Porogi Dorka: Budapest Micro a Szimpla Kertben

Beszámoló egy mikroszínházi kísérletről 

Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through The Lens

2018 július. A Kazinczy utcán minden kedden és csütörtökön délután egy ipari kézikocsi döcög végig, rajta dobozhegyek, plakátok, üstök, ruhák, maszkok, antik óra, ventillátor. Egy független csoport, a Budapest Micro[1] játékra készül: öt rövid előadás lesz látogatható párhuzamosan a következő két órában a Szimpla Kertben.

A szerveződés néhány hét alatt, a spanyol mikroszínházak mintájára jött létre, de a struktúra menet közben is változott, adaptálódott a helyi viszonyokhoz. A mikroszínház (megközelítőleg és röviden) azt jelenti, hogy – általában egy szórakozóhely pincéjében vagy padlásán, ahol külön bejáratú kisebb terek, szobák vannak – termenként 1-2 színész rövid, 10-15 perces mikrodarabot ad elő sokszor egymás után. A nézők cserélődnek, tetszésük szerint választhatnak a szobák közt, megnézhetnek akárhányat, akármilyen sorrendben a rövid előadásokból, melyek csak tematikájukat tekintve függnek össze, műfajuk, stílusuk, történetük teljesen különböző. De nem klasszikus kocsmaszínház – ha valaki csak kocsmázni jött, nem megy be a különtermekbe, és kész.

Spanyolországban, Madridban, ahol a műfaj megszületett[2], számos hely már repertoárszínházként működik, ahová havonta újabb és újabb témákra küldhet be darabokat, koncepciókat bárki, és havonta (néhol hetente) változnak az alkotócsoportok. Az első helyszín egy régi bordélyház volt. A vendégeket vonzza, hogy spontán beülhetnek egy negyedórás darabra az esti koncert vagy találkozó előtt, két sör között. Nem veszi el az egész estét a színház, és ha nem tetszik, hát csak negyedóra. Egy alkotónak pedig fellépési lehetőség, presztízs és tréning, ha például egy-két hétig éppen nincs munkája máshol.

A Budapest Micro arra volt kíváncsi, hogy van-e igény Budapesten hasonló gyors-színházi élményre. Hogy működik-e, vagyis hogyan működik egy színházi anyag egy napon öt-hat különböző közönség előtt (és hogyan működik a színész?), anyanyelven és idegen nyelven? Hogyan működik olyan nézők előtt, akik kifejezetten ezért jöttek el, és hogyan olyanok előtt, akik véletlenül tévednek be? Helybeliek és turisták előtt? Olyanfajta kaland volt ez, mintha más kontinensre, teljesen ismeretlen tájakra vetődtünk volna, ahol a színház szó semmit nem mond – és az ember, aki kimondja, semmilyen elvárással nem találkozik.

A színészcsapat tagjai a legkülönbözőbb helyekről és színházi iskolákból jöttek: kőszínházakból, független társulatoktól, külföldről, volt köztük profi és amatőr, és a legtöbben először dolgoztak együtt. Alkotói oldalról mindenkinek éppen a komfortzónából való kimozdulás jelentette a kihívást. A darabokat három magyar és két külföldi fiatal írta, mindannyian színházi vagy filmes emberek. A felkérés mellé mindössze egy címet kaptak: „Mi a magyar most? / What’s up, Hungary?”, és a tízperces időkorlátot. Semmi egyéb megkötés nem volt. Született vlogger-monodráma, családi tragédia, filozofikus komédia, irodalmi fantázia, politikai performansz. Mindegyiket más módszerrel kellett próbálni, a törekvés lényege az volt, hogy ötféle stílus, ötféle színházi nyelv valósuljon meg. A darabokat magyarul és angolul is játszották a színészek.

A helyzet a Szimpla Kertnek is tökéletesen új volt – az első alkalom, a főpróba káoszba is fúlt, a nézők nem találták meg időben a termeket, a szervezők nem tudtak kommunikálni, véletlenül más nyelven indult egy előadás. Ezeket a hibákat azonban a következő alkalomra sikerült teljesen kiküszöbölni, egyre pontosabban, egyre szervezettebben működött minden – bár az eredeti elképzeléstől eltérően „túrákat” kellett szervezni az előre bejelentkezőknek és azoknak, akik minden mikroelőadást meg akartak nézni, így önkéntesek vezették a nézőket egyik teremtől a másikig. Az előadások és a Szimpla Kert végül egymásra találtak, egymáshoz csiszolódtak, sikerült minden kezdeti akadályt, zavaró tényezőt beépíteni, kihasználni, szívből üdvözölni (hangzavar, zene, értetlenség, állandóan fotózó, romkocsma-múzeumot látogató turistacsoportok), kert és színházi tér elválasztására pedig tökéletesen elég volt egyetlen darab fekete függöny (ilyen vad terepen. Kőszínházban minek az?).

A legérdekesebb, hogy saját bőrén, rövid idő alatt, közelről tapasztalta az ember a közhelyet: ami jó, az valóban univerzálisan működik, más szinteken, más rétegeket megmozgatva, de működik. És nemcsak a könnyedet lehet eladni. Egyetlen nagy nyilvános próbafolyamatnak tűnt az egész hónap: nézők előtt, élesben kellett újra és újra változtatni. Nem valami készet tálalni (az előzetes próbák során nagyjából csak közös nyelv kialakítására és a keretek, fix pontok, alapállások meghatározására került sor), hanem élő-mozgó anyagokat gyúrni-formálni, és azonnal tesztelni is mindent: anyagot, magunkat, őket. Ha valami nem jó – ez azonnal és brutálisan kiderül – akkor azt azonnal váltani, cserélni, kidobni kell, ha meg jó, akkor továbbépíteni. (De egymás után négyszer-hatszor játszani valamit nyilván színésztréningnek sem utolsó.) A mikro egyszerre vásári komédia és kísérlet: terep, alkalom, tréning és párbeszéd.

Olvasom most a Spiró-hasonlatot[3]: a színház olyan, mint a gyom, felüti a fejét mindenhol. Üsse csak, üsse!