, sejtrészecskénk szereplői együtt a színpad közös erőterében. A viszonyrendszerben az egymást kiegészítő jelenlétek, alakítások, személyiségek, rétegek a kollektív lélekből. Ott valahol legbelül, ahol a sirály lakik, mindenkinek van egy igaz hangja, és a színpad jelen idejében nem az a fontos, hogy kitől hallom meg éppen ezt a személyességet. Ki az én? Egyszerre van jelen ifjúságában, érettségében, esendőségben és hasztalan, sorsszerű szerepjátszásaival is az ÉN. Az ego, a lélek, a szellem és a test. Mint fehérmadár, mint kékmadár, mint tigris, mint pók, mint hegyek fák füvek, lelkem rokonai, mint aranyfüstök és ködök zománca.

Az előadás talán nincs kész. Nem is olyan fontos… A szándék a színház határainak felszámolása. Foglalkozni kell a találkozással. Tanítani kell, szoktatni magunkat arra, hogy váljunk befogadókká. Hogy szívleljük meg jobban életünket. Az igazi létezéshez belső bátorságra és szabadságra van szükségünk. Alkotóknak, nézőknek, és jó lenne azt írni, hogy mindenkinek.