Potozky László: A Pirostojás

Potozky László: A Pirostojás

A kockás padlócsempét idéző díszletből helyenként különböző nagyságú hasábok emelkednek ki, ezeken átbukdácsolva, botorkálva jut el a közönség a nézőtérre.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata: A Gézagyerek. Fotók: Bartha László

Még el sem kezdődik az előadás, és a díszletet szemlélve máris elismerően bólogatunk, ez igen, így kell minimális eszközökkel, mégis szuggesztíven felépíteni egy szocreál települést a maga vegyesboltjával, kiskocsmájával, kőfejtőjével, házaival. S hogy kétségünk se legyen, épp milyen helyszínen járunk, egy sínpálya segítségével különböző díszletelemek siklanak át a színen: szemünk előtt lehasznált bicikli, üvegek, elszáradt péksütemények vonulnak el fásult lomhasággal, akárcsak a darab szereplői, akik kivétel nélkül ennek a lepusztult, sivár környezetnek a szülöttei, nincs köztük idegen, de még olyan sem, aki legalább elvágyódna innét. Az egyetlen kívülállót, a kőfejtő német tulajdonosát sosem látjuk, csak a szereplők elbeszéléseiből hallunk róla: az emberek félelemmel vegyes gyűlölettel beszélnek erről a „földesúrról”, aki minimálbérért dolgoztatja a férfiakat a kőfejtőben, visszaélve azzal, hogy alkalmazottainak nemigen adódik más lehetőség a kenyérkeresésre.

A darab ezzel indít, a kőfejtők megkeseredettségével: ketten állnak a buszmegállóban, az utcán, kiskocsmában, ingajáratokon ezerszer látott, ismerős, mégis szerethető, élő karakterek, Herda Pityu (Sebestyén Aba) és Banda Lajos (Tollas Gábor). Banda Lajos épp arról panaszkodik társának, hogy reggelente valami kesernyés, sárga nyákot köhög fel, epét vagy egyéb gyomornedvet, netán magát az életet. A busz késve érkezik, hol az akkumulátor merül le, hol egyéb malőrök akadnak a rozoga tákolmánnyal. A sofőr, Karesz mégis barátságos, derűs alak, akit az őt játszó színész (Korpos András) alakítása csak még rokonszenvesebbé tesz. Felnőttségében is gyermeteg jellem, nem lehet megállni mosolygás nélkül, ahogy burrogva tologatja a sárga játékbuszt a díszlet között, vagy épp győztes versenypilótának képzelve magát, kormánykerékkel a nyakában, a pedált pezsgősüvegként rázva ujjong egy képzelt pódiumon. Remekül passzol a fentebb említett két munkáshoz, akik mondhatni egymás kiegészítői: Lajosban jóval több az élet, mintha pislákolna még benne egy szemernyi oktalan remény, ezzel szemben Pityu megkeseredett, flegmatikus, a fogai közt motyogó középkorú melós, aki már mindent látott, és akit semmi sem tud már igazán kétségbe ejteni. Legalábbis így tűnik a darab első felében, egészen addig, míg az egyik, talán a legmeghatóbb jelenetben azon kezd el elmélkedni, vajon mi öröme van az életben annak a szerencsétlen, félkegyelmű Gézagyereknek, később pedig, néhány jelenettel arrébb egy ebédszünetkor már a saját egészsége miatt látjuk aggodalmaskodni. Egyik kedvenc rendezői húzásom is ehhez a két melóshoz kapcsolódik: a nap vége mindig a kocsmában éri őket, ahol Pityu jobb kezének ujjait ráhúzott sörösüvegek, Lajos kézfejét pedig egy hasas söröskorsó teszi mozgásképtelenné.  Sosem láttam még ennél szebben és találóbban ábrázolva a piálás züllesztő és lélekrohasztó hatását.

És ez még csak ízelítő az egész darabot átszövő finom szimbólumrendszerből. Mi sem talál jobban Háy János művének szellemiségéhez, mint az, hogy a mindennapok egyhangú múlását jelképező, a díszlet fölé erősített sínpályát egy karakteres arcú díszletmunkás mozgatja. Olyan átható tekintete van ennek az embernek, annyira üresen és kifejezéstelenül tud maga elé meredni, hogy valahányszor megpillantottam, azon filóztam, vajon sokéves tapasztalattal rendelkező színészt látok, vagy egy, a mindennapokat valami mélyreható érzékenységgel megélő munkásembert. De nagyon jól teljesít az egész szereplőgárda, Géza egyszerre szerethető és félelmetes: László Csaba játéka alapos előtanulmányozásról árulkodik, helyén van minden reszkető kézmozdulat, minden gyermeteg gesztus, minden rémült, vagy épp agresszív felkiáltás. Valóban isten ez a gyerek, ahogy a kőfejtő munkásai mondják igen találóan: az egyszerűség és a könnyen sebezhető tisztaság istene. Nem lehet nem szeretni, ahogy ott ül a magasban a bőrfotelben, összeszorított térdekkel, izgatottan, és árgusan figyeli a futószalagon tovahaladó köveket, nincs-e valami gond. A nyakában hordott bokszkesztyűnek van a legtöbbrétű jelentése: a darab elején azt hittem, azért lóg a nyakában a lehasznált holmi, mert félkegyelműként minden egyes nap egy újabb harcot kell megvívnia a világgal, később azonban, amikor Géza egy durva tréfa következtében bekattan, a kopott sportszer egészen új jelentést nyer: a darab végén döbbentem rá, a bokszkesztyű maga a teljes őrület, amelynek veszélyét a főszereplő születése óta magában hordozza, hogy a ki tudja, hányadik lelki traumánál végül megadja magát neki. Géza, amint viselni kezdi a kesztyűt, többé már nem az a mindenkit szerető és mindenki által szeretett bolond, aki addig volt, hanem kiszámíthatatlan, veszélyes őrült, ahogy azt a darabot záró robbanás is jelzi. És marad minden a régiben, senki és semmi nem változik, egyedül talán Vizike (B. Fülöp Erzsébet), a falu kurvája emelkedik fel némelyest, amikor egy adott pillanatban, kilépve az őrült, ordináré béka szerepéből, felitatja a díszletmunkás homlokáról a verejtéket. Többet szerettem volna ebből a karakterből látni, mert ha jobban belegondolunk, az őt övező közmegvetés és közundor miatt talán még a főszereplőnél is szánalmasabb karakter.

Sokat lehetne még írni arról, mitől is olyan megrázó ez az előadás. Talán a történet teszi. Talán a karakterek. Talán mindez együtt. Engem mégis leginkább az összetett szimbólumrendszer fogott meg: libabőrös a hátam, ha visszagondolok arra a talán kissé bújtatott pillanatra, amikor a Gézagyerek anyja tojásokat rakosgat a tojástartóba, és csak egyetlen egy nem fér be sehogy sem a többi egyforma közé: a piros.

Megvallom, annyira lekötött a történet, a rendezés, a színészek alakítása, a találó zenei betétek, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe a pragmatikus vizsgálódás, a szakmai kíváncsiság az „írói trükkök” iránt. Olyan előadás, amit mindenképpen meg kell nézni még egyszer. Hátha sikerül megfejteni azt, amit Háy János már tud: mitől is olyan jó a vajas-párizsis kenyér szódás málnaszörppel?

Rendező: Rusznyák Gábor. Díszlet- és jelmeztervező: Cseh Renátó. Zenei munkatárs: Márkos Albert. Rendezősszisztens: Máthé Tekla Noémi. Szereplők: Gézagyerek: László Csaba, Rózsika néni: Berekméri Katalin, Banda Lajos: Tollas Gábor, Herda Pityu: Sebestyén Aba, Krekács Béla: Ördög Miklós Levente, Laci bácsi: Györffy András, Szomszéd férfi: Tatai Sándor, Szomszéd nő: László Zsuzsa, Marika: Szabadi Nóra, Vízike: B. Fülöp Erzsébet, Karesz: Korpos András.