Péter Beáta: A színház a nevelés alternatív eszköze

Interjú Budaházi Attilával, a Csíki Játékszín dramaturgjával

A Játéktér 2015. téli számából

Fotó: Veress Albert

Nem csak dramaturgként dolgozol a Csíki Játékszínnél, de évek óta te írod és rendezed a csíkszeredai színház gyerekelő­adásait. Hogyan kezdődött?

Ez két irányból indult: egyrészt tanítókép­zőt végeztem a középiskolában. Utána felvé­teliztem Marosvásárhelyre dramaturgia szakra, aztán már az egyetem alatt idekerültem a Csíki Játékszínhez. A másik vonal pedig az, hogy a gyerekelőadások rendezésére nem volt túl­jelentkezés. Gyakorlatilag mesejátékrendező-hiány volt. Így fogtam bele. Azt gondoltam, megpróbálok a gyerekek nyelvén színházi elő­adásokat létrehozni.

Mivel magyarázható ez a hiány? Szakmai­lag nem tartották a rendezők elég magas mér­cének gyerekelőadást rendezni?

A színházi rendezők kilencvenvalahány százaléka elsősorban a felnőtteket célozza meg gondolataival és alkotásaival, és ha ez­zel kellően elfoglalt, akkor ritkán látogat el a fiatalabb generációk megszólításához. Nem feltételezem, hogy nem tartanák szakmai ki­hívásnak, inkább azt gondolom, hogy a már több éve gyakorló rendezőket teljesen lefog­lalja a felnőttszínház, a fiatalok pedig szintén a felnőttprodukciókkal kívánnak pályára lépni, láthatóvá válni a szakmában. Ebben azért ki­csit az is benne van, hogy a színházi szakma elég nagy részének a gyerekszínház nem kellően látható, és nemcsak azért, mert az előadások általában délelőtt vannak, amikor a színházi emberek rendszerint próbálnak, hanem mert a szakmai érdeklődésnek szó­ló gyerekszínházi fesztiválból is kevés van, és nyilván az érdeklődésre maradó időből, energiából is.

2002-ben rendeztél először meseelő­adást, utána következett az adaptációk sora.

Az első két általam rendezett előadás kész szövegből készült. Az első a Csipike és Tipetupa volt, amely az előző évadban a Márk-Nagy Ágota rendezte Csipike-előadás­nak, az abban már megteremtett esztétikai világban megtörténő második része volt. Azután az anyaghiány hozta létre azt, hogy adaptálni kellett. Tíz évvel ezelőtt nem volt hozzáférésem olyan színpadi szövegekhez, amelyeket érdemesnek láttam színpadra vin­ni, vagy ki tudtam volna osztani a társulat­ban. Sok szempont volt, amiért nem voltak alkalmasak azok a szövegek, amikre én ráta­láltam. Így kezdődött el a saját meseadaptá­ciók sora, majd egyet írtam magam is.

Mi alapján választasz mesét?

Egyszerűen fogalmazva, olyan mesét vá­lasztok, amelyik elindítja az előadás látványát a fejemben. Amit előadásként tudok látni és elég izgalmas, fordulatos ahhoz, hogy színpa­don színészekkel el lehessen játszani.

Folyamatosan keresed, olvasod a meséket?

Nem folyamatosan. Van olyan periódus, amikor keresem az anyagot, fellapozok gyűj­teményeket és azokban találok egy-két olyan történetet, amit elkezdek látni a színpadon.

Melyik a számodra kimondottan kedves az eddigi történetekből?

Mindegyik. Örülök minden eddigi szöveggel való találkozásnak, szerintem jó vállalkozások voltak. Azonkívül, hogy miket látok előadás­ként megvalósíthatónak, fontos szempont az is, hogy mit lehet vele mondani, vagy milyen tematikája van. Volt egy periódus, amikor ki­mondottan megpróbáltam olyan témákat be­vinni az előadásokba, amikről úgy gondoltam, hogy a gyerekeket érdekli, de sem a szülők, sem a nevelők nem beszélnek róla szívesen. Ilyen például a halál. A Halhatatlan herceg­ben a halál témáját jártuk körül. De ilyen volt az idősek sorsa a Lear királyból írt Mint a sót mesében, vagy a válás témája a Mindennapi varázslatokban. Az előadás ötlete nem úgy in­dult, hogy a válásról fog szólni, hanem a prob­lémamegoldásról, de végül arról is szólt.

Milyen egy jó gyerekelőadás?

Amelyik témájában érdekli és leköti a gyer­meket. Amelynek a fordulatait érdeklődéssel tudja követni és a figyelmét végig fenntartja. Nekem a legjobb visszajelzés, ha csend van a nézőtéren. Olyankor észlelhető, hogy mű­ködik a párbeszéd, hogy az előadás valóban kommunikál a hallgatósággal.

Elég sok inger éri manapság a gyerekeket, mivel lehet mégis megfogni őket, ezt a figye­lemfenntartást elérni?

Elsősorban fontos, hogy ami a színpadon a szereplők közt interakcióként és színészi játékként történik, igaz legyen és hiteles. Az ne körülbelüli, ne tettetett, ne mímelt dolog, hanem valódi karakterek szülessenek, valódi helyzetek és viszonyok. Tehát ugyanaz mű­ködteti a gyerekelőadást is, ami a felnőtt szín­házi előadásokat. Azzal lehet lekötni a gyere­kek figyelmét, ha egy igazi történet itt és most megy végbe, előreláthatatlan fordulatokkal, dialógussal. Másrészt az esztétikai világ az, amivel a figyelmüket vonzani és fenntartani le­het. A színháznak számos olyan eszköze van, ami „mutatvány” tud lenni, másrészt olyan világot tud teremteni, ami vonzza és irányítja a gyermek figyelmét. A pedagógusi múltam is segített a fogalmazásmódban, de mindig a saját gyerekkori szemszögemből is nézem a készülő produkciót. Gyerekkoromban na­gyon keveset jártam színházba, mert nem igazán volt rá lehetőség ott, ahol felnőttem. A gyerekfilmek és gyerekkönyvek nyújtottak élményeket. Amikor előadást rendezek vagy alapanyagot választok, arra is gondolok, hogy az én egykori gyerekszememnek tetszene-e.

Miért fontos, hogy a gyerekek minél ko­rábban találkozzanak a színházzal?

Egyrészt az életük részévé válik a színház, ha minél hamarabb megismerkednek vele. Ez nem azt jelenti, hogy innentől fogva mindannyian színházba járó felnőttek lesznek, de al­kalmuk van vele találkozni. Fontos, hogy minél több esztétikai élményhez jusson a gyermek, ugyanakkor szerintem a felnőtteknél is, de a gyerekeknél fokozottabban a nevelés egy al­ternatív eszköze a színház.

Milyen visszajelzéseket kapsz gyerekektől az előbb említett nézőtéri csenden vagy a tap­son kívül?

Voltak periódusok, amikor megkértük a pedagógusokat, hogy rajzoltassanak vagy fogalmazásokat juttassanak el a színházba a látott előadás kapcsán. Nagyon sok gye­rekrajz érkezett, amelyekből sok mindent le lehet mérni. Ami nekem elsődlegesen feltűnt a rajzokból, hogy a gyerekekhez eljutott-e a történet. A másik érdekes dolog, ami kiderült, hogy bár viszi őket a történet, közben tud­ják, hogy színházban vannak, mert általában berajzolják a reflektorokat és a nézőtéri szé­keket is. A harmadik, hogy továbbgondolják az előadást. Nem feltétlenül azt rajzolják le, amit a színpadon láttak, hanem az élményü­ket. Ahol színész játszotta például A csoda­forrás c. keleti mesében a Víz tigrisét vagy a Tűz sárkányát, az a rajzokon nem beöltözött emberként, hanem igazi tigrisként és igazi sárkányként köszönt vissza. Vagy ha a szín­padon a királykisasszonyok és hercegek nem viselnek koronát, a rajzokon mégis mindig vi­selnek, mert a gyerekek úgy gondolják, hogy ez hozzátartozik az ikonikus szereplőkhöz. A színházi élmény a saját élménytapasztalatuk­kal ötvöződik, és úgy raktározódik el bennük. Visszajelzést olyankor is kaptunk, amikor né­hány előadásunkhoz gyerekszereplőket ke­restünk. A szereplőválogatáson meg szoktam kérdezni, hogy jártak-e színházban, tudják-e miről van szó, láttak-e már előadást, mert ne­kik az lesz a dolguk, hogy egy előadásban kell majd játszaniuk. És azt is megkérdezem, hogy mi volt az utolsó színházi élményük. Ilyenkor szokott nagy meglepetésként érni, hogy a fél vagy egy évvel azelőtti színházi előadást egé­szen pontosan, részletgazdagon elmesélik. Sokszor én nem emlékszem annyira ponto­san, mint ahogy ők elmesélik.

Most is dolgozol egy gyerekelőadáson, melynek november 20-án lesz a bemutatója.

Gimesi Dóra Hamupipőke-adaptációján dolgozunk. Hála a győri Vaskakas Bábszín­háznak, megjelent egy többkötetes gye­rekszínházi szöveggyűjtemény, amelyben a kortárs gyerekszínházi darabokat, mesék színpadi adaptációit gyűjtötték össze. Ezzel főleg a bábszínházakat célozták meg, de nem csak számukra szánt mesejátékok vannak a kötetekben. Ebben találtuk a Hamupipőkét, ami óriási vállalás, mert mindenki fejében van egy Hamupipőke-történet. A mesének több változata is ismert, van a Charles Perrault-é és van a Grimm testvérek változata, a miénk ez utóbbiból készült adaptáció. Ebben például nincsen tökhintó, sem Tündérkeresztanya, és nem változnak át a gyíkok kocsisokká, ilyenek nincsenek benne, ha valaki ezt számon kérné. Az egyik nagy erénye Gimesi Dóra szövegé­nek, hogy mai nyelven szólal meg a mese. Kö­zel tudja hozni a történetet, és nem kimondot­tan csak gyerekeknek, hanem kamaszoknak és felnőtteknek is érdekes előadás születhet belőle, reméljük, sikerül. Ugyanakkor, mivel olyan világban játszódik, amelyben vannak ki­rályok, hercegek, arisztokraták, mi egy olyan történelmi-kulturális korszakba helyeztük el, amely révén jelmezekben, díszletben hitelesen meg tudjuk mutatni ezt. A huszadik század elején „játszódik”, és a belle époque formavi­lágát kölcsönöztük az előadáshoz. Szecessziós elemek és a kornak megfelelő jelmezek dominálják majd a látványt. Kelemen Kata a díszlet- és jelmeztervező, vele rendszeresen dolgozom együtt, nagyon jól ért az anyagok­hoz, a ruhákhoz, a formákhoz. Az egyik leg­jobb szakembernek tartom őt.

Külön gyerekbérlete is van a színháznak, ez hogy tud megvalósulni?

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Szín­háznál és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál is születik minden évadban egy-egy mesejáték, ezeket rendszerint egymás között kicseréljük. Így három előadásból gye­rekrepertoárt kínálunk bérletbe. A csíkszere­dai bérlettel a hat-tizenkét év közötti diákokat szólítjuk meg, és főleg pedagógusokon ke­resztül szervezzük a színházba járó gyerek­bérleteseket. Azt nem tudjuk vállalni, hogy egy mesejáték egyformán szóljon az ovisoknak és az iskolásoknak is, annyira másak az életkori sajátosságok. A kisiskolás korosztálynak ké­szül a meserepertoárunk, és ezt egészíti ki a Lurkó Fesztivál, ahová hangsúlyozottabban hívunk meg olyan előadásokat, amelyek az óvodásoknak szólnak, illetve a középiskolá­soknak, akik az évad során gyakorlatilag a felnőttrepertoárunkat látják.

A Csíki Játékszín gyermek- és ifjúsági szín­házi találkozóját, a Lurkó Fesztivált milyen igény hívta létre?

Minden erdélyi színház nevéhez kötődik már valamilyen fesztivál. Egyrészt azon is gondolkodtunk, hogy milyen színházi feszti­vál megteremtése lenne reális városunkban, a profilt illetően is. Másrészt adott volt, hogy Csíkszeredában szemmel láthatóan, és a kö­zönségszervezői tapasztalatokból is leszűrve, sok a gyermek, sok a fiatal, és a számukra nyújtott kulturális kínálatot akartuk kiegészíteni azzal, hogy kiemelten színvonalas előadáso­kat hívunk a fesztiválra.

A fesztivál előadásai a te javaslatod alap­ján kerülnek be a programba. Hogy történik a válogatás?

Sokféleképpen. Tájékozódom a színházak műsoráról, és a kollégák is tájékoztatnak, ha látnak valami kiemelkedőt. Igyekszem meg­nézni minden előadást, amit meghívunk. Ami technikailag is megvalósítható nálunk, és amit a fesztivál költségvetéséből el tudunk hívni, azokból áll össze a program.

Sokszor hangsúlyozzátok – és a program­füzetben, plakáton is fel van tüntetve, milyen korosztálynak szól az adott előadás –, hogy fontos, hogy a gyerek az életkori sajátossága­inak megfelelő előadást nézzen.

Azért tartjuk fontosnak, mert ha egy másik korcsoportnak készült előadást lát a gyermek, akkor nem azzal az élménnyel találkozik, ami igazából neki szánt. Egy hároméves türelme húsz perc után elmúlik, és valami másra vá­gyik, nem lehet ötven percig az érdeklődését fenntartani. És így nem is jut el hozzá az elő­adás. A másik, hogy a gondolkodásukban, a lelki érettségükben vannak olyan határvona­lak, amikor bizonyos témákkal és megvalósí­tási formákkal még nem, vagy már nem kell találkozniuk. Például az óvodáskorúak nem vonnak még határt a képzelet és valóság között, ezért nekik nem is javasolják a szak­emberek, hogy varázsmeséket hallgassanak. Nem tudnának különbséget tenni, hogy a királyfi fejét a mindennapi világukban vagy a mesében vágták-e le. Ezért is óvni kell őket és ezért fontos, hogy a nekik szánt színházi élménnyel találkozzanak.

Általában a fesztiváloknak megvan az a része, ahol a színházi szakmabeliek találkoz­nak, szakmai beszélgetéseket szerveznek stb. A Lurkó Fesztiválnak vannak-e szakmai prog­ramjai?

Az előadók itt nem igazán tudnak egymás között találkozni. Egyrészt a fesztivál költség­vetése még nem engedi meg, hogy az elejétől a végéig itt tudjon maradni mindenki, másrészt május végén nem minden színház tudja meg­tenni, hogy egy hétig ne játsszon otthon, más teendőinek ne tegyen eleget. Viszont szakmai programokat szervezünk. Az első kiadáskor Kádár Annamária pszichológust hívtuk meg, aki a mesék és a gyereknek a mesékkel való találkozásáról beszélt. Aztán Fodor Tamás jött el és mesélt arról, hogy hogyan születnek az általa rendezett gyerekelőadások, azok lát­ványvilága, beavatott a Stúdió K-ban létrejött előadások alkotói folyamataiba. A következő évben a Stúdió K előadása is eljött. A máso­dik kiadáson volt olyan előadónk, Papp Tímea személyében, aki a magyarországi gyerek­színházi tendenciákról tartott összefoglaló előadást. Legutóbb pedig Gimesi Dóra be­szélt a meseadaptációkról, mesedramaturgi­áról. A nálunk még nem ismert színházi neve­lés (Theatre in Education) területe a harmadik kiadás alkalmával került közelebb hozzánk, amikor a Kerekasztal szakembereit hívtuk el képzésre, és ezen a társulatunk tagjai, illetve a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem egyik báb szakos osztálya vett részt.

Sok gyerekelőadást nézel. Hogyan látod, milyen színvonalú gyerekelőadások születnek Erdélyben?

Azok a színházak, amelyek kimondottan gyerekprofillal dolgoznak, mindig is fokozottan odafigyeltek a produkcióikra. Vannak kiemel­kedő és átlagos előadások, és vannak átlag alattiak ott is. Azokban a városokban, ahol van külön gyerekszínház, a kőszínházaknak a gyerekrepertoár létrehozása nem is feltétlenül feladata. Azoknál a prózai társulatoknál, ame­lyek felnőttrepertoárjuk mellett néha készíte­nek mesejátékot is, nem mindig egyöntetű az eredmény. A gyermek- és ifjúsági közönséget megcélzó musical-előadásokban is ott van a történet nevelői potenciálja, de a zenés-tán­cos anyag szórakoztató jellegénél fogva alko­tóilag nem mindig sikerül abszolválni vagy kel­lően hangsúlyozni, hogy milyen utat jár be, mi történik azzal a szereplővel, akivel a gyermek azonosulhatna.

Milyen gyerekelőadás jut eszedbe hirtelen, amit nagyon szerettél, nagy hatással volt rád és a mai napig él benned?

Nehéz kérdés. Nagy hatással volt rám a Semmi című ifjúsági előadás. Bábelőadásként mutatta be a Budapest Bábszínház, ez a dán regény magyar adaptációjának az ősbemu­tatója volt. De azon előadások többsége is a kedvenceim közé sorolható, amelyek meg­fordultak nálunk a Lurkó Fesztiválon, hiszen valamilyen formában óhatatlanul tükrözi az ízlésemet a fesztivál repertoárja.