Péter Beáta: Mégiscsak mind emberek vagyunk
A Játéktér 2013. tavaszi számából
Tolcsvay László – Müller Péter – Müller Péter Sziámi: Isten pénze. Csíki Játékszín
„Scrooge múltbéli karácsonyai filmként peregnek le szemei előtt és Marley társaságában, emlékeiben kalandozva eszébe jut, hogy mennyivel gazdagabb volt, amikor még nem a pénz volt az egyetlen érték, amiért lelkesedni tudott” – áll a Csíki Játékszín ajánlójában. A rendező, Somogyi Szilárd ezt a filmszerű jelenetezést tartotta szem előtt mindvégig. Az előadásban – Charles Dickens Karácsonyi énekének musicales átiratában – a gyors színváltásokat a forgatható díszlet segíti. A díszlet közepén elhelyezett ajtó, valamint a nagy vásznakra festettek jelzik, hogy a londoni utcán, Scrooge házában, avagy Cratchitéknél játszódik a jelenet épp. Az előadás látványvilága Gyarmathy Ágnes munkáját dicséri – szó szerint. Bár némely jelenetben kicsit túlzott a sok hangulat- és látványelem használata: utcai lámpák, hátul a néha csillagos égboltot, helyenként csak a karácsonyi hangulatot érzékeltetni kívánó apró égők, műhó, füst stb.
A történet elején Marley (Kozma Attila), az egykori üzlettárs gyakran egy tükörben jelenik meg, mely szimultán a belenézőjét is tükrözi. Jól kihasznált elem, számos játéklehetőség rejlik benne, ugyanakkor szépen megmutatható általa, hogy a szellemként visszatérő Marleyt csak Scrooge látja. A mozgatható díszletelemeket – az árusok pultjait – a koreográfiákba is belekomponálták. A tömegjelenetek mozgalmasak, jól összehangoltak. Horváth Gyula Antal koreográfus néhol lelassította a mozdulatokat/táncokat – ismét egy filmszerű elem – ezáltal érzékeltetve az álomszerűséget, amelyet az időutazás során tapasztal Scrooge. Vagy éppen Scrooge nézőpontjából mutatja be a tömeget: ilyen például a halotti menet. Ugyancsak bizarr hangulatot ad az adott jelenetnek, amikor az élőben felcsendült dalokat felvételről bejátszott dalrészletek is váltogatják. A jelmezek hozzák a kor hangulatát, melyben a történet játszódik.
A pénz, én, pénz, pénz, én… és a többiek – talán így jellemezhető Scrooge-nak (Fülöp Zoltán) a világhoz való viszonya. A karácsony badarság, számára nem is létezik. A kezdőkép pantomimes jelenetével talán az volt a szándék, hogy megelőlegezze a magyarázatot, hogy Scrooge-ból miért lett egy pénzéhes, kapzsi ember. Mégsem tudom összekapcsolni szervesen a későbbiekkel. Scrooge pénzhajhászásának oka – jelen előadás tükrében – inkább köthető hányatott gyermekkorához, semmint az elvesztett szerelem miatti csalódáshoz. Az előadásban időnként fel-feltűnik egy hegedülő koldusgyerek (Elekes Csanád/Csiszér Csongor), akivel a már-már az időutazás stációin látottaktól megtört Scrooge egyszer csak azonosul. Kőszívű üzletemberből válik adakozó „bolonddá” és egyben újra boldoggá. Bejárónőjét öleli keblére, hadd hallgassa meg, ismét dobog az a szív. Bartalis Gabriella mint Dilberné igazán jól karikírozza a szegény, özvegy bejárónőt, aki azért még kapható lenne némi huncutságra.
De nem csak Scrooge részesül megváltásban. Néhai üzlettársa szellemként jelenik meg, hogy a múltba és a jövőbe kalauzolja el. Marley nem felebaráti szeretetből, hanem merő önzésből tér vissza. Ha sikerül rádöbbentenie Scrooge-ot, hogy milyen értelmetlen és sivár életet élt, akkor ő is megszabadul láncaitól. Ám lényeges változáson megy át ő maga is: míg az első felvonásban fenyegetőző, vádoló, ijesztgető, aki szinte erőszakkal vonszolja Scrooge-ot vissza a múltba, a másodikban már együttérző barátként tűnik fel, aki kézen fogva, már-már sajnálkozva vezeti az öreg uzsorást élete stációin. Itt láncai már lakat nélküliek, majd azok is lehullanak. Az utolsó jelenetben aztán, az addig szakadt ruhájú, láncait cipelő Marley fess úriemberként jelenik meg. Bűnei megbocsátattak, lelke megmenekült.
Kacagunk, és közben sajnáljuk Bob Cratchitet (Veress Albert). Gyereklelkű figura, az egyetlen, aki meglátta az öreg Scrooge-ban az embert. Pedig az, Mrs. Cratchit szavaival, „húsz évig szívta a vérét”. Jósága, örökös derűlátása miatt kicsit mintha nem is evilági lenne. Odaát nincs idő, nincs mánus – mondja Jacob Marley Ebenézer Scrooge-nak. Bob Cratchit óráján, az egyetlen, apjától örökölt vagyontárgyán, szintén nincs mánus. Ezt adja el azért, hogy a karácsonyi asztalra óriási pulykát tudjon venni. A két időutazó vidám családi karácsonyozásnak tanúja Cratchiték otthonában. Főként Cratchiték jövője változik azáltal, hogy az öreg uzsorás rádöbben arra, hogy a pénz nem minden, illetve, hogy milyen hasznos dolgokra lehet elkölteni. A beteg kis Tim (Ferencz Dávid/Dánél Kristóf) életben marad, mivel Scrooge magával viszi Amerikába, hogy ott megműtsék, Cratchitet pedig üzletvezetővé nevezi ki.
Scrooge az előadás végén szétszórja „láncait”. A pénzből nekünk is jut, a színészek ugyanis végigvonulva a nézőtéren, a Scrooge lakása előtt összeszedett bankókat szétosztogatják köztünk, és ez, igaz, kicsit hatásvadásznak hat, de ezáltal mi is a történet részesei leszünk. A végén még maga Dickens (Kozma Attila) is megjelenik összegezni – visszakapcsolunk az elejére, ahol szintén ő kezdett mesélni. „Áldott, minden ember áldott, ünnep minden nap!” – éneklik az előadás végén a szereplők. A társulat sikeresen megbirkózott a feladattal.
——————————-
Rendező: Somogyi Szilárd. Díszlettervező: Gyarmathy Ágnes. Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes. Koreográfus: Horváth Gyula Antal. Zenei vezető: Bene Zoltán. Szereplők: Fülöp Zoltán, Kozma Attila, Veress Albert, Lőrincz András Ernő, Puskás László, Kiss Bora, Bende Sándor, Bartalis Gabriella, Ráduly Beáta, Fekete Bernadetta, Márton Noémi Eszter, Zsigmond Éva Beáta, Kosztándi Zsolt, Keresztes Szabolcs, Márdirosz Ágnes, Vass Csaba, Bilibók Attila, Pap Tibor, Domokos Erika, Szabó Bernadett, Giacomello Roberto, Ferencz Dávid, Dánél Kristóf, Elekes Csanád, Csiszér Csongor.
