Peer Krisztián: Szólt a holló

Reggel negyed hatra jött értem az autó, hatra kint voltunk Fóton. Az előrelátás sohasem volt erősségem, elsodródtam előző éjszaka, azt sem tudom, hogy jutottam haza, Jézuson kívül kinek tartozom. Legalább hitelesen leszek gyűrött. Smink, paróka, pofaszakáll – úgy látszik, nem az arcom kell nekik.

Csak legyél természetes. Játsszad önmagad! Hányszor mondtam én is hasonló bornírtságokat próbaszünetekben a színészeimnek. (Birtokos személyjel!) Színházba azért jár az ember, hogy lássa, milyen az, amikor valakiről végre lekerül a maszk. A gyerekkor nagy karácsonyi paradoxona: kimutatni az örömöt – vadlazacból a nehézfémet. Elvérzik a valóság az igyekezeten.

A Magyarországon forgatott hollywoodi szuperprodukció később kivágott jelenetében egy lepukkant budapesti kocsmaköltő szólt be Edgar Alan Poenak. Talált pénz, két forgatási nap, de csúszás van, az elsőn még vágóképnek sem kellek. Hoztam magammal könyvet, estére ki is végzem a privát lakókocsi melegében. Délben à la carte rendelek. Egy cigiszünetben megpróbálom John Cusacknak elmagyarázni a viccet a kezdő statisztáról, aki a „forog!” vezényszóra megpördül a hossztengelye körül – de nincs az a természetesség, ami úrrá tudna lenni a nyelvi nehézségeken.

„Piss off!” – Egyetlen mondatocska, két szó választ el a statisztáktól, akik egy tál egyenkaját kapnak, és huszadannyi pénzért szopnak tizenkét órát a hidegben. Van itt belőlük mindenféle, fiatal is, de főleg nyomor- és alkoholgyötörte arcok, hiányos frontfogazat. Arrogáns negyvenes nők terelgetik őket, ideges léhűtők igazgatják rajtuk kapkodva a korhű rongyokat. A profizmus lényege a pattanásig feszült légkör. A nélkülözhetetlenséget bizonygató folyamatos látszatcselekvés.

Képzelj el egy kikötői kocsmát, de úgy, ahogy azt Móricka elképzeli. Itt együtt mulat dokkmunkás, kurva és hajóskapitány, egyszerű földműves és lezüllőben lévő arisztokrata, és 1850-ben üvegpohárból isznak vörösbort. Dolgozik a füstgép, de nem dohányzik senki. Gondosan összekoszolt arcok – jegyezd meg a helyed, és mímelj élénk beszélgetést. Persze a vásznon majd mindez jól mutat. Az asztalokon festői összevisszaságban ételmaradék: fél csirke, fél kolbász, főtt krumpli, fél kenyér. Fotózzák is folyamatosan a kellékesek, hogy snittelhető legyen a jelenet. És akkor az átállásnál megtörténik a dráma: ketten suttyomban csipegetni kezdik a kellék-kolbászt. Legyőzik a képzeletet. Persze ki gondolhatta komolyan, hogy egy éhes ember asztalán egy fél kolbász egy film kedvéért egészben marad.