Ozsváth Zsuzsa: Színház, a közös balhé

Borítókép: Ozsváth Zsuzsa

Kőszínház. Közel tíz éve fejtegetem, mi az. 

Hát például rendszer. Kiszámíthatóság. Terv. Megbízhatóság. Évadterv, műsorrend, próbarend, bemutató időpontja. Betáblázott rendezők, alkotók, színészek. Szilveszteri bemutató! Nevetés, dalok. Pezsgő, koccintás. 

Ó, rendszeres fizetés. Havonta. Dolgozói évek, nyugdíjalap, egészségbiztosítás fizetve. Vakációs jegyek a Sodexótól. 

Teljesítmény. Elvárás. Bevétel. Nézőszám. Új közönségréteg megszólítása, vagy a már meglévő vélt színházi vágyainak kielégítése. 

Évadtervezéskor döntsön a vezetőség darabcímekről? Odaadjuk a címet a meghívott rendezőnek, aztán találjon ki valamit. Ha nincs érvényes és hiánypótló ötlete, ezért nem lesz az elkészült előadás sem hiánypótló, akkor is tegyünk úgy, mintha kiváló teljesítmény lenne. Mindegy, mert úgysem von senki felelősségre, mindenki hallgat, a kritikusok úgyis hallgatnak, vagy ha nem is teljesen, csak csendben tapogatóznak, mert nem akarnak megbántani. 

Évadterv. Hát, igen. Mi is legyen az a repertoár, amely tömegeket vonz majd a színházba? Maradjunk jól bevált recepteknél? Kicsi tragédia, kicsi zene, kicsi tánc, gyerekeknek is, mert osztályok jönnek. Hahoták? Klasszikusok? Na, jó, jöhet egy-egy kortárs is? 

Mi legyen: kockáztassunk, legyünk merészek és próbáljuk megreformálni a közönségünket kulturálisan? Kössük fel a PR-ral foglalkozó személy és az irodalmi titkár és a szervezőkollégák gatyáját, és dolgozzanak ki mindig újszerű és fiatalos és vonzó népszerűsítési stratégiát. Mutassuk meg, hogy mi a művészet, vagy inkább ne? Jó! Mutassuk meg. Hívjunk megbízható személyt, aki szakmailag-művészileg magas szinten alkot? Nem tudjuk megfizetni? Akkor ne. Hívjunk olyat, aki érdekesnek tűnik, esetleg feltörekvő és még fiatal is? Tényleg, támogassuk a fiatal alkotókat! Ez még a sajtóban is jól fog, apropó PR. 

Hát legyen. Hívjunk olyat, aki előállt egy jó tervvel, és reméljük, hogy jól meg is csinálja. Hívjunk olyat, akire nyertünk pályázatot. Meg, ha más színházaknál is nyomják, akkor csak nem fürdünk mi se be vele. 

Jöjjön az a feltörekvő rendező, bontakozzon ki, bár még nincsen stabil koncepciója, azért valamiket mondott tervelfogadáson, végül is a mai színházba már nem szükségszerű a szilárd terv, majd próbafolyamat alatt úgyis kiderül, meg módosul, és hát a színészek simán változtathatnak a gyermek fekvésén, ha az előadás elvileg mégis csak a mi gyermekünk. Meg majd a kollektív alkotás kiment a pácból, annyi ember közül valaki biztos tud reagálni valamire, vagy kitalálni valamit, amikor éppen nincsen ötlet. A balhé közös, a megoldás is legyen az, még ha erről nem éppen ebben a formában volt szó a művészeti vezetővel, igazgatóval, satöbbivel való beszélgetéskor. 

Jó dolog a közös alkotás, ezt biztosan tudom, eddig négy előadás folyamatában vettem részt, kétszer asszisztensként, kétszer játszóként. Egyik esetben sem volt meg ától cettig a rendezői vízió, sőt, az elsőben a szövegkönyvből még hiányzott két jelenet. A másodikban a megírt szöveg és a színészek közti dinamika útközben módosította a darab történetét. A harmadikban, emlékszem, kellett egy zenész, aki megtanul dorombon játszani, amire én jelentkeztem, de végül nem tanultam meg, hanem kaptam magam alá egy kahont, került a kezembe egy kasztanyet, és lett belőlem egy ún. szintén zenész bohócfigura. A negyedik előadás folyamata volt a legképlékenyebb, gyakorlatilag soha nem nyert végleges formát, a rendező ugyanis minden egyes előadást átrendezett, és maga az elsődlegesen összeállt előadás is a szereplők közösen hozott etűdjeiből, illetve a rendező kedvelt metaforarendszeréből állt össze. Mert végül is nem jött rá, hogy pontosan mit is akar rendezni – és ezt csak sokkal később, hónapokkal a bemutató után ismerte be. 

Szóval van, amikor működik a munkafolyamat közbeni közösségi finanszírozása az épp hiányzó ötleteknek, de meddig lehet elfedni vele a hiányokat? Felelősségre vonható az alkotó, ha nem teljesíti, amit ígért? Ha igen, és nem teszi meg ezt senki, utólagosan érvényes-e a bánkódás, ha az előadás nem feltétlenül szerepel jól? És hogy esik nekünk ilyenkor az előadásvégi taps, amikor jól tudjuk, hogy nagyobb százalékban történik inkább részvétből, mintsem őszinte lelkesedésből?

Miről készítsen az alkotó előadást? Nézzen a múltba réveteg, akadjon meg a szeme valami jól bevált témán, nagy szerző nevén, művén, fogja és polírozza ki valami igazán kortársra? Reagáljon jelen időben a múltra? Adaptálja a múltat a jelenbe? Farmernadrágos színészek helyett susogjon az adidász-csíkos mackó? Klasszikusok újratöltve? De mivel, vodkával? Vagy azt nem szabad, mert orosz? Járványhelyzetben írjon a szerző karanténdrámát? Kapjon a néző aktuálnyomasztást? Persze humorosan feldolgozva? Maximum színházak éjszakájára, ingyen belépővel? Jelszó: álmodjunk nagyot és merészet, reggelre úgyis elfelejtik? Mert akkor lehet mindent, ami évad közben csődbe vinné a gépezetet? Nem tudom. 

Szeretem a színházat. Hét mágikus éve kísér. Kísért, mint egy szellem. Néha rossz szellem. Néha le tudnám csapni, mint egy szúnyogot. De ha lecsapnám, hiányozna az elalvás előtti tíz másodpercben az a bágyadt zümmögése. 

Ám lassan vége az évadnak. Legyen hát étel, ital, és kicsit tapsoljuk meg magunkat, akár csak részvétből is, ha nem őszinte lelkesedésből, mert mi visszük el a balhét, mi, akik benne vagyunk.

Az élet megy tovább, a gép forog, az alkotók elmennek nyaralni a sodexós jegyekkel.