Oltean Márk: Mladinsko vs. Színház

Mladinsko Showcase. Ljubljana, Szlovénia

Megjelent a Játéktér 2024-es nyári számában.

Ljubljanában található Mladinsko Színház március 7–10. között szervezte meg a Mladinsko Showcase-t, azaz a saját fesztiválját, és ezzel egy időben lehetőséget biztosított húsz fiatal, többnyire egyetemista alkotónak, hogy részt vegyen az eseményen. Bárhonnan lehetett jelentkezni, az elsődleges válogatási szempont az volt, hogy lehetőség szerint minden országból csak egy érdeklődő érkezhessen, hogy minél sokszínűbb csapatot hozzanak létre, és garantálják, hogy biztosan senki nem ismeri a többi résztvevőt. Ez csak többé-kevésbé sikerült, hiszen a színházi szféra méretéből adódóan még így is sikeredtek nagy találkozások. Így érkeztem meg március 7-én a szlovén fővárosba huszadmagammal. Dél-Koreától kezdve, Isztambulon és Grúzián át, egészen az északi Reykjavíkig gyűltek össze dramaturgok, teatrológusok, színészek és rendezők, az egyetemista, kőszínházi és független szférából. A közös nyelv az angol volt, így a szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy az előadások teljes mértékben követhetőek legyenek angol felirattal, így derült ki, hogy sétáló színház esetében egy sétáló vetítő – amely egy falra vetít – is szolgálhat feliratozógépként.

A Mladinsko nem egy színház, hangzott el az első program keretein belül, ahol a művészeti vezető, Goran Injac bemutatta, hogy mivel is foglalkoznak ebben a „nem színház”-ban. A bemutató során betekintést nyertünk abba, hogy 2015 óta mivel foglalkozik, hogyan bővül, és legfőképpen mit is képvisel az intézmény. Legfőbb célkitűzésük, hogy megtalálják a művészet helyét a politikai kommunikációban, és hogy minél több embert megszólítva kitágítsák ezen párbeszéd határait. Fontos megemlíteni, hogy egy államilag támogatott intézményről van szó. Bár a Mladinsko „nem színház”-nak nevezi magát, a repertoárján mégis szerepelnek hagyományos előadások, ezeket egészítik ki sétáló színházak, installációk, élő installációk (a színészek beköltöztek fél évre három konténerbe, és adományokból berendezték azokat). Működésük során számos botrányba keveredtek, mind szlovén, mind európai szinten, néhány országban már per is folyt (folyik) ellenük, szélsőségesen provokatív művészeti formanyelvük miatt, illetve előfordult már, hogy neonáci csoportok állították le az előadásaikat. Lengyelországban jelenleg két aktív perük is van nemzetközi fesztiválrészvételeik kapcsán. Ami talán ezen a bemutatkozáson legtöbbször elhangzott, hogy bár a szabadszájú provokatív tevékenységeket társadalmunk leginkább a baloldali liberális megmozdulások közé sorolja, ők ugyanannyi negatív kritikát kapnak ettől az oldaltól, mint a konzervatívnak kategorizált jobboldaltól.

A fesztivál első előadását (Crises) Žiga Divjak rendezte, és egy ljubljanai, belgrádi, zágrábi koprodukció eredményeként jött létre. A koprodukció egy olyan európai kezdeményezés, amely a művészetet és a klímaaktivizmust hivatott közelebb hozni egymáshoz. Az előadást a szlovén mellett a horvát és a szerb fővárosban is bemutatták 2022-ben. Ahogy a koprodukció témája is sugallja, az előadás félúton mozgott performansz és prózai színház között. A nyolc színész szinte az előadás teljes időtartama alatt egy helyben kocogott. Bár nyilvánvaló az előzetes edzés, illetve a tény, hogy lassan másfél éve fut az előadás, a produkció végére mégis mindenki tocsogott az izzadságban. A kocogás mellett különböző tevékenységeket ábrázoltak: a futár csomagot visz ki, az apa felfúj egy csomó tengerparti játékot, a reptéren rohanó üzletember próbálja megkötni a nyakkendőjét. Így alkották meg a végzet felé rohanó fogyasztói társadalom tablóját, szótlanul, ugyanis az aláfestő narráció egy előre felvett hanganyag volt, amelyet Jason Hickel Less is more, illetve Anna Lowenhaupt Tsing The Mushroom at the End of the World című könyveiből állítottak össze. A produkció nem akarta sem elrejteni, sem túlmisztifikálni a mondanivalóját, amely sűrítve: sok szempontból problémás az, ahogy társadalomként létezünk, és egymást karonfogva tönkretesszük a Földet. Amivel az előadás azonban meglepett, hogy enyhén didaktikusan, az embereket szimbiózisban élő gombákhoz hasonlítva, megoldást javasol a problémára. Ebben a részben a színészek befejezik a kocogást, és részlegesen mozgássérült embereket illusztrálva a világ utolsó chipseit és narancsleveit egymás szájába öntik, ezzel azt illusztrálva, hogy az egyetlen kiút egymás megsegítése. Legvégül pedig a világ utolsó cigarettáját is elszívják. Meglepő, enyhén giccses befejezés, de izgalmas, hogy a megszokott problémafelvetések után egy megoldási javaslattal engedik haza a nézőket.

A következő produkció Tony Kusher Angels in America című drámája volt, amelyből Nina Rajić Kranjac egy egész estét kitöltő műsort alkotott. A közel hétórás előadás számos helyszínen játszódik, és olyan szintű immerzivitással meríti bele a nézőt a dráma világába, hogy az szinte alig érti, pontosan mi is történik körülötte. A történet párhuzamosan futó cselekményszálak mentén mutatja be a nyolcvanas évek Amerikájának AIDS-pandémiáját és az azt övező politikai elutasítást. Bár egy hosszú darabról beszélünk, amelyet a legtöbb színházban két egymást követő este játszanak két részletben, az alkotócsapat ebben az esetben úgy döntött, hogy egy adagban prezentálja a történetet, a sűrítés helyett pedig további szálakkal és szempontokkal dúsítja azt, így a történet végén Csernobil is belekerül a darabba. Bár mindent feliratoztak, sokan egyetértettünk abban, hogy még azok számára is nehezen követhető volt az előadás, akik ismerték a darabot, számomra pedig, aki előzetesen nem ismerte a cselekményt, szinte lehetetlennek bizonyult. Ez a produkció, hosszát tekintve, aggasztónak tűnhet, azonban nem hiába neveztem az elején egész estét kitöltő műsornak. A produkció akkor is izgalmas tudott maradni, ha a néző nem fogta fel teljes mértékben a cselekményt. Különböző elemekkel próbáltak a nézők érzékszerveire hatni: néhány rész a színház udvarán játszódott, egy adott ponton a teljes nézősereg főtt krumplit és vodkát szorongatva, pokróccal ült és próbálta kivenni, hogy pontosan mi is történik az előtte lévő füstfelhőben, az épületek ablakában, a hatalmas emelvényeken vagy a homokból megnyíló sírokban. És bár legalább akkora füstfelhő volt a fejemben, mint a „színpadon”, ez nem tudott zavarni. Hamar megértettem, hogy az előadás célja nem a szerteágazó narratív szál tökéletes átadása, hanem egy olyan élmény megteremtése, amiben a néző kiválaszthatja, hogy mely pillanatokkal azonosul az este során.

Ezután következett a Sex Education II, Tjaša Črnigoj rendezésében. Lényegében öt lecture performance-ot követtünk végig. Ezeket a fesztiválon kívül, öt különálló előadásként, öt estén játsszák. Az öt lecture performance öt, szexualitással kapcsolatos területre hívja fel a néző figyelmét, és legfőbbképpen a női szemszög dominál. A Diagnosis a vaginizmus problémáját járja körül, a Consentire a szexuális konszenzust, és legfőképpen annak hiányát mutatja be, az Ability felhívja a figyelmet a mozgássérültek szexuális igényeire, a negyedik Play címmel a szexuális fétiseket járja körül, az utolsó, a Fight pedig a Jugoszláviában lezajlott harcot mutatja be a fogamzásgátlás és az abortusz körül, és kifejti, hogy bizonyos országokban még mindig harcolni kell alapvető emberi jogokért. Öt teljesen különböző produkciót láthattunk, és mindegyik nagyjából egy órát tartott. Azzal lehetne a legjobban leírni az öt előadást, hogy mindegyik a maga módján kibővítette, és más-más eszközeit használta a lecture performance műfajának. A vaginizmussal foglalkozó részben (ez a medencefenék izomzatának görcse, ami teljesen lehetetlenné teszi a hüvelybe való behatolást, még akkor is, ha a nő vágyik erre) inkább egy performatív aktust figyelhettünk meg: a női performer síkosítóban csúszkált, miközben előre felvett vallomásokat hallgattunk olyan nők szájából, akik vaginizmussal küzdöttek vagy küzdenek. Az utolsó, a Fight esetében az előadást megelőző kutatási folyamatot prezentálták az alkotók, és a nézők szeme előtt alkották újra a jugoszláv fogamzásgátlás történetét, elkalauzolva minket azokba a levéltárakba, ahol jártak. Az Abilityben konkrét interjúkat játszottak be, amelyeket ők készítettek mozgássérült emberekkel, és közben írásvetítőket és diavetítőket használtak egy metaforikus vizuális világ létrehozásához. További érdekesség, hogy az öt lecture performance alatt a színház New Post Office épületének szinte minden használható terében voltunk, pincétől konténeren át az irodákig, és a lecture performance műfaji határai mellett kitágították azt is, hogy egy előadás során a falaktól a plafonon át a földig, hova lehet feliratot vetíteni.

A Showcase záróelőadása a Fear and Misery of the Third Reich (Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban) volt, amelyet Sebastian Horvat rendezett. Már az előadás előtt elmondták nekünk, hogy az egyik legprovokatívabb produkciójukról van szó, és a nézők gyakran kimennek. A produkciót a ljubljanai Kino Šiškában adták elő, és egy kifutót, illetve platformot használtak. A nézők, akárcsak egy divatbemutatón, a kifutó két oldalán, egymással szemben ültek. Az előadás Brecht darabjával indult, és egy ideig érthetetlen is volt számomra, hogy ebben most mi a meglepő, majd szinte a semmiből párhuzamot vontak aközött, hogy a „Heil Hitler” és a „he/him they/them” valójában pontosan ugyanaz, csak más korban történik. Ezt követte egy olyan jelenet, ahol egy bevándorló lány szétlőtte az őt befogadó európai családot, mert keresztény szokásokat éltettek saját otthonukban, az ebédlőasztalnál. A jelenetek egyre magasabbra emelték a tétet, és valóban megindult egy enyhe nézővándorlás, majd az utolsó pillanatban tényleg elszabadult a pokol. Az utolsó jelenetben bejött egy férfi, és elkezdett beszélni magáról, rátért a melegekre, majd rájött, hogy „Erről én nem beszélhetek”, bement a függöny mögé, és visszajött a legsztereotipikusabb meleg-jegyekkel felruházva. Majd elkezdett beszélni a transzneműekről, újra bement a függöny mögé, és transznőként jött elő. Ez így folytatódott, amíg el nem jutott egy meleg, transzvesztita, autista, mozgássérült, alkoholista néger cigányig. Bár leírva tragikusnak tűnhet, de mivel stand-up-stílusban adta elő, szinte minden néző sírt a nevetéstől. Nevetek, nézem, ahogy a velem szemben ülő nevet, és parasztnak érzem magam, hiszen „az ilyesmin nem illik nevetni”.

A Mladinsko pontosan az „ilyesmi nem illik” és az ehhez hasonló mondatokat akarja kiprovokálni a nézőiből. Nem dramaturgiailag és esztétikailag finomra polírozott produktumokat hoznak létre. Az se számít, hogy miközben ment az Angels in America, részeg, cowboynak öltözött férfiak ordibáltak a szomszédos ház ablakából. A profiljukhoz hozzátartoznak a perek, és hozzátartozik az is, hogy felháborítják a közönség egy részét. Felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon nem csak az elit művészrétegnek készítenek-e előadásokat, azoknak, akiknek úgyis „minden belefér”. Alkotásaiknak tagadhatatlanul része a szakmai élvezkedés, de az a pozitív hatás, amelyet a ljubljanai politikai kommunikációra mértek, példaértékűnek számíthat a mai politikai berendezkedésben és közbeszédben. Folyamatosan kiemeli, de ugyanakkor földbe is döngöli a jobb- és baloldali politikai narratívákat és irányelveket, ezzel felszólítva a nézőket arra, hogy társadalmi szinten vessenek véget a politikai polarizáltságnak. Szélsőségesen illusztrált provokáció a szélsőségek megszüntetésére? Talán.

Minden előadásukkal azt keresik, hogy hogyan tudják az előadó- és a performanszművészet határait egyre jobban kitolni, és minél több embert megszólítani. Lesz, aki nem érti, lesz, aki felháborodik, lesz, aki kimegy, lesznek, akik beperelik őket, megtiltják, hogy játsszanak abban a bizonyos országban. És ez mind belefér. Nem mondhatom azt, hogy bármelyik előadásuk után azt éreztem, hogy „ez igen, ez tökéletes”, sőt, inkább ennek az ellenkezőjét, de – az esztétizálásokat félretéve – biztos, hogy rég láttam ennyire izgalmas színházi repertoárt. Mindezek mellett egy dolgot szeretnék még kiemelni, és újra megemlíteni, a Mladinsko egy államilag támogatott művészeti intézmény, amely ha akarod, ha nem, mondanivalójával és formavilágával gondolkodásra és talán kommunikációra kényszerít.