Prezsmer Boglárka: Hódolni kell a padlizsánnak. A találkozás tanítása

Prezsmer Boglárka: Hódolni kell a padlizsánnak. A találkozás tanítása

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Gabnai Katalinnal beszélget Prezsmer Boglárka

Fotó: Mann György

A színházi nevelés szakemberei több mint negyedszázada jelen vannak Magyarországon. Lassan mindenki hallott már a drámapedagógiáról is, de azt sosem lehet pontosan tudni, hogy színházi berkekben ki mire gondol, amikor ezekre a dolgokra hivatkozik, tegye azt pártolóan vagy merev hárítással, esetleg megélhetési szempontokat figyelembe véve.  Mit fednek ezek a fogalmak?

A színi nevelés két fő irányáról van szó, melyek jórészt azonos technikákat, a megértést és a megjelenítést előkészítő és gazdagító gyakorlatokat és játékokat alkalmaznak. A cél minden esetben azonos, mégpedig az, hogy a világra nyitott, felelős, közösségben élni tudó emberekkel éljünk együtt. A színházi nevelés folyamatában mindig megtalálhatók a kidolgozott színjáték időszigetei, vagyis a színházi nevelés valamiképp mindig produkció segítségével történik: vagy úgy, hogy gyerekekkel (fiatalokkal, gondozottakkal, börtönlakókkal stb.) hozunk létre egy közönség elé szánt előadást, vagy úgy, hogy gyerekeknek (fiataloknak, gondozottaknak, börtönlakóknak stb.) mutatunk be egy előadást, amihez vagy kapcsolódik feldolgozó szakasz vagy nem.

Ez azt jelenti, hogy a drámapedagógiának nem része a produkció?

A drámapedagógiának csak esetlegesen része a produkció – én magam bizonyos érési folyamatok betetőzéseként éltem át minden csapatommal, de az itt egyáltalán nem kötelező. Dolgoztam olyan gyerekekkel is, akik két év után sem akartak megmutatkozni mások előtt.   A színi neveléshez szükséges vezetői készlettár minden esetben négy tevékenységfajta, a gyakorlatok, játékok, drámajátékok és színjátékok előkészítésének és irányításának képességét igényli. Az első három forma kérdéseket tartalmaz. Az általában zárt szerkezetű klasszikus gyakorlatoknál pl. a Milyen?, Milyen volt?, Hogy kell? kérdések hívják elő az érzékelés, az emlékezés, a motorikus tevékenység vagy az együttműködés élményét szavakban is megjelenítő tapasztalatot. A Hogy lehet?, Hogy legyen? Hogy lesz? kérdése a kreatív gyakorlatokból vezet át a nyílt kimenetelű, verseny vagy alkotó jellegű játékokhoz, a jó esetben saját elhatározás révén űzött, magas örömszinttel bíró közösségi tevékenységhez.  A gyakorlatok és játékok tulajdonképpen a harmadik forma, a drámajátékok előkészítéseként is fölfoghatóak. Hogy drámatanár (vagy jó edző) irányítja őket, az onnan látható, hogy egyszerre érzékelhető a foglalkozás során a személyre szóló, jó időben korrigáló figyelem és a csapatot összetartó, szabálytartást megkövetelő, az adott időre mindenkinek testi-lelki védettséget biztosító inspiratív erő.

Mitől lesz a játékból drámajáték?

Azt szoktuk mondani, hogy minden drámajáték játék, de csak az a játék drámajáték, amelyben valaki, de legalább egy ember (akár maga a vezető) játékbeli szerepbe lép. Fontos a  játékbeliség hangsúlyozása, hiszen nyilvánvaló, hogy minden közösségi pillanatunkban valamely szociális szerepünk formatartó köpönyegében vagyunk jelen, nem beszélve az adott időponttól független, már kialakult viselkedési szabályok „alsóruházati” rétegeiről. A szociális szerepek mind-mind a valós idő kellékei. A játékbeli szerep viszont – már egyetlen játékba lépő esetén is – megnyitja a játékbeli idő, a „mintha birodalom” kapuját. A kettős idő megélése páratlan élmény, a gyermeki játékok során sokszor gyakorolt kettős tudat lesz az alapja majd a színházi hatásnak is. A drámajátékokban minden esetben emberekről, emberi helyzetekről van szó, s itt tulajdonképpen ugyanazt a kérdést tesszük fel, megunhatatlanul: Milyen az, amikor valaki…?  A gyakorlat, a játék és a drámajáték folyamata tehát minden esetben teljes szabadságot ad a kérdezésre, a világ tabuk nélkül való tanulmányozását szolgálja, a résztvevők feladata csupán az, hogy megpróbálják megérteni felfedezéseiket, lehetőségeik szerint megpróbálják kialakítani az ehhez való viszonyukat, s megpróbálják kifejezni magukat.  A drámapedagógia birodalma a megismerés örömétől a megkísérelt kifejezés – olykor gyötrelmes – gyönyörűségéig tart. A drámapedagógia kérdez, és megpróbál válaszokat keresni.

S hol kezdődik a színjáték? Az is kérdés?

Nem. A közönség elé vitt színjáték minden esetben állítás. A gyakorlat-játék-drámajáték hármassága után morális vízválasztó következik. A színjáték összeszedi a közösség erejét, s azt mondja valamiről, hogy az „olyan”. E nélkül a gesztus nélkül nem beszélhetünk színházról. A feldolgozó, kiegészítő foglalkozások sora persze hív elő kérdéseket, jobbára azt, hogy „Te is úgy gondolod?” vagy „Hát, te hogy gondolod?” De a legkisebb kölyökszínházi esemény is állít valamit, például azt, hogy „ilyen” a kiakadt kiskakas a török császár ablaka alatt. S azt, hogy milyen, közösen alakítottuk ki, s ezt most közösen vállaljuk, mikor történetét a hívott közönségnek elmeséljük. Ha ez a közös vállalás nem jön le az előadásból, nincs értelme sem a játéknak, sem a játék nézésének. A drámapedagógiának tehát lehet része a produkció, de ez nem kötelező, a lényeg maga a folyamatos együttlét, a szabad és eltökélt tanulmányozási folyamat, amely vagy kivirágzik időnként egy-egy produkció formájában, vagy nem. Ez függ a vezető tehetségének fajtájától, gyakorlatától, a csoport összetételétől, s az adott közösség pillanatnyi állapotától.

Azt mondják, szerencsés lenne, ha minden pedagógus megismerkedne a drámapedagógiával. Igaz ez?

Igen, ez így van. De korántsem azért, hogy mindenki alkalmazza vagy tanítsa azt, hanem elsősorban amiatt, hogy még időben eldönthesse, akar-e ő egyáltalán tanítani ebben az életben. És hogy kiket akar tanítani. Több évtizedes tapasztalatunk igazolja, hogy a nevelői pályára alkalmasak a drámapedagógia eszköztárának megismerése révén harmadannyi idő alatt képesek megtanulni tanítani az adott tárgyat, s vele és általa megkívántatni azokat az értékeket, amiket maguk is fontosnak tartanak. Önmagukat vizsgálva kezdenek tisztába jönni személyes hatóerejük milyenségével, s megtanulják a közvetítéshez szükséges energiákkal való gazdálkodást is. A más pályára alkalmasak viszont még időben eldönthetik, hogy inkább szabad bölcsészek és boldog bogarászok lesznek, mert hevíti őket egy szonett szépsége vagy izgatja őket a kőrisbogár páncéljának kitintartalma, csak a harminckét gyerek fölösleges a velük való találkozás pillanatában.  Márpedig a drámapedagógia lényege épp a találkozás tanítása. Egy pókkal, egy poémával vagy egy ember életútjával való találkozást elő kell készíteni, hogy az abban rejlő energia működésbe léphessen. Nem beszélve egy dráma erőteréről, alakjairól és cselekményéről. A felismerés nem magától következik be. Kell hozzá – hogy Orbán Ottó szép szavával éljek „a tehetség naprobbanása”, a műben rejtező erő az, ami kiváltja a katarzist. Ehhez jó művek és mély, minőségi élmények kellenek. Sőt, ha lehet, együttes élményről beszéljünk máris.

Az efféle művészetpedagógiát egy „házitanító” nem is gyakorolhatja?

A helyzet az, hogy a drámapedagógiát nem várkisasszonyok magánóráira találták ki. Mindig és mindenkor a közösségi nevelődés helyzeteiről van szó. Azok a tanárok, akik drámapedagógiai tapasztalattal rendelkeznek – iskolázott figyelmük révén – meg fogják találni az utat az egyes gyermekhez is, sőt, a segítségre szorulókhoz is közel tudnak kerülni, ahogyan az az autisztikus vonásokkal rendelkező vagy más problémával élő fiatalok képzett nevelőinél is bebizonyosodott. Valahol a háttérben világít egy közösség. Ezt a jelenlegi vagy hajdani sugárzást kell eljuttatni a „túlsó partra”.

 Milyen a drámát alkalmazó oktatás helyzete a mai Magyarországon?

„Hegyek-völgyek között zakatol a vonat.” Amivel a hetvenes évek elején megismerkedtünk, az – nem kevés erőfeszítés árán – 1995-ben bekerült a közoktatásba, Tánc és dráma címen. Később ez Dráma és tánc-ra változott, de megmaradt, bár sok helyen csak választhatóan. A csúcs az volt, amikor emelt szintű érettségit is lehetett belőle tenni, de az emelt szint lehetősége épp mára szűnt meg. 1988-ra vált egészen bizonyossá, hogy a drámapedagógiának elsősorban a nevelőképzésben kellene helyet kapnia. A nappali képzés ennek mindenhol keményen ellenállt, de megindultak a szakirányú továbbképzések. Legjobb szakembereink alapdiplomájuk mellé általában ezt az 500 órás képzést végezték el.

Hogyan értékeli a mai magyarországi pedagógusképzésben a dráma helyét?

Sikernek számít, hogy miután az előző években a folyton változó elvárásoknak megfelelően vagy tizennégy változatot dolgoztunk ki különböző típusú drámaszakokra, 2012 őszén elindulhatott az első egyetemi diplomát adó drámatanári képzés a Pannon Egyetemen. Itt kapott helyet az az 500 órás, négy féléves dráma- és színházpedagógia című szakirányú képzés is, ami javarészt Pesten folyik, s aminek az anyagába belemenekítettük a hajdani képzések legfontosabb tantárgyait. Úgy tudom, ez az egyetlen kurzus ma itthon, ami szorgalmazza és megköveteli a színházi előadások látogatását és azok feldolgozását is.  Elkészült és jóváhagyásra vár a dráma- és színjátéktanári képzés osztatlan, öt éves tervezete is. Ebben reménykedünk. Ismerve a pillanatnyi helyzetet, minden megeshet, és mindennek az ellenkezője is bekövetkezhet.

A felépített képzési rendszer, amiben mondhatni anyaszerepet vállalt az elmúlt 20-25 évben, most milyen állapotban van?

Romjaiban van. De a düledékein szép pénzt keresnek így is. Két éve nyáron arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett a nyolcadik kerületi éjszaka sötétjében. Láttam a homályban a fehér sportcipőjét, s hallottam, amint neszez a papírjaimmal, meg a táskámmal. A telefonomat akkorra már elemelte az ágyam mellől. Felgyújtottam a villanyt. Erre lehuppant a fotel mögé, fekvőtámaszba ereszkedve. Sokáig maradtunk így. A férjem a másik szobában aludt, én meg azon méláztam, tán meg kéne kérdeznem a látogatót, hogy „Maga szerint most hogyan tovább?” Remegve felálltam, s akkor kiszökött a szobából. Utána arra gondoltam, azért nem ájultam el a félelemtől, mert ezt az érzést én többször átéltem. Azt a rémületet jól ismerem, hogy „most viszik!”. A hétezer-kettőszáz forint, meg a telefon, amit a fickó elvitt, a sajátom volt. De az a tematika és gyakorlati tapasztalat, aminek az érvényesülését először évekig megakadályozták, majd az egészet kisajátították és most megcsonkított állapotban itt-ott megtévesztésre használják, a csapatunké volt. Erre nincs bocsánat.

Miért nem tanít már?

Fiatalabb társaim s a tanítványaim részletekben és együtt már mindent jobban tudnak, mint amit én magamban tudok. Minden területnek megvan a kiváló specialistája, s nekik sem tudok munkát szerezni. A kiépülő rendszer tönkreteszi önmagát.

Keserűnek tűnik.

Realista vagyok.  És sikerült egyeztetnem a koravénséget a későn érés örömeivel. Látom, miként működik a világ azok körül, akik nem sorolhatók politikai irányzatokhoz. Az ilyeneket minden döntési helyzetben lévő honfitárs a másik oldalon állónak véli. Tudomásul veszi, sőt, méltányolja, s hogy lelkiismeretét megnyugtassa és kíváncsiságát kielégítse, még szakmai feladatok elvégzésére is megkéri. A megtisztelő munkáért azonban neki egyik oldal sem fizet, hisz nem érzi az ő emberének. De nem mondom, hogy nem szórakoztat a világ!

A színházi szakma felismerte, hogy a színházzal színházra nevelésben neki is szerepet kell vállalnia?

Hogyne! Kiváló ifjúsági előadások születnek, s egyre több helyen. Ez például nagy öröm.

Képzés tekintetében már bizonytalanabb vagyok. Sose felejtem el, amikor a soros rektor egy érzékeny pillanatban azt mondta: „Na, megcsináljuk magának ezt a szakot, hogy akik nálam nem tudnak labdába rúgni, magánál papírt kapjanak.” A szakot ugyan nem csinálták meg, de küldték hozzám a rendezői pályára alkalmatlannak tűnőket, hogy majd azokból legyen drámatanár. Elképedtem.  Összegezve: mély megvetés és értetlenség sújtja mindazokat, akik színházpedagógiával foglalkoznak, de ezen nincs mit csodálkozni, Magyarországon azonnali presztízscsökkenést jelent, ha kitudódik, hogy az ifjúságnak dolgozol, akár íróként, akár színházi emberként.

Ma már egyre több színház foglalkoztat drámapedagógust és szervez színház-pedagógiai foglalkozásokat. Nem érzékel nyitást ezen a területen?

De igen. Ezeknek azonban egyharmada remek dolog, egyharmada fölösleges, egyharmada borzalom. A függetlenek sok érdekes dolgot csinálnak. De a kőszínházak működése nehezen egyeztethető össze a TIE csoportok munkamódszerével. A tagok felkészültsége is egészen más. Az osztályterem színházak pedig időnként – a legnagyobb jóindulattal és elszántsággal bár – rendkívül zavaros dolgokat produkálnak.

Lehet-e szerepe a színészképzésben a drámapedagógiának?

A színész – az színész. Színészből van, s ha tehetséges, lényegesen más erőkkel, más figyelemmel dolgozik, mint egy drámatanár. Az ő saját fölkészítéséhez kellő technikák, a színészképző eljárások jelentős része megtalálható a drámapedagógia és a színházi nevelés eszköztárában. A színészből azonban nem kell, s általában nem is lehet drámapedagógust csinálni. Csak kicsiny részük alkalmas erre. Emlékszem rá, amikor a Szalay utcai minisztérium egyik nagyasszonya egy éven át ezzel a módszerrel akarta hatástalanítani a beadott drámaszakok ügyét, mondván, van ott elég színész, csináljunk azokból drámatanárokat. Persze, hogy keresztbe feküdtem a küszöbön. Újabb év késedelem.

Ki lehetne-e dolgozni egy olyan tematikát, ami közelebb állhat hozzánk, erdélyiekhez?

A most érvényben lévő 500 órás dráma- és színházpedagógia szakirányú képzés, valamint a jóváhagyásra váró dráma- és színjátéktanári öt éves egyetemi képzés anyaga minden fontos elemet tartalmaz. Azt meg tudomásul kell venni, hogy mindenki mást tanul meg ebből az alapanyagból, s mindenki más módon kezdi kiépíteni a saját, személyes módszertanát. Lehet erőltetni a tanítási dráma módszerét, de rá fognak jönni, hogy bár azt résztvevőként mindenki élvezi, tervezőként és irányítóként igen kevesen képesek hiteles megoldásokra. Ahhoz, hogy egy óraterv ne kopogjon, speciális írói, rendezői, drámatanári tehetség kell. Ezért is kell nagyon megbecsülni azokat a kollégákat, akik jók ebben. Az mindenképpen zsákutcának tűnik és a dolog sorvadását okozza, ha metodikai tisztogatás címén pl. csak az egyik nagy technikát magát tekintjük drámapedagógiai eljárásnak, s kisöprűzzük a foglalkozásokból a verset, a népi játékot, a hagyomány dalait és szövegeit, s szükséges, de nem drámapedagógiai folyamatként tekintünk a gyermekszínjátszó csoportok produkciókészítő tevékenységére.

Miért fontos a magyar néphagyomány területéről (is) megközelíteni a drámapedagógiát?

Nem a drámapedagógiát, hanem a gyereket kell megközelíteni. S ha módunkban áll kollégát tanítani, tőle sem a technikát akarjuk visszakérdezni, nem azt kívánjuk működésbe hozni, hanem őt magát. Tudjuk, ha az anyag úgy együtt, mondjuk „tizenkettő”, akkor abból kinek-kinek meg tudunk tanítani négyet-ötöt. S ezek a féltucatnyi részanyagok sem mindig hozhatók fedésbe egymással. De amikor elmegy tőlünk, képes a tanultak alkalmazására, s képes arra, hogy önmagától tanuljon a továbbiakban. A hagyományt illetően pedig teljesen természetes, hogy az interakcióra épülő színházművészet minden eszköze visszavezethető valamely hajdani, akár rituális elemére a mindenkori közösségi létnek. Mi magyarok szerencsések vagyunk, mert a magyar népi játékok hihetetlen gazdagsága, azok minden komplexitásával rendelkezésünkre áll. És ha valaki erre azt mondja, hogy az nem a drámapedagógia része, akkor azt mondhatjuk, nem hát, ha nem akarjuk. De ha igen? Ha a mesemondást csak afrikai vagy ausztrál story-tellerektől fogadja el valaki, nagy nemzetközi dráma-konferenciák reflektorainak kereszttüzében, de az itthoni mesemondókat nem értékeli, az az ő problémája, nem a mienk. Nyugalom. Semmi teendőnk – nincs dolgunk vele.

Minek örülne, ha látná, hogy a következő nemzedék megvalósítja?

Fontos a drámatanárok és a színész-drámatanárok képzése, de mindennél fontosabb, hogy az általános nevelőképzésbe bekerüljön a módszer lényege. Ez alapjaiban nem is színházi jellegű feladatot ír elő, bár – mivel az érzelmekre fut ki – lesznek művészetpedagógiai vonatkozásai.

Említettem, hogy én a drámapedagógia lényegének a találkozás tanítását tartom. Szakmánk, mely egyben a vágykeltés művészete is, hisz módunkban áll megkívántatni általunk fontosnak tartott dolgokat, lehetővé teszi, hogy bármivel is legyen találkozásunk, elgondolkozzunk. Annak ürügyén, hogy ez vagy az a dolog most szóba került, legyen az a kecske, a macska, egy görög dráma, vagy Goethe maga, tehát annak ürügyén, mit lehet megtanítani, mit lehet megérttetni, és mit lehet megéreztetni a ránk bízottakkal. Ha a felsőoktatás berkeibe legalább a pedagógusképzések esetében nem tér vissza a 25 éve megszűnt közösségi nevelődés esélye, tehát ha nem indulnak újra az egyetemi művészeti csoportok, nem szólhat oda az állam a friss diplomás nevelőnek, hogy akkor most szíveskedjék ott, ahová kikerült közösségeket alakítani.

Kívülállóknak, művészettel foglalkozóknak, mit üzenne?

„Örvendj”, vagy „Ess kétségbe!”, de mindig légy annak tudatában: „Nincs más. Te jutsz nekik! Vigyázz magadra!”

Mezei Évát és Keleti Istvánt többször említi mestereiként, kiktől tanul ma?

Azt hiszem, a fiataloktól. Jó írók, s egészen nagyszerű színházi alkotók élnek közöttünk. Meg a legkisebbektől. Egyik fiúunokám most öt éves. Neki köszönhetem az ősz egyik legszebb pillanatát. Bevásárlás után voltunk. Hibátlan, telt, feszes padlizsánok kerültek az egyik asztalra, s vártak sorukra a délutáni fényben. Épp odafordultam, amikor észrevettem, hogy a rám bízott kisgyerek elkezdi nézni a padlizsánokat, lassan rájuk közelít, mozdulatlan lesz, majd az egyiket áhítattal megcsókolja. Aztán elfordul, s mással kezd foglalkozni. Ez is tanulási lehetőség, mégpedig olyan, ami könnyet csal az ember szemébe. A lecke: hódolni kell a padlizsánnak… észre kell venni, hogy gyönyörű, s egyszer valakinek, valahogyan el kell mondani.