Pál Emőke: Testemlékezet és diktatúra

A Játéktér 2015. nyári számából

A testemlékezet felidézésének módszerei − a Body Memory c. projekt munkafolyamatának tükrében

Írásomban a Body Memory elnevezésű interkulturális projekt munkafolyamatára, ezen belül is a testemlékezet fogalmára szeretnék reflektálni. A projekt a madridi Residui Teatro főszervezésében, a milánói Regula contra Regulam és a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület partnerségében az Erasmus+ program támogatásával jött létre.

A munkafolyamat két szakaszra osztható:

Az első szakaszában mindhárom – a spanyol, az olasz és a romániai – csapat egy közös tematikára félórás színpadi anyagot készített elő saját kulturális, történelmi traumáiból építkezve. Azt a kérdést boncolgattuk, milyen implicit emléktartalmak épülhettek be viselkedésünkbe, hétköznapjainkba, azaz hogyan visszhangzik tovább a test emlékezetében egy adott történelmi korszak, esemény, trauma.

A második szakaszban, március 28. és április 8. között Madridban, a csapatok által előkészített anyagokat egyetlen közös előadássá alakítottuk, majd bemutattuk.

A romániai csapat által választott és tanulmányozott közelmúltbeli periódus az államszocializmus korszaka volt, ezen belül is főként a titkosszolgálat (Securitate) működési mechanizmusaira, az ügynökhálózatok szerkezetére, illetve az ügynökök tevékenységeire fókuszáltunk. A spanyol csapat a Francisco Franco spanyol diktátor által kormányzott periódust választotta kiindulópontjának, így a francóista rezsim (1939−1975) örökségével foglalkozott. Az olaszországi csapat pedig azt tanulmányozta, miként vállal szerepet ma – vagy vállalt szerepet a közelmúltban – Olaszország a világ különböző háborúiban.

A héttagú romániai színészcsapat öt tagjaiként (Ambrus Laura, Buchmann Wilhelm, Deák Zoltán, Csepei Zsolt, Pál Attila, Pál Emőke, Zongor Réka), illetve a rendező, Köllő Csongor mind közvetlenül 1989 előtt vagy után születtünk, így egyáltalán nem, vagy csak gyerekként éltük meg a diktatúrát. Annak felfedésére tehát, hogy milyen nyomokat hagyhatott generációnkban a diktatúra öröksége, első lépésként néhány konkrét esetet, eseményt, élettörténetet elemeztünk, amelyek inspirálóan hatottak a rögtönzésekre, színpadi munkára. Például Cs. Gyímesi Éva, Szilágyi Domokos ellentmondásos és tragikus végkimenetelű életútja, Elena és Nicolae Ceaușescu kivégzése volt a kiindulópontunk. Beszélgetéseket szerveztünk olyan szakemberekkel, akiknek a kutatási területe közvetlenül kapcsolódik a témához, a tanulmányozott kérdésekhez kötődő filmeket, dokumentumfilmeket néztünk, esettanulmányokat olvastunk.

Generációnknak nincs közvetlen tapasztalata mindazokról a nehézségekről, korlátozásokról, amikkel a diktatúra idején szembesültek a romániai társadalom tagjai. Nem tudjuk, mit jelenthetett órákat sorban állni, nélkülözni, a cenzúra függvényében alkotni. Nem tudjuk, mit jelenthetett attól rettegni, hogy a titkosszolgálat emberei megkínoznak, megzsarolnak, beszerveznek vagy követnek, lehallgatnak, megfigyelnek. Azt a vallást gyakoroljuk, azt a szakmát választjuk, azt a könyvet olvassuk, azt gondolunk, írunk, amit akarunk, azzal barátkozunk, akivel akarunk, oda utazunk, ahová csak akarunk, és folytathatnám.

Ceaușescu a középiskolás történelemfüzetem utolsó leckéje volt, 1989 pedig az utolsó megtanulandó dátum. A kivégzéséről készült amatőr felvételekkel a Youtube-on találkoztam néhány évvel ezelőtt. Mindaz, ami szüleim generációjának a hétköznapjait jelentette, számomra – látszólag – történelem. Számomra elbeszélésekből, olvasmányélményekből, filmekből áll össze egy olyan társadalom képe, amelyben a személyközi viszonyokat a bizalmatlanság járja át, amely az egyének elszigetelődéséhez vezetett, amelyben a hatalom az egyén szabadságának, kiteljesedésének korlátozója. Megelevenednek képzeletemben a hatalmas szürke tömbházak, a szürke kosztümkabátok, a gyárba siető tömegek és egyéb klisék. Az emlékképek nem a sajátjaim, így lényegében a környezetem (szüleim, nagyszüleim, tanáraim és generációjuk), tehát másodkézből kapott emlékfoszlányok képei élnek bennem. Ennek tükrében joggal tevődik fel a kérdés, hogy mégis hogyan kapcsolódhatok a tárgyalt korszakhoz?

A rendszerváltás nem egyik napról a másikra történt meg – vagy történik még mindig. Mint az állóvízbe dobott kő után fodrozódó víz, úgy hullámzik tovább térben és időben mindaz, aminek a rendszerváltással elvileg le kellett volna zárulnia. A nagyszüleim számára a „változás” fogalma egyfajta időszámításként funkcionál: a történetek vagy úgy kezdődnek, hogy „a változás előtt…”, vagy úgy, hogy a „változás után…”. De rejlik ebben némi ellentmondás is, hiszen a „változás” fogalma – a „rendszerváltás”-sal ellentétben – folyamatszerűségre utal, mely folyamatnak az én generációm is tanúja. A kommunista/szocialista rendszer (vagy inkább a politikai elméletek félreértelmezéséből származó diktatúra) által meghatározott korlátok, akadályok vélhetően nem tűntek el nyomtalanul, csupán megfoghatatlanná, megfogalmazhatatlanná váltak, vagy adott esetben a szubjektumba beépülve belső korlátokká alakulhattak.

Egy beszélgetés folyamán fölkeltette figyelmemet egy üzletember vallomása, mely szerint „negyven évig csaltunk, loptunk és hazudtunk, gyerekeinket akaratlanul is ugyanerre neveltük”. Kijelentésénél valamivel összetettebbnek látom a problémát, mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a jelenséget, hogy generációnk felnevelői (szülők, nagyszülők, tanítók, tanárok) a diktatúrában élték le életük nagy hányadát, és ez minden bizonnyal formálta személyiségüket, mentalitásukat, világról alkotott elképzeléseiket, amelyek egy részét akaratlanul is továbbadták nekünk.

A továbbiakban arra a kérdésre keresem a választ, mik lehetnek a diktatúrának azon örökségei, amelyek beépültek a mi generációnk mindennapjaiba, illetve milyen emlékezeti tartományokban vannak azok kódolva, elraktározódva.

Röviden összefoglalom, mit értek a testemlékezet fogalma alatt.

Thomas Fuchs elmélete szerint[1] a kognitív emlékezet explicit: tudatos természetű, konkrét eseményeket, tényeket képes felidézni a múltból, míg a testemlékezet implicit: a nem tudatos folyamatokat, az automatikus, gondolkodást nem igénylő, spontán cselekvéseket foglalja magába. Ide tartoznak az olyan szokások, motorikus cselekvések, mint például a járás, a beszéd, az írás, a tánc, az úszás, a biciklizés.[2] A test emlékezete lényegében a test tudása, a jelen pillanatig felgyülemlett tapasztalata. Ezeket a tartalmakat nehéz verbalizálni, nehéz elmagyarázni valakinek, hogyan kell szambázni. Jan Kott szerint „létezik külső és belső tapasztalat, olyan tapasztalat, amely átadható a nyelv közvetítésével, s olyan, amely kisiklik a beszéd elől. Vagy – másképp fogalmazva – létezik olyan tapasztalat, amely átadható, s létezik egy másféle, amely a test tudása vagy emlékezete.”[3]

Thomas Fuchs a témával foglalkozó tanulmányában[4] öt típusát különbözteti meg a testemlékezetnek:

• Procedurális emlékezethez (procedural memory) tartoznak azok a képességek, melyek állandó ismétlés útján sajátíthatóak el. A bizonyos elemek állandó ismétlése révén a figyelem egy idő után a részletekről az egészre irányul. Az apró elemek beépülnek a testbe és „elfelejtődnek”. Így képes például a zongorista a leütött hangok sorrendje helyett a zenére magára összpontosítani, vagy így vagyunk képesek egy szó elolvasásakor betűk helyett a szó értelmét olvasni stb. Tehát „mindaz, mit elfeledtünk, azzá vált, amik vagyunk”.[5]

• A szituatív emlékezethez (situative memory) tartozik a térrel és a helyzetekkel kapcsolatos tudásunk. A térbeli tapasztalatok segítik elő például a tájékozódást, a sötétben való eligazodást. A különböző szituációkhoz kötődő tapasztalataink az intuitív helyzet-felismerési képességeinket határozzák meg.

• Interkorporális emlékezet (intercorporeal memory) révén vagyunk képesek a környezetünk testbeszédét, viselkedését, metakommunikációs jelzéseit, nonverbális gesztusait értelmezni. Még akkor is megérezzük a valós szándékot, ha a kapott jelek nem fogalmazódnak meg bennünk, nem tudatosulnak.

• Inkorporatív emlékezethez (incorporative memory) tartoznak azok a felvett viselkedésminták, attitűdök, szerepek, amiket születésünk óta „eltanultunk”, lemásoltunk környezetünktől.

• Traumatikus emlékezethez (traumatic memory) köthetők a súlyos balesetek, az erőszak, az erős fájdalom, a testi sértés, a kínzás, a halálos fenyegetettség stb. Egy traumatikus élmény után a testben állandóan jelen van az újbóli megtörténés lehetősége, amely komoly pszichotikus betegségeket eredményezhet. Így az említett eseteken a terápiás kezelés segíthet, javíthat. Bár banális példának tűnhet, de ha valaki leesik a lováról, és nem szenved komoly sérüléseket, rögtön vissza kell ülnie rá, különben megtörténhet, hogy évekig, vagy esetleg örökre tartózkodni fog a lovaglástól.

Visszatérve a fő kérdésfelvetéshez – miszerint milyen nyomokat hagyhatott a mi generációnkban diktatúra –, megfigyelhető, hogy a korrupció, a szabályok megkerülése, be nem tartása, a kiskapuk keresése, a megvesztegetés még mindig gyakori jelenségek a hétköznapjainkban.

A szituatív emléktartalmak körébe tartozhatnak tehát mindazok a helyzetek, amikor tanúja voltam különféle mismásolásoknak (értsd: ravaszkodás, mellébeszélés), gyanús intézkedéseknek, szabálytalan eljárásoknak. Gyerekkoromban gyakran megfigyeltem, hogy bizonyos szabálysértések, például gyorshajtás pénzbírságát ki lehetett váltani egy szimbolikus összeggel, így, amikor fiatal felnőttként hasonló helyzetbe kerültem, első, zsigeri reakcióm szintén a megvesztegetés volt. Még az az igen tipikus szófordulat is kiszaladt a számon, hogy „nem tudnánk ezt valahogy megbeszélni, másként megoldani… stb.” Vagy: pár évvel ezelőtt még bevett gyakorlat volt diákok körében az úgynevezett blattolás (a kalauz lefizetése) a vonatokon, sőt a vonatjeggyel való utazást „természetellenesnek” tartottuk. Megint csak meghatározó emlék, hogy kiskorúként, szülői felügyelet nélkül, nem megfelelő papírokkal, addig könyörögtünk a határőröknek, hogy kenőpénz fejében átengedtek a határon. A fojtott hangú diskurzusok, győzködések, az orvosnak előkészített borítékok, sumákolások és egyéb ügyeskedések mindannyiunk számára ismerős helyzetek. Mindezek akaratunk ellenére – még ha nem is alkalmazzuk őket – ott vannak mint lehetőségek az eszköztárunkban. Továbbá kiemelném még a tekintélyelvű nevelést, a rugalmatlan és hierarchikus oktatási rendszert, melynek hozadéka lehet a megfelelési kényszer, önállótlanság, a felelősség nem vállalása.

A korrupció vagy a tekintélyelvűség természetesen nem csupán a diktatúra sajátjai, azért helyeztem rájuk nagyobb hangsúlyt, mert a tárgyalt témánk vizsgálatakor a leggyakrabban visszatérő motívumok voltak.

A fentiekben főként a munkafolyamat elméleti kutatásaira fókuszáltam, amely a színpadi munka inspirációs forrása, kiindulópontja volt. Így felhasználtunk ezekből bizonyos képeket, helyzeteket, hangulatokat, ugyanakkor dolgoztunk saját – legkorábbi – emlékeinkkel is.

A próbafolyamat kezdeti szakaszában több egyéni feladatot kaptunk, például, építsünk/szerkesszünk mozgássorozatot bizonyos kulcsszavakra/mondatokra, vagy válasszunk egy gyerekkori élményt, idézzük fel annak körülményeit, érzet- és érzésvilágát, majd fogalmazzuk meg azt a test nyelvén stb. A páros, illetve egyéni gyakorlatok révén megtalált mozgásminőségeket, dinamikákat, formákat, folyamatokat, viszonyokat az esetek többségében transzformáltuk, új helyzetekbe ültettük. A színészeknek végig nagy szabadságuk, kreatív terük volt saját „anyagaik” felett.

A montázstechnika eszközeire épülő előadás a romániai államszocialista korszak, ezen belül is főként a titkosszolgálat ügyködéseinek néhány sajátos helyzetét foglalta magába. Ilyen atmoszférák, képek például a megfélemlítés, zsarolás, testi kínzás, külső nyomás, elnyomás, félelem, bizalmatlanság, paranoia, halálba menekülés, a sörösüvegekkel sakkozó Szilágyi Domokos, a körmöket letépdeső tartótiszt, a „boldogan” éneklő pionírok, kórusban elhangzó Internacionalé[6], fojtott hangon, titokban énekelt Laudemus virginem…[7], a diktátor és feleségének kivégzése, Szilágyi Domokos-versrészletek: „százötven fogoly féreg, akit egy csizma eltapos”[8] stb. Ez volt tehát a romániai csapat kiindulópontja a testemlékezet felkutatásához.

Végül a színpadi anyag a madridi munkafolyamat alatt kiegészült, bővült a spanyol, illetve az olasz csapatok által előkészített – saját történelmi traumáikat feldolgozó –jeleneteikkel.  Ahhoz, hogy érthető legyen, hogyan is történt a három színpadi anyag eggyé olvasztása, kiragadok a végső előadásból egy rövid részletet és megpróbálom azt az akciók szintjén leírni. Lévén, hogy a 24 színész szinte állandóan jelen volt a térben, gyakori volt a kórus használata. A tér egyik felében tehát, két sorba rendeződve áll a kórus, a frontember kezében kifeszített spanyol zászló van. A tér ellenkező felében két színész: az egyik harmonikán játszik, a másik pedig spanyolul énekel Szilágyi Domokos Halál árnyéka c. verséből egy részletet. A hangsúly a tér közepén van: a katona elfogja és elhurcolja Ceaușescut és nejét. Azok ellenkeznek. Én Cs. Gyímesi Évaként (vagy a halálba menekvők megtestesítőjeként) készülök a halálomra: a térben szétszórt köveket gyűjtöm össze és teszem a zsebembe, mindeközben egy másik színésznő homokot szór a tér közepén levő tál vizébe.

Ahogy a fentebbi kis mozzanat összetettségéből is nyilvánvaló, művészi és társadalmi szempontból is lényegbevágó kutatási terület a tárgyalt téma. Bár maradtak még olyan összetevők, melyek számomra megfoghatatlan, így megfogalmazhatatlan regiszterekben mozognak, valahol az implicit emléktartalmak mezsgyéjén, úgy gondolom, a diktatúra örökségeinek tudatosítása, megismerése, feldolgozása és felszámolása az én generációm ügye és feladata is.