Nagy Mihály: Kecses, gyönyörű és félelmetes
IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 22.
Fotó: Sándor Zsuzsi
Szophoklész – Benedek Zsolt: Antigoné, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat
Théba városa a Gyilkos-tavat idézi: vizes medence, ebből kimeredő fekete oszlopok töltik meg a színpadot. Ha ebben a térben valaki mozdul, abba a közeg beleremeg. Hátul Polüneikész oszladozó nejlonzacskóteste hátraszegett fejjel, magasan a víz-talaj fölé emelve. Ez a törékeny feketeség Antigoné (önmagát) sirató gyásza: kecses finomsága sötét szétesettségben vetül ki az előadás teljes atmoszférájára. Sajnos a díszletben rejlő lehetőségek gazdag tárháza mégis kihasználatlanul marad, egyedül a csodálat és a félelem kiüresedett pózát szolgálja, ahogyan a hol archaikus ritualitást idéző, hol operai zene is, ami semmilyen viszonyba nem kerül a színpadra lépőkkel. Önmagában, zenei alkotásként viszont virtuóz (zeneszerző és előadó: Moldován Blanka).
Ennek az Antigonénak a főszereplője Kreón. Következetességre esküszik fel. Arra, hogy kivételt baráttal, családtaggal sem tesz; ha ennek ellenében cselekszik, friss hatalmát gyengíti meg. Az alakítás végig a kezdő politikus bizonytalansága és a törekvő ember keménysége között lavíroz; sem családjára, sem a vének tanácsára, sem népére nem hallgat. Ha döntése megmásítására kényszerítik, az istenek űznek vele gúnyt.
A vének kara idős házaspár. Számukra az élet már csak a rítusok kötelező monotóniájának – a béke fenntartása okán fontos: ebben fogalmazzák meg azt az élniszeretést, amelyre Antigonét képtelennek látják. Mindennapi konyhabölcsességekkel látják el Kreónt: nem csoda, hogy bölcsességnek álcázott félválaszokkal kudarcot vallanak tanácsnokként, hiszen az új királynak egyszerre kell családfőként és politikusként viselkednie, azonban a döntései valamely szerepének szükségszerűen ellentmondanak.
Haimónt már csak kétségbeesettségében látjuk, zokogva könyörög apjának, ami azonban meggátolja céljai elérésében: a hímsoviniszta patriarcha számára jogalapot biztosít arra, hogy felette is úgy lépjen át, mint a család minden más nőtagján. Ebben a férfidominált családban Eurüdiké karaktere csak nagyon halványan megrajzolt maradhat, azonban alkalmankénti lézengése a színpadon pontosan ábrázolja az elnyomott, majd magára hagyott, összeomlás határán álló nő helyzetét. Pontosan ez az a lézengés, amitől Antigoné mindenáron szabadulni akar. Jól tudja: ebből a helyzetből csak egyfelé lehet menekülni, mégis a sorsot akaró széttárt karú gesztusa az ítélet pillanatában dühbe alakul át. Üvöltve kérdi: Senki nem ért meg? Én már semmit sem érdemlek?
Az Antigoné hatalmi drámájának családi katasztrófára írása következményekkel jár: az előadás konfliktusai, a katasztrófa pillanata szükségszerűen erőtlen marad, átcsap melodrámába (ennek tündöklése a Teiresziászt kísérő gyermek beültetése a Vének közé, akik kényeztető nagyszülőként dédelgetik). Az előadás dramaturgiájába beleerőltetett humoroskodás az Őrök részéről, jelenetük hossza inkább nyomatékosítja, mint menti a félrecsúszott arányt.
Kísérletet látunk arra, hogy a családi melodramatikusságból az előadás visszaráncigálja a drámát a teljes közösséget érintő történetbe. Ennek eszköze, hogy főleg a Vének kara, magyarázó-reflektáló megszólalásaiban számos vendégszöveggel operál: magyar közműveltségből evokált versrészletekkel, mint a Mama, vagy az Egy gondolat bánt engemet sorai. A thébaiak átkát a Himnusz sorai összegzik. Ez a didaktikusság félreértett népszínházi stílust működtet: az egyetlen közösségi igény, amit az előadás kielégít, az a kulturális önigazolásé, de ehhez felhasznált eszközei első kézből valók. Kreón végül átveszi Antigoné gesztusát, széttárja karjait, hogy sorsába beleálljon, de megélhető katasztrófa hiányában inkább sunnyogva hátrateszi.
