Prezsmer Boglárka: A színház ajándéka?

Prezsmer Boglárka: A színház ajándéka?

Kovács Gabriella Alkalmazott színház és dráma… című könyvéről[1]

Egy lelkes nyelvtanár módszertani kíváncsisága az indítórugója a szakkönyv születésének. Lelkes azért, mert felismeri, hogy az intézményes keretek közt zajló oktatás út- és lélekvesztőiben éppen a lelkesedés a legtörékenyebb. Ez apad el, pedig szüntelen táplálója lehetne a világ és önmagunk felfedezése iránti vágynak. Kovács Gabriella, bevallása szerint, az értelmes tanításért kel útra, a rutin helyett az alternativitást választva. Így ismerkedik meg a reformpedagógia területei kapcsán a személyiség kibontakozására nagy erővel ható csoportjátékokkal és drámatechnikákkal. A közös játékban való részvétel sikerét megtapasztalva halad tovább a nyelvórai alkalmazások kipróbálásáig. Majd ennek szakirodalmát tanulmányozva, az alkalmazott színházi technikák feltárása során a színművészethez érkezik.

Kovács Gabriella könyve pedagógusoknak, színházi embereknek és mindazoknak szól, akik a színjátékból áradó életerőben hisznek. Szól azoknak is, akik még nem ismerik a módszer pedagógiai alkalmazásának előnyeit, vagy nem hisznek benne. A szerző nyolc gondos fejezete rendszerbe helyezi a színházi nevelés, az alkalmazott színház és dráma útját a nyelvoktatásig, teszi ezt a szakterületek elemző bemutatásával. E végtelenül emberközpontú és gyakorlati módszer tudományos igényű bemutatása nagy szakmai figyelmet kíván.

Óvunk mindenkit attól, hogy a drámával való tanítás módszerét csupán könyvekből sajátítsa el. Javasolt, hogy a tudományos rendszerbe foglalás kéz a kézben járjon a gyakorlati tapasztalással. Mert a drámával tanítás cselekvéses, érzelemdús módszer, a megismerés általa a személyes és a társas élményre fókuszál. A módszer motivációt adhat a kutatáshoz, kíváncsivá tehet a másik ember iránt, előremozdíthat a megértésben, elhelyezhet a közösségben, és megtarthat az életben. Ennek okán sokan tartják a módszeregyüttest a magyar szakterületen szemléletmódnak. Játékosabb figyelmeztetésként pedig: a drámával tanítás veszélyes lehet mindazokra, akik szeretik a kiszámíthatóság biztonságában eltölteni a napjaikat, úgy művelni a szakmájukat.

A bevezetőben a szerző rámutat arra, hogy a színművészetnek a pedagógiára kifejtett hatása rendkívül sokrétű. Így a szakkönyv szerkezetében arányosan helyezi el a színészképzés és a személyiségfejlesztés történeti megközelítését, a színészpedagógia során a kvalitások és kompetenciák kibontását, majd e felhalmozott tudástól vezető utat az alkalmazott színházi formákig; így a tudományos elméletektől eljut a gyakorlatig, melynek kapcsán a nyelvoktatásban alkalmazható drámatechnikákat vizsgálja.

A könyv egyik alapvető gondolata, mellyel külön fejezet foglalkozik, hogy a színjátszás területén felhalmozott tapasztalatok tulajdonképpen azért alkalmazhatók a személyiségfejlesztő munkában, mert a való életben és a színpadon történő szerepvállalás között lényeges párhuzam mutatható ki. John O’Toole drámapedagógust idézi a szerző, aki szerint a való életben játszott szerepeinket „önmagunkról (testünkről és személyiségünkről) kialakult képzeteink szelektív megjelenítésén keresztül töltjük be; ezeket az elképzeléseket annak érdekében kell fenntartanunk, hogy megálljuk a helyünket a társadalmi interakciókban” (135).[2] Emellett Erving Goffman szociológus átfogó elméletét is tárgyalja a fejezet, aki az emberi interakció elemzésében a színházi előadás látószögét alkalmazza.

A 20–21. századból olyan színházi alkotókat sorol a kötet, akik nagy hatással voltak a színészképzés új tendenciáinak alakulására. Sztanyiszlavszkij, Mejerhold, Brecht, Brook és Grotowski mellett találkozunk a könyvben Jacques Copeau-val, Joseph Chaikinnal, Ion Cojarral és Ruszt Józseffel is. A francia színházkritikusból lett iskolaalapító, Cocteau valamiféle elvonulásban képezte a társulatát az egyszerű, természetes játék erejére, mert rájött, hogy a színészképzést minél fiatalabb korban kell elkezdeni ahhoz, hogy a gyermeki őszinteség megőrizhető legyen a szakmában. Azt is megtudjuk, hogy a Strasberg- és Adler-féle mélylélektani módszert Ruszt József azért tartotta fontosnak, mert a korra jellemző módon a páros arra törekedett, hogy a színész idegrendszeri premisszából reagáljon a szerep követelményeire, eltolva így a korábbi megközelítések érzelmi mezőbéli alakítási hangsúlyait. „Lehet, hogy egyfajta életmódról beszélek, és nem annyira a színházról” (35) – véli Jerzy Grotowski, aki a különféle jártasságokról úgy tartotta, hogy elrejtik a színészt, és megakadályozzák, hogy őszintén, védtelenül tudjon megmutatkozni. Szerinte nagyon kevés az olyan színházi szakember, akinek sikerült egy megfelelően részletes és rendszerezett színészképző folyamatot és gyakorlatrendszert kidolgoznia, amelyet módszernek lehet nevezni (36). Viola Spolin neve azért is fontos, mert ő a színészképzésben kipróbáltakat kívánta átterelni az oktatás más területeire. Az volt a meggyőződése, hogy a színházi játékok alkalmazhatóak bármilyen más területen, amely megteremti a körülményeket a részvétel, a kommunikáció és az átalakulás számára. „A régi, oktató színház helyét át kell vennie a – mondjuk úgy, hogy – pedagógiainak” (83) – véli a brazil Augusto Boal, aki „elnyomottak színháza” névvel alapította meg társadalmi tudatosságra ébresztő, cselekvésre inspiráló színházát.

Az alkalmazott színház és dráma fogalmát, célját, főbb jellemzőit, a terminológiai kérdéseket, valamint a területhez tartozó színházi formákat önálló fejezetben mutatja be Kovács. Megismerhetjük a pszicho- és szociodrámát, a börtönszínházat, a fejlesztő, illetve múzeumszínházat és az emlékezés színházát is. Az alkalmazott színház fejlődésben lévő színházi irányzat, mindig valamilyen speciális célú tevékenység, az ezzel foglalkozó szakemberek pedig abban érdekeltek, hogy színházi technikák segítségével érjék el céljaikat. Ez természetesen mindenkinél eltérő lehet: informálás, egyesítés, oktatás, tudatosítás stb. Ami viszont közös pont, hogy mindannyian hisznek a dráma erejében, ami képes valamilyen változás előidézésére.

A drámapedagógiát a színművészet és az intézményes oktatás közötti kapcsolatként vizsgálja a könyv. Megismerhetjük belőle a színházi társulatok pedagógiai munkáját, a TIE-módszert, melynek kapcsán az anyagválasztás, a próba és a világosan átgondolt pedagógiai célok tekintetében O’Toole a szakmai és emberi felelősségre figyelmeztet (93); és találkozunk a tanítási dráma, a DIE legfontosabb angolszász képviselőinek elméleteivel: Gavin Bolton rendszerezésével – aki gyakorlatokra, dramatikus játékra, színházra és tanítási drámára osztja fel a drámapedagógia jellemző tevékenységtípusait –, Jonathan Neelandsszel, a folyamatközpontú oktatás hívével,  a világhírű Dorothy Heathcote-tal – ő azt vallja, hogy az összetett dramatikus módszer keretében védett környezetben vizsgálhatók az élet valós problémái. A magyar drámatanítás egyik legfontosabb mestere, Gabnai Katalin szerint a drámajáték az emberépítést célozza meg: „A világ pontos megéléséről van szó, az érzékelés és kommunikáció magasiskolájáról, a találkozás, a rögtönzés, a sűrítés munkaszakaszairól, melyek stációin át a közvetítés összetett aktusa során az élmény megérkezik a másik emberhez” (95).

Miért használjunk drámatechnikákat a nyelvórán? Az interdiszciplinaritás híveként a szerző megvizsgálja saját szakterülete, a nyelvpedagógia és a színházi eszközök kapcsolatát. A kommunikatív nyelvoktatásban a szerepjátszás és a különböző drámatechnikák integrálására lát lehetőséget. Egybeveti ezek elméleteit, melyek a drámatechnikát hatékony eszköznek látják a célnyelv oktatásában.

Elméleti és gyakorlati összefonódásokra hívja fel figyelmünket Kovács Gabriella könyve. A tudományos fókusz tükrében megláthatjuk azt is, hogy a viszonyban levés, a cselekvés, a dráma normális dolog. Lehet a színház egyik alappillére, de mindenhol életszerű. A színházat az élethez közelíti, ehhez pedig a nyelvoktatást használja eszközül. És ez a kéz-a-kézben járás fordítva is érvényes. Így vele együtt mi is abban bízunk – Helen Nicholson gondolatára utalva (173) –, hogy az alkalmazott színház és dráma a színház ajándéka lehet.


[1] Kovács Gabriella: Alkalmazott színház és dráma – út a színháztól a nyelvoktatásig. UArtPress−Mentor, Marosvásárhely, 2014.
[2] O’Toole angol drámapedagógusnak 1976-ban jelent meg a Theatre in Education – TIE c. szakkönyve.  Szerinte a TIE igazán azzal járult hozzá a színházi tevékenységformák kibővüléséhez, hogy lehetőséget teremtett a gyerekeknek a létrehozott élménnyel történő aktív találkozásra, ezen keresztül pedig az élménnyel való azonosulásra.

A cikk a Játéktér 2017. tavaszi számában jelent meg.