Oltean Márk: Rendhagyó színházi fesztivál rendhagyó helyzetben

Oltean Márk: Rendhagyó színházi fesztivál rendhagyó helyzetben

Beszámoló a 9. HolnapUtán Fesztiválról
A Játéktér 2021/3. számából

Fotók: Vigh László Miklós

Kilencedik alkalommal került megrendezésre Nagyváradon a HolnapUtán Fesztivál. Az idei rendezvény több szempontból is rendhagyó volt. Nagyon hosszú ideje ez volt az első színházi fesztivál, amit sikerült offline térben megszervezni, a járványhelyzet javulásának köszönhetően. Az esemény keretein belül helyet kapott három vendégelőadás, egy váradi produkció, egy sok tekintetben rendhagyó koncert és egy zenés színházi workshop.

A fesztivál június harmadikán kezdődött, és mindjárt az első előadás megkezdése előtt, a színháztéren flashmobbal hívták fel a szervezők a nézők figyelmét arra a színházi leépítéssorozatra, melyet a megyei tanács eszközöl, és mind a román, mind a magyar társulat önállóságának megszűnését eredményezné (az intézkedés egyébként a román társulatot és a filharmóniát is érinti). A nyomasztó helyzet ellenére vidám és friss kezdés volt ez, felolvasásra került az az öt pontba foglalt követeléssor, melyet a nagyváradi művészek fogalmaztak meg a megyei vezetőség felé. A flashmob után az első előadás a Miskolci Nemzeti Színház vendégelőadása, a Hunyadi Sándor által írt Feketeszárú cseresznye volt. Az előadást Szőcs Artúr rendezésében láthatta a nagyváradi publikum.

Már a produkció megtekintése előtt feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon hogyan tud egy lassan 100 éves szöveg, amely a Trianon utáni szerb–magyar helyzet problematikáját veti fel, aktuális lenni 2021-ben Nagyváradon. A válasz az előadás megtekintése után egyértelmű volt. Az eredeti szöveget az alkotók olyan apró replikákkal egészítették ki, amelyek teljesen aktuálissá tették a mára már porosnak tekinthető szövegkönyvet. A váradi közönség reakciójából ítélve pedig a drámában megtörtént események nem álltak távol ettől a szintén határ menti várostól. A „mi” és a „ti” problémája minden vegyes lakosságú településén aktuális lehet a szétszakított országban, és azon kívül. Hogy véletlen-e, hogy a Trianon 101. évfordulója előtti este került műsorra a darab, azt nem tudom, de mindenesetre jótékony egybeesés. Az alkotók a szöveg aktualizálásával nem elégedtek meg, és még lendületesebbé tették a háromórás előadást azzal, hogy megtűzdelték magyar, illetve szerb népdalokkal, és olykor ezek keverékével. Mindebből alakult ki a minden korosztályt szórakoztató előadás, melynek egyes pillanatai könnyeket csaltak mind a fiatalok, mind az idősebbek szemébe.

Következő nap a magyar Szigligeti, illetve a román Iosif Vulcan Társulat közös koncertje volt soron. Ritka volt idáig az ilyen alkalom, amikor a két különböző nyelvű társulat összefog egy közös cél érdekében. Több volt ez, mint egyszerű koncert: nagyon szép példája annak, hogy összefogva nagyon sok mindenre képes egy közösség, és ha a mindenkori hatalom ellen fel kell lépni, akkor hatékony eszköz a közös fellépés a pódiumra. Pár szóban ismertetem a tavasszal kialakult váradi helyzetet: a megyei tanács egy olyan leépítéssorozatot tervez a román és a magyar társulat ellen, amely megszüntetné a meghatározatlan idejű szerződések megkötését, illetve egyesítené a két társulatot. Ezáltal a színház egy befogadó típusú intézménnyé válna, ami a jelenlegi társulatokat felbontaná, és lehetetlenné tenné, hogy hosszú távú állandó társulat jöjjön létre a jövőben. A két társulat összefogásának természetesen az a célja, hogy ezt megakadályozza. Ennek érdekében már volt egy közös megmozdulás a főtéren, és az így elindított folyamatnak mindenképpen kiemelkedő pontjává vált június 4-én a fesztivál keretében tartott közös koncert, Help! címmel.

A színészek nem csupán dalokat énekeltek, hanem közben a „kedves jótevőktől” idézeteket olvastak fel, és rendre megjelenítették a közösségi média visszhangját is, idézetekkel. Közben az egész rendezvénynek volt egy olyan hozadéka, ami számomra mindennél fontosabb volt. Ritka látni azt, hogy románok és magyarok összefogva, közösen tegyenek valamit a színházért, hiszen ez a legtöbb esetben nyelvhez kötött. Váradon ez most megtörtént, és remélem, hogy nem egyszeri alkalom volt. Bebizonyították azt, hogy sem a nyelv, sem a nemzetiség nem akadály a közös produktum létrehozása érdekében. A dalok nagy része angolul hangzott el a román és a magyar nyelvűek mellett, de felbukkant az olasz nyelv is.

Szombaton Gianina Cărbunariu A tigris című drámájából készült előadását adta elő a nagyváradi Szigligeti Társulat Tóth Tünde rendezésében. Ez a produkció is reflektált a jelenlegi helyzetre, ami adott az előadásnak egy újabb vékony jelentésréteget, mely csupán itt-ott, de ütött. A drámának ez a „nagyváradiasított” változata magával ragadó, kreatív és lendületes. Szórakoztató iróniával járja körbe azt a helyzetet, amiben jelenleg van az ország, és kiemeli a nagyváradi történéseket is. Mindeközben valahogy arra buzdít, hogy – a darab nyelvén fogalmazva – ne legyünk „verebek”, akik semmit nem látnak, és ne hagyjuk, hogy a „galambok” azt csináljanak velünk, amit akarnak. Ez is jó példa volt arra, hogy az előadás mennyire burkolt, de közben érthető módon fogalmazza meg ezt a buzdítást. Pontosan ez is a dolga jelenleg a színháznak: elmenni a határokig és kísérletezni valami nagyobb és nemesebb cél érdekében. Az előadás emlegette a Várad folyóirat akkori megszüntetését is, amit hatalmas veszteségként élt meg a város.

Rögtön A tigris után következett a Kilenc című előadás Győrfi Csaba rendezésében, a Temesvári Csiky Gergely Magyar Színház vendégjátékaként. Az előadás mindenkit a székhez ragasztott, ez nem kétség. Az eredeti Broadway-musicaltől enyhén elkanyarodik, de nem tér el teljesen. Ennek az előadásnak a megtekintése mindenképpen nyitottságot igényel, hiszen itt nem egy hagyományos szombat esti musicalről van szó. A produkció fókuszában a rendező, Guido Contini hanyatlásának folyamatát, borzalmas filmjének előkészületeit és forgatását követhetjük. A megrendezés módja kivetíti a rendező fantáziáját, mely hirtelen ugrik egyik témából a másikba, mindezt a főszereplő végtelenül erotikus énjének jelenteivel fűszerezve. A lendületes koreográfiák és a groteszk pillanatok kavalkádjában az ember azt sem tudja, merre kapja tekintetét, hol egy láb bújik elő egy füstölgő vörös ládából, miközben Guido Contininak énekel, hol meg…. Végig figyelemmel kísérjük ezt az embert, és próbálunk hozzá közelebb kerülni, próbáljuk őt megérteni, azonban ez nem sikerül akkor sem, amikor feleségével van, és akkor sem, amikor az LSD-pápának színt vall. Mindenképpen érdekes és Erdélyben egyedülálló produkció, és ajánlom azoknak, akiket érdekelnek a musicalipar újragondolására tett kísérletek.

A fesztivál utolsó előadása az Újvidéki Színház és a Szegedi Nemzeti Színház közreműködésében létrejött Pintér Béla Parasztopera című műve Keresztes Attila rendezésében. Nagyon ritkán látni ennyire lendületes, laza és mindeközben orvosi pontossággal előadott produkciót. Az egyfelvonásos opera annyira magával ragadó, hogy abban is kételkedem így utólag, hogy az előadás második felében egyáltalán pislogtam-e. Határozott koncepció, humoros és mégis nagyon kidolgozott karakterek, akiken látszott, hogy a színészek nem feküdtek rá arra a puszta tényre, hogy mennyire jó Pintér Béla szövege. A zseniális színészek mellett a rendezésnek is köszönhető ez a magával ragadó lendület. Úgy tudott több groteszk elem egyszerre működni a színpadon, hogy határokat feszegetett, és mégsem lépte át egy pillanatra sem.

A fesztivált a Tárnoki Márk által vezetett zenés színházi workshop bemutatója zárta, amelyen a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, és a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének színész, illetve teatrológia szakos hallgatói vettek részt. A bemutatón arra láttunk példákat, hogy a zene lendülete és a hozzárendelt mozdulatok mennyire dinamikusan tudják helyettesíteni a szavakat. A workshopbemutató már a fesztivál lezárása volt, de valami új kezdete is egyben: itt nyitották meg hivatalosan is a nagyváradi Szigligeti Színház új próbatermét is, amely a Szigligeti Stúdió tereit pótolja mostantól.

Nagyon sokszínű árnyalatokat hordozó és nagyon érdekes volt ez a fesztivál. Először lehetett a pandémia óta 70%-os befogadóképességgel megtölteni a színházakat. Újra életre kelt a nézőtér, és ez a hatalmas adag energia mindvégig érződött, előadásról előadásra, sokszor robbant a tapsrendekkor – úgy tűnt, hogy kezd helyreállni az élet. Másrészt azonban végig érződött, hogy bajban van a váradi színjátszás, és valahogyan meg kell akadályozni azt, hogy a politikai hatalmak tönkretegyék a kulturális életet. Hiszen igaz, szép a főtér, és szépül a város, de kultúra nélkül mindez csak üres díszlet, amely mögött nincs valós érték és tartalom. A fesztivál bebizonyította azt, hogy a közönségnek valóban szüksége van a váradi színházra. Igazolta azt is, hogy mennyi mindent el lehet érni a művészetek nyelvén, hiszen a színház, jelenlegi társadalmi felaladatvállalásai által képes felszólalni egy város művészete érdekében. Visszakanyarodva a fesztivál elején látott Feketeszárú cseresznye című előadáshoz, és annak az eredeti szövegkönyvéhez, fontosnak tartok egy ott elhangzó gondolatot: „…minden hatalomban tömérdek embertelenség lehet a dolgok rendje szerint, ha nem vigyáz nagy bölcsességgel az erejére.”