Nagyosy Tímea – Csog Brigitta: Az átmeneti szövegekhez vezető út

Kortárs drámafordítások a színpad közvetlen közeléből

Megjelent a Játéktér 2024-es téli számában

Ennek a beszélgetésnek az apropóját sok mindenre visszavezethetnénk, a Kortárs román drámák című antológiára, egy hármas együttműködésre a két fordító, Nagyosy Tímea és Csog Brigitta, illetve a kötet szerkesztője, a mentor és nagyszerű szakember Raluca Sas-Marinescu között, de épp annyira lehetne oka a színházi fordítások mellőzöttsége vagy a feliratok hűlt helye megannyi színházban. Nem fontos meghatároznunk egy konkrét kiindulási pontot, ami azonban biztos, hogy júniusban megjelent egy kortárs román drámák magyar fordítását tartalmazó kötet, pontosabban Alexandra Felseghitől a Ne tartsd a vonalat (Nu mai ține linia ocupată), Alexa Băcanutól Az álom (Visul), szintén Alexa Băcanutól és az alkotócsapattól a Ne álld el előlem a napot (Dă-te din soare), illetve az alkotócsapat szövegei alapján az Első rész. A szeretet (Partea I. Iubirea). Mindezen élmények és tapasztalatok alapján igyekeztünk arról beszélgetni, hogy miként érdemes színházi fordítással foglalkozni, megemlítettük a feliratok kapcsán felmerülő érdekességeket, a végeláthatatlan döntéseket és azt, hogy mennyire dramaturg a fordító, na persze szigorúan színházban. (N. T. – CS. B.)

Csog Brigitta: Talán azzal érdemes kezdenünk, hogy miért is születtek meg a szóban forgó fordítások.

Nagyosy Tímea: Úgy indult, hogy volt a mesterképzés első évében egy tantárgyunk – drámafordítás –, ennek keretében kaptunk kortárs román drámákat, amelyek még nem voltak magyarra fordítva, és ezekből választottunk egyet-egyet, amelyeken a félév során dolgoztunk Raluca Sas-Marinescu koordinálásával.

Cs. B.: Timi esetében ez a Nu mai ține linia ocupată, illetve az én esetemben a Visul volt. Ez volt az első két szövegünk, ezeket pedig később még két-két másik követte. Itt nagyon fontos kiemelni, hogy Raluca Sas-Marinescu jött azzal a nagyszerű ötlettel, miszerint ha már sikerült olyan szövegeket kiválasztani, amelyek éppen játszott előadások voltak a Reactorban, illetve a kolozsvári Nemzeti Színházban, akkor keressük meg a színházakat feliratügyben. Szerencsére a Reactort érdekelte is, fontosnak is tartotta, hogy magyar felirat készüljön az előadásokhoz, és finanszírozni is tudták, úgyhogy a következő négy szöveg már az ő felkérésükre készült. Ami fontos, és ami ebből az egész történetből következik, az talán az, hogy eleve úgy kezdtük a munkát, hogy megnéztük az előadásokat. Szerves része volt a folyamatnak, hogy mielőtt még konkrétan elkezdtünk foglalkozni a szöveggel, azelőtt történt egy (reméljük, eléggé beható) kontextualizálás, ismerkedés a konkrét anyaggal. Nem drámairodalmi szempontból, hanem a konkrét színházi helyzetekben is gondolkodva. Azért is tartom ezt fontosnak, mert számomra elég sok kérdéses rész volt egy-egy szövegben – lehet az egy kifejezés, amit sehova sem tudok tenni, mert egyszerűen sehogy sem hangzik jól magyarul, vagy nem az a lényege, aminek lennie kellene. Ezekben a helyzetekben segített az, hogy ismertem a színpadi szituációt, vagy el tudtam indulni a színpadi szituáció alapján abba az irányba, amely az eredeti román szöveg alapján járhatónak tűnt. Neked volt hasonló élményed?

N. T.: Gyorsan hozzátenném, hogy nemcsak elmentünk és megnéztük az előadásokat, illetve akárhányszor mehettünk próbákra is, de felvételt is kaptunk, ami szerintem nagyon sokat segít abban, amikor otthon a laptop előtt ugyanazt a mondatot írod huszadjára, húszféleképpen. Az az érzésem, hogy ezekkel a szövegekkel sokszor nem is szöveget fordítasz, hanem helyzetet – és a helyzet nemcsak a szöveg, hanem a helyzet az minden, amit próbán vagy felvételen látsz, úgyhogy nélkülözhetetlen része volt a fordítás folyamatának, hogy mi azokat a helyzeteket láttuk, hallottuk és megtapasztaltuk. Az olvasott szöveg mindezeknek csak egytizede.

Cs. B.: Abszolút egyetértek. Sok mindennel szerencsénk is volt, például azzal, hogy az első fordításaink éppen az említett két szövegből jöttek létre, mert ezek megkövetelték, hogy mélyebben foglalkozzunk a körülményekkel, azzal, hogy hogyan születtek meg a szövegek; azzal, hogy mit jelent éppen Kolozsváron, a Nemzetiben elmesélni azt a történetet, amiről beszélünk; mit jelent Romániában beszélni erről a helyzetről; mit jelent nőként beszélni róla. Tehát nagyon sok szempontból meg kellett vizsgálni a dolgokat, és egy hátteret adni a szövegeknek, ami szerintem nyilvánvalóan segítette a szöveggel való munkát, a fordítást is. Számunkra azért volt nagyon szerencsés, mert arra kondicionált, hogy körültekintéssel foglalkozzunk a fordítással. Bármilyen színházi munkának elengedhetetlen része kellene legyen ez a fajta kontextualizálás, emiatt is tartom nagyon jónak azt, hogy ebbe így szoktunk bele, hogy foglalkozzunk a háttértörténetekkel vagy a szöveg kiindulási pontjával. Ez azért válhatott ennyire fontossá a mi esetünkben, mert két erős szociális érzékenységet követelő szöveggel kezdtünk el dolgozni (Visul / Az álom, Nu mai ține linia ocupată / Ne tartsd a vonalat), emiatt nem is lehetett volna másként elkezdeni a munkát. Ezzel azt is akarom mondani, hogy a többi szövegnél nem biztos, hogy ennyire átfogó volt ez a fajta, a konkrét fordítást megelőző kutakodás és feltérképezés, de mindketten igen fontosnak tartottuk.

N. T.: Szerintem éppen ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást is. Mi román szövegeket fordítottunk magyarra, ezek a román szövegek pedig Romániában megtörtént esetekből indulnak ki, román utalásokat tartalmaznak, és az egyik első dolog, amit el kellett döntenünk, az az volt, hogy egyáltalán kinek fordítunk. Azt a kérdést, hogy milyen nyelvre fordítunk, könnyű megválaszolni, viszont fontos kérdés az is, hogy kinek fordítunk: erdélyi magyaroknak vagy magyarországi magyaroknak, hiszen ha erdélyi magyaroknak, akkor egyértelmű, hogy értik a kontextust, viszont ha magyarországi magyaroknak, akkor más a helyzet. El kell dönteni, hogy mennyire magyarázzuk a kontextust; van-e egyáltalán értelme annak, hogy magyarországi magyaroknak fordítsuk; szükség van-e arra, hogy magyarországi megfelelőket találjunk a romániai kontextusra; ha igen, akkor az az adott szövegnek a fordítása-e még, vagy sem. Itt kicsit a felirat is szerepet kap abban az értelemben, hogy ha feliratozunk, akkor egyértelműen az adott előadást feliratozzuk aszerint, hogy az előadás hogyan közelíti meg a témát.

Cs. B.: Meg tudjuk azt is, hogy milyen térben, kiknek játsszuk/játsszák azt az előadást, amihez feliratozunk éppen. Maga a feliratozás is egy folyamat, aminek valahol az első lépései között van az, hogy megszületik egy szöveg, egy nyers fordítás, amivel lehet gyurmázni és oda formálni, ahová kell. Amikor felirat lesz belőle, vagy amikor elkezdik betördelni a diákra, akkor kap egy másik réteget, amely gyakorlatilag sok változós, mert a feliratnak egyszerre kell segítenie sűríteni azt, ami a színpadon képileg történik, azt, ami a színpadon hangban történik, ami a szövegben megfogalmazódik, és ezt mind úgy, hogy ne terhelje le a nézőt. Ez sokszor kicsit lehetetlen dolognak tűnik, és nyilván alapjáraton is fárasztó az, hogyha valaki felirattal néz egy előadást, mert néha az olyan helyen van, ami lehetetlenné teszi, hogy olvasás közben az előadást is tudja követni. Ezért ilyen bonyolult ez a folyamat szerintem (meg hát nyilván a sok-sok óra miatt, amit a tördelés jelent), főleg ha még kétnyelvű is a felirat – ebben az esetben persze a másik felirathoz is igazodni kell.

N. T.: Igen, szerintem aki nekifog feliratot írni, annak muszáj kompromisszumokat kötni: tömöríteni, összevonni. Mert hiába szeretném én, hogy minden szépen ott legyen, mert akkor olyan gyorsan vált a szöveg, hogy senki nem fogja tudni elolvasni. Meg kell találni valahogy azt a középutat, ami még kényelmes a nézőnek, de nem veszít el vele semmi eget rengetően fontosat. Ami így rosszul hangzik, mert olyan, mintha szegény nézőktől megvonnánk a szöveg információinak egy részét – de tényleg előfordul olyan, hogy nem fér bele minden. És akkor meg rajtad van annak a felelőssége, hogy eldöntsd, mi az, ami bekerül, és mi az, ami nem.

Cs. B.: Nekem is nehéz volt sok mindenről lemondani, főleg úgy, hogy már a nyers fordítást igyekszik az ember úgy megírni, hogy minél pontosabb legyen. Viszont a nézőtől azért sem gondolom, hogy elvesz, mert ugyanúgy az előadás is egy pillanatnyi dolog, és vagy meglátod azt a pici részletet valahol az egyik jelenetben a háttérben, és aszerint értelmezed az egészet, vagy nem. Gyakorlatilag mindig az adott előadás a fontos, vagy legalábbis az lesz számodra a

„legjobb”, és ugyanígy van ez a felirat esetében is. Sok minden még így is valószínűleg elkerüli a figyelmed: kicsit nézed a színpadképet, és nem olvasod fél percig a feliratot, máris lemaradtál valamiről – szóval ezek, ahogy mondtam, pillanatnyi dolgok.

N. T.: Nem feltétlenül arra értettem, hogy elveszek magától a nézőtől valamit, amikor nem kerül be minden a feliratba, hanem inkább a szövegtől veszek el. Bizonyos mértékig úgy érzem, tartozom a szövegnek is azzal, hogy hűen fordítom le, viszont ez lehet, hogy az én bölcsész hátterű szövegcentrikusságom.

Cs. B.: Nekem is volt néha olyan érzésem, hogy azért jó lett volna ezt a szempontot követni, de azt hiszem, le kell mondani dolgokról, inkább feláldozod a praktikusság oltárán, mint hogy leterheld a nézőt.

N. T.: Oda akartam kilyukadni a feliratozás kapcsán, hogy ez nemcsak háttérmunkát jelent, hanem megalapozza azt a döntést is, hogy egyáltalán kinek fordítunk, és mennyire adaptálunk közben.

Cs. B.: Nagyon érdekesnek tartom azt is, hogy ennyire össze tud csengeni a színházi szövegekkel való munka és a színházi fordítás. Egyrészt abból a szempontból, hogy szövegenként nagyon változó tud lenni, hogy mit és mennyire kell adaptálni. Kötetünkben van például olyan szöveg, ahol még a neveket is fontosnak tartottuk lefordítani, mert hozzátartoztak a szöveg értelméhez, a kontextushoz, szimbolikája volt a neveknek is, de akad olyan szöveg is, ahol teljesen meghagytuk az eredeti szövegből a román neveket, mert nem volt különösebb jelentőségük. A másik dolog, ami ennek kapcsán eszembe jutott: ami miatt párhuzamba állítható a színházi szöveggel való munka és a színházi fordítás, az a folyamatot megelőző kérdéseknek a feltevése. Például hogy kinek írom/fordítom a szöveget; ki fog a színpadon megszólalni; miért mondja el azt, amit elmond; hogyan viszonyul a közönséghez, tudomást vesz-e a közönségről, vagy sem stb. Ezek a kérdések ugyanolyan fontossággal bírnak, mint a konkrét szöveg, amely megszületik. Az, hogy fel vannak-e téve a kérdések, befolyásolja azt, hogy mennyire lesz működőképes a szöveg. Hirtelen úgy akartam fogalmazni, hogy mennyire lesz jó a szöveg, de ez nyilván hülyeség, mert nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a jó–rossz skálán beszélhetünk szövegekről, hanem talán fontosabb az – éppen amiatt, mert nem irodalmi- vagy műfordításról beszélünk –, hogy érvényességről beszéljünk, arról, hogy meg tud-e élni egy közegben, egy társadalomban, tud-e az olvasó, vagy aztán remélhetőleg a néző párhuzamokat vonni, azonosulni azokkal a helyzetekkel. Ha konkrétabban akarok fogalmazni, akkor az a kérdés tevődik fel, hogy tud-e érvényes maradni az a történet, amely sok esetben helyspecifikus, vagy speciálisan egy adott társadalmi berendezkedésre jellemző, ha a szöveget áthelyezzük egy teljesen más közegbe, egy teljesen más országba.

N. T.: Én sem gondolom, hogy úgy kell ezekre a fordításokra tekinteni, mint műfordításokra, mert ahogy olvastuk, és főleg amikor újra és újra elolvastuk őket, amikor már csak biztos akartam lenni benne, hogy készen vannak, akkor azt néztem, hogy mondható legyen, és hogy élő szövegként hasson. Persze ez arra a verzióra vonatkozik, amit kiadtunk, mert ezek mind kétféle verzióban léteznek: az egyik, amit kiadtunk, és a másik, ami feliratnak készült. Ezek nem egyeznek meg száz százalékosan, egyrészt azért, mert a feliratozásnak vannak bizonyos korlátai, nem lehet akármennyi karaktert vagy akárhány sort feltenni egy diára, másrészt azért, mert sokszor kevesebb információ jelenik meg a feliratban. Lehet, hogy furán hangzik, de igazából arról van szó, hogy a színpadon történtek sok esetben kiegészítik a feliratot.

Szerinted mennyire van szükség arra, hogy az, aki színházi szöveget fordít, dramaturgi háttérrel rendelkezzen? Egy fordításban mennyi a dramaturgia, és mennyi a tényleges fordítás?

Cs. B.: Az eddigi három fordítás alapján azt érzem, hogy mindenképp dramaturgi háttértudás szükséges ahhoz, hogy színházi szöveget fordíts olyan céllal, hogy abból egy előadás is születhessen. Ha elolvasol egy szöveget egy nyelven, és utána elkezdesz azon gondolkodni, hogy ezt hogyan fordítod le, esetleg elkezdted a fordítást – az első verzió nyilván annyiról fog szólni, hogy egyszerűen lefordítod egyik nyelvről a másikra –, de aztán hogy mi lesz azoknak a mondatoknak a sorsa, és mit hogy lehet minél mondhatóbbra, minél inkább a kontextushoz vagy a szöveg hangulatához hűen átszerkeszteni, az már szerintem lehet dramaturgi feladat.

N. T.: Azt hiszem, fontos az, hogy dramaturgként a szöveget ne egyedülálló egységnek tekintsük, hanem eleve úgy álljunk hozzá, hogy ez a szöveg összetartozik az előadás összes többi összetevőjével. Sokszor végül is nem szöveget fordítunk, hanem előadást. Főleg azért, mert velem előfordult például, hogy olyan szöveget kaptam, aminek önmagában, színpadi látvány és történések nélkül, számomra nem volt értelme. Ha azt szövegként lefordítottam volna, akkor egyértelműen magyarul se lett volna értelme. Hogyha azt akartam, hogy értelme legyen, ahhoz meg kellett néznem az előadást, látnom kellett a felvételeket, és így egyértelműsíteni tudtam a helyzetet vagy kontextust.

Cs. B.: Azt hiszem, hogy ez is egy szempont: kicsit optimalizálni kell azt a sok változót, ami megvan egy előadásban ahhoz, hogy a szöveg működni tudjon. Hiszen itt olyan kortárs szövegekről beszélünk, amelyek nagyon specifikus témákról szólnak, amelyek helyspecifikusak. Sokszor lehet, hogy egy mondat az eredetiben is furcsán hat, ugyanúgy a fordításban is, mert már benne van egy plusz réteg, egy hangulat, és nem biztos, hogy ez a puszta olvasással egyértelművé válik. Ezzel nem felmenteni akarom a szövegeket, hanem egyszerűen ez is hozzátartozik ahhoz, hogy nem egy irodalmi műről beszélünk, hanem egy színházi kellékről vagy alapanyagról, alternatíváról, átmeneti szövegről.

N. T.: Kicsit azért jó érzés, az a benyomásom ettől, hogy egy nagy gépezet részecskéje vagyok: valaki megírja a szöveget, és valaki megrendezi, és aztán valaki elmondja színpadon, ekkor jövök én és lefordítom, de utána valaki elolvassa, dramaturgként dolgozik rajta, aztán valaki megrendezi, valaki elmondja más nyelven egy másik színpadon. És ott voltam én, mint az egyik kis fogaskerék a nagy óraműben, és elvégeztem a magam részét, most pedig várom, hogy utánam valaki végezze el az ő részét.

Cs. B.: Ez annyira gyönyörű számomra! Hogy a színházban meg a színházcsinálásban kevés olyan helyzet van, amikor neked egyedül kell megoldanod mindent ahhoz, hogy szülessen valami. Tényleg szükség van arra, hogy jöjjön még pár ember, aki gondolkodni akar ugyanarról a dologról, és arra is, hogy legyen egy közössége annak a valaminek, és aztán mindenki hozzá tudja tenni azt, ami az ő szempontjából fontos, vagy amihez ő ért a legjobban, és így áll össze az egység.

N. T.: Fontos még, hogy találkoztunk és beszéltünk az eredeti szövegek íróival meg dramaturgjával, és ez egyrészt nekünk sokat segített megérteni a szöveget, tisztázni a kérdéseinket, másrészt közösen tudtunk dramaturgiai döntéseket hozni a fordítással kapcsolatban.

Cs. B.: Nyilván ahol nem kortárs szövegről beszélünk, ott azért ez egy kicsit nehezebb, és transzcendens erőket kellene bevonni hozzá, de amúgy én kötelezővé tenném, hogy ha valaki kortárs szöveg fordításával foglalkozik, akkor konzultáljon a szerzővel. Nekem nagyon sokat segített, mert volt egy csomó kérdésem, amit még az előadás ismeretében sem tudtam pontosan eldönteni, vagy volt rá több alternatíva. Ezt például el lehetett a szerzővel közösen dönteni, vagy el tudta mondani, hogy mi volt a konkrét fókusz, mert ez nem mindig annyira egyértelmű.

N. T.: Talán idetartozik, hogy a színházi fordítás igenis dramaturgiai munka, meg hogy nem feltétlenül egyedül bebújok a sarokba a laptopommal és fordítok-munka, hanem valamennyire közösségi munka is.

Cs. B.: Tényleg, mára már a fordítás alatt – tehát még el se jutunk odáig, ami az igazi cél, vagyis az előadás egy másik nyelven, hanem már a fordítói munka folyamataiban is – sok-sok ember munkájaként tevődik össze az, ami majd szövegként megszületik.

Arra a kérdésre visszatérve, hogy kész van-e, vagy mikor van kész, vagy hogy kell-e egyáltalán késznek lennie, én még mindig azt gondolom, hogy az általam fordított szövegek közül egyik sincs készen. Szerintem nem is lehet soha készen, és igazából az a hozzáállás, hogy nincs készen, egy nagyon fontos szempont, vagy legalábbis segítség ahhoz, hogy élő legyen a szöveg. Mert csupán verziója a szöveg lehetséges fordításainak, és azért is mondom ezt, mert lehet, hogy történik holnapután valami, ami miatt módosítani kell két mondatot, az meg már teljesen átírja a szöveg egész értelmét. Tényleg így gondolom, hogy idővel sok minden elveszítheti az érvényességét, ez pedig megváltoztathatja az alaphelyzetet. Ez a gondolat/tapasztalat nagyon sokáig meg is ijesztett, és emiatt rettegtem is attól, hogy ezek a fordítások kiadásban megjelenjenek. Aztán rájöttem, hogy pont az a szépsége, hogy lehet ez egy work in progress dolog, lehet egy párbeszéd alapja, hogy ki mit gondol a szövegek kapcsán a színházcsinálásról.

N. T.: Igen, nagyjából egyetértek ezzel. Lehet, hogy ez nagyon megúszós hozzáállás, vagy csak magamat nyugtatom vele, de én nem gondolom, hogy a mi dolgunk vagy felelősségünk lenne az, hogy a fordítás kész legyen. Mert nem műfordítást adtunk ki a kezünkből, amely ott ül az emberek polcán, és amikor akarnak egy kicsit merengeni, akkor leveszik és olvasgatják, hanem ezeket a szövegeket mi tényleg szeretnénk színpadon látni. És ahhoz először egy dramaturgnak dolgozni kell rajta, egy rendezőnek meg kell rendezni, és a színészek el kell mondják. Minden ilyen lépés folyamán változni fog a szöveg. Azt hiszem, mi nem dönthetjük el erről, hogy kész vagy nem kész, hanem mi a saját kicsi részünket hozzáadtuk, és majd hozzáadja mindenki más is egy adott folyamatban – és akkor lesz kész. De ehhez képest majd egy másik folyamatban meg másképp dolgozza át és rendezi meg és adja elő egy új csapat, és az is ugyanúgy kész lesz.