Nagy Janka: Önkéntesnek lenni Szatmáron

Hogy mit is jelent önkéntesnek lenni egy színháznál? Nos, személyes tapasztalataim alapján, amiket az öt év önkénteskedésem alatt gyűjtöttem a szatmárnémeti Harag György Társulatnál, azt kell mondanom, hogy rendkívül sokoldalú lehetőség, amit meg kell ragadni. Amellett, hogy bármelyik előadást megnézheted, és már úgy jársz színházba, mintha hazamennél (jó esetben), egy fantasztikus közösség részévé válsz, ami aztán egy kis családdá alakul, és aminek nehéz lesz búcsút inteni, ha eljön az ideje. Természetesen örökös önkéntesei maradunk a társulatnak lélekben, de bizony eljön az idő, amikor ráeszmél az ember, hogy már soha többé nem lesz úgy önkéntes, ahogy a régi szép időkben. Na, de evezzünk vissza oda, hogy mit is csinál egy önkéntes úgy igazából.

Először is, nagyjából mindent. Amire megkérik, azt csinálja, ahová küldik, oda megy. Jó, természetesen nem ilyen katonásan, de fontos a komolyság is, bár sokan nem gondolnák, mennyi minden múlhat az önkénteseken. Hatalmas élmény és buli az önkénteskedés, pláne, ha jó a társaság, de sokszor vannak komoly helyzetek, amiket nem lehet elhülyéskedni. Ilyen például, amikor odatesznek kabátozni, ami annyit tesz, hogy azt a fél órát, amíg engedik be a közönséget, végigrohangálod a fogasok között, természetesen mindezt úgy, hogy nagyon udvarias vagy mindenkivel, és véletlenül sem mutatod kifelé, hogy mennyire idegesít és hátráltat, ha egy kabátnak nincs akasztója, és hatszor leesik, vagy ha valakinek nagy kalapja van, amit szintén le akarna tenni, de nincs hely, illetve az sem kellemes, amikor valaki háromszor kéri vissza a kabátját, mert benne felejtette a telefonját, zsebkendőjét, satöbbi, mindezek közben pedig egyre gyűlnek az emberek, te pedig rájössz, hogy elfelejtetted, hányas számot adtad oda, és hova kéne tenni a kabátot, de már úgy vagy vele, hogy majd úgyis megoldod, ha eljön az ideje. 

Miután a nézők beültek, te is kereshetsz magadnak valahol egy helyet, amennyiben még nem láttad százszor az előadást, vagy ha látni szeretnéd százegyedjére is. Ilyenkor általában a kakasülőn fogsz helyet találni, vagy ha mázlid van, akkor akad egy üres páholy. Amennyiben egyik sem, nos, jómagam is sokszor az ajtóban állva, vagy a földön ülve tekintettem meg egy-egy előadást – természetesen úgy, hogy a nézők ne lássanak nagyon –, de még ezt sem bántam, sőt! 

Előadás után ismét kezdődik a hajrá, ugyanis azokat a kabátokat vissza is kell adni azoknak, akiktől elvetted. Ha nagyon kedves akarsz lenni, akkor ezek után segítesz a páholyokban a helyükre igazítani a székeket. 

Egy másik gyakori feladat, hogy minden előadásnál kell legyen önkéntes a fenti páholyoknál ültetni, azaz, ha valaki nem tudja, hova szól pontosan a jegye, akkor te nagyon kedvesen elmagyarázod. Akkor is, ha éppen szemben áll azzal a páhollyal, amelyikbe be kéne menjen, és csak annyit kéne megtegyen, hogy leolvassa a számot. 

Ha szerencsés vagy, akkor alkalmad nyílik részt venni előadásokban is, ami számomra a legizgalmasabb és legtanulságosabb része volt az egész önkénteskedésnek. Már az hatalmas élmény, hogy próbákra kell járni, legalábbis nekünk ezek voltak a nap fénypontjai, és nem csak azért, mert kikértek minket az iskolából, hanem mert rengeteg új embert ismerhettünk meg, színészeket, rendezőket, koreográfusokat, ami nagy szó. 

A fiatal színészek lassan a barátaiddá válnak, akikkel lehet hülyéskedni, amennyit csak bírsz, a szünetekben, illetve hát a próbák nagy része is azzal telik el. Segítenek házit írni, van, akivel megbeszélni a legújabb turis szerzeményeket, hogy melyik turiban éppen milyen a felhozatal (és ha netán időben végeztek, egy közös turitúra is belefér a következő próbáig), az idősebbekkel pedig bármikor lehet egy jót beszélgetni (vagy adott esetben fejmosást kapni, de azt is kedvesen), hiszen ők felelnek értünk, és egy idő után azt érzi az ember, hogy lett egy másik családja, ahol mindenki bolond kicsit a szó legjobb értelmében, mindenki különleges, és egy teljesen más világ zajlik, mint ami a színházon kívül. 

A próbák és előadások alatt rengeteget tanul az ember magáról, a csapatmunkáról, arról, hogy mennyire máshogy reagálunk sok helyzetben, mint ahogy gondolnánk,  hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy létrejöjjön akár csak egy másfél órás előadás is, hogy milyen kemény reggel-este hónapokig csak táncpróbákra járni izomlázzal keverve, és mikor tizedjére is azt mondják, hogy még egyszer, mert valaki elrontotta, akkor csinálod, akkor is, ha fáj, és nem kapsz levegőt már. Amikor azt mondják, hogy kilenckor kezdődik az előadás, akkor minimum egy órával előbb ott kell lenni, ha nem kettővel a sminkek miatt, és hogy nem engedheted meg magadnak, hogy elkéss. Egy életre megtanultuk, hogy a színpadra lépni utcai cipőben felér egy megszentségtelenítéssel, hogy próbák és előadások alatt a telefon nem létezik, hogy jobban jársz, ha hagysz bent csereruhát, és még sok olyan dolgot, amit akkor tapasztal meg az ember, ha a részévé válik egy próbafolyamatnak. De minden izomláz és fáradtság megéri, mert olyan élményeket és tanulságokat kap az ember, amikre egy életen át emlékezni fog. 

A kellemetlenekre is, mert olyan is lesz bőven, megtörténik, hogy valamit elrontunk, félreértünk, elesünk, rossz irányba fordulunk, de azt is megtanulja az ember, hogy olyankor magabiztosan tovább kell menni, és, hogy még a nagyok is hibáznak olykor. A színészek, rendezők között is gyakran vannak, és lesznek nézeteltérések, viták, kiakadások, de ezekben a helyzetekben is meg kell tanulni létezni, ezeket is kell tudni kezelni. 

Azt hamar megszokja az ember, ha oda kerül, hogy sokszor van fejetlenség, sokszor nem tud senki semmit, hogy hiába mondják, hogy 10-kor kezdődik a próba, lehet, hogy 12-kor még a rendezőt fogjátok várni, vagy utolsó pillanatban kiderül, hogy az önkéntesek aznap nem is kellenek. Azt is hamar megérti az ember, hogy az önkénteseknek szánt öltözőben, ahol mindig sokkal többen lesztek, mint ahány személyre volt tervezve, a dzsungel szabályai uralkodnak sokszor, a rend egy nem ismert fogalom, ha húszan nyomorogtok benne, és, hogy a helyekért zajló harc igenis komoly dolog, ha nem akarsz a földön ülni és öltözni végig. Ezek persze eltörpülnek a sok jó dolog mellett, de ezek is hozzátartoznak. 

Hatalmas felelősség egy előadás részének lenni, komolyan kell venni a legkisebb feladatokat is, hiszen azokkal együtt lesz egy teljes egész az előadás, és igenis fontosak. Meglátja és megtapasztalja az ember azt is, hogy a színház nem csak szép és szórakoztató, és noha sokszor nem egyszerű, de megtanulja ezekkel együtt szeretni és értékelni. Ezek is kellenek a fejlődéshez, és ahhoz, hogy a következő önkéntesgenerációnak legyen mit elmesélni, hiszen részben az is a feladatunk, hogy még több fiatalt odavonzzunk, velük is megszerettessük azt a világot, amit még nem ismernek.

Azt hiszem, nem merész kijelentés, ha azt mondom, hogy önkéntesként a büfé válik az otthonoddá, oda jársz sírni, nevetni, beszélgetni, pihenni, haldokolni, és ha van időd, enni is. Jóban vagy az összes ott dolgozó bárossal, akik már a szokásos kávéddal várnak próba előtt, de azt is megérzik, ha inkább valami mást innál, és jóban vagy persze a színház összes ültetőjével, portásával, ügyelőjével stb., akikkel ha véletlenül hamarabb érsz be, vagy pont csak arra jársz, akkor megoszthatjátok egymással az aktuális tudnivalókat, vagy csak az élet nagy gondjait. Ha teheted, próbák vagy előadások után is beülsz még kicsit a büfébe, hiszen nem volt elég az a már ott töltött tíz óra, és este különben is egészen más. Mi szerencsések voltunk, hogy kifogtuk azt az időszakot, amikor ez még tényleg így volt, és élvezhettük, hogy volt büfé, hiszen azóta megszűnt, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek, aki tudta, milyen volt, aki járt ott, annak nagyon hiányzik.

Ha valaki volt már kiszálláson (ami annyit jelent, hogy a társulat elvisz egy előadást egy másik településre), az tudhatja, hogy leginkább egy osztálykirándulásra hasonlít, legalábbis amíg megérkezünk a célhoz, ugyanis mindenki, műszakostól a fodrásznőig, egy nagy busszal utazik, a színészek általában már az úton fel vannak pörögve, de azért akad olyan is, aki inkább pihenni próbál. Ezek az alkalmak mindig nagyon izgalmasak. Miután elfoglaljuk a szállást, miénk a délután (amennyiben több napos kiszállásról van szó), hiszen másnap szokott lenni az előadás, de előtte reggel próbával indul a nap, amihez általában nem kellemes a korán kelés. A kiszállások estéi mindig hosszúra nyúlnak, de senki sem bánja, legfeljebb, akire a kiskorúak rá vannak bízva, de soha nem volt még olyan, hogy ne akadt volna egy önként jelentkező színész, aki vállalja, hogy figyel rájuk.

Amennyiben olyan vagány és jó önkéntesvezetőitek vannak, mint amilyenek nekünk voltak, akkor szerveznek nektek workshopokat különböző témákban, stílusokban más-más színészek vezetésével, gondolok itt olyasmikre, mint mozgás, tánc, gólyaláb, beszédtechnika, improvizáció, koncentrációs gyakorlatok és még sok más. Ezek alatt egymást is jobban megismeritek, a színészeket is, ők is titeket, és könnyebb lesz a közös munka is. A csapat jó esetben mindig bővül, így fontosak ezek az alkalmak. 

Néha egy-egy beszélgetős, sütögetős, társasozós nap is összejön, de sajnos ritkábban, mint szeretnénk. A karácsonyi vásárokban is részt veszünk rendszerint, mindenki azt készít, amit tud, vannak, akik közösen, hogy aztán a színházban eladjuk, adománygyűjtés céljából. Ezek mindig meghitt, ünnepi alkalmak egy jó cél érdekében. Nem hagyhatom ki a sorból a havidrámás eseményeket sem – ami lényegében felolvasószínház, sokszor meghívott vendégszínészekkel vagy -rendezőkkel, amit nagyrészt a büfében rendeztek meg, nyilván annyi nézőnek, amennyien befértek –, hiszen annak ellenére, hogy ott sokat nem tud segíteni egy önkéntes, mindig jelen vagyunk nézőként is. 

Abban az esetben, ha fesztiválnak ad otthont a színház, rengeteg szervezni- és tennivaló van, és ebben természetesen mi is segítünk. Ott van például a szórólapozás. De nem ám csak úgy hétköznapian. Van, aki hatalmas hercegnőruhában vagy éppen más látványos jelmezben rója a város utcáit, hogy minél gyorsabban elfogyjanak a szórólapok a kezéből, ezzel is hirdetve a fesztivál vagy csak simán a színház eseményeit. Ezt megelőzően jó buli a színház jelmezraktárában válogatni és próbálgatni, ilyenkor bárkivé átváltozhat az ember, ám csak pár percre, hiszen az öltöztetőnőnek sincs tengernyi ideje… no, meg türelme ugye. Maga a szórólapozás is izgi mindaddig, amíg nem sül bele az ember a jelmezbe, és nem lesz elege belőle, hogy sokan bunkók, számba se veszik, vagy csak simán hülyének nézik a jelmez miatt. Nem fogok hazudni, ez a kevésbé kedvelt munkák közé tartozik, de csak hozzáállás kérdése. Nyilvánvalóan az önkénteskedésnek is, mint mindennek, vannak kevésbé szórakoztató vagy kellemes részei, megesik, hogy félreértések vagy kisebb nézeteltérések vannak, hogy egyik napra pont nem jelentkezik senki kabátozni, de mindig megoldódtak ezek is. 

Volt már rá több példa, hogy a városban felvonultak a színészek jelmezekben a fesztivál  keretein belül, és ebbe is be lettünk vonva, így mi is velük együtt vonulhattunk nyakig fehérre sminkelve, pantomimezve, élőszobrozva, az emberekkel szórakozva, ami hatalmas bulinak bizonyult. Mindezeken kívül a fesztivál során is ingyen megnézhető az összes előadás az önkéntesek számára, de nyilván csak a munka elvégzése után. Ezek mellett olyan feladatok is akadnak, mint például a vendégszínészek kísérgetése, vagy elmenni a vendéglőkbe az ennivalókért mindenkinek, Volt olyan év is, ahol az önkénteseknek egy szendvics járt egy kis vajjal és szalámival, de mi úgy örültünk neki, mintha kincs volna. Nagyon jó csapatépítő alkalmak voltak ezek. 

Nem hagyhatom ki a költészetünk ünnepét sem, aminek a lebonyolításában szintén ott segítettünk, ahol tudtunk az évek során, volt, hogy a futkározós részekben, de volt, hogy szükség volt még egy csapatra a kvízben, így fél perc alatt alkottunk egyet, és már indulhatott is. Sokan olvastunk verset, volt, aki énekelt, vagy csak a jelenlétével segített, de mindenki hozzátette, amit tudott. 

Az évad végi gálákból sem maradhatunk ki természetesen. Ez egy nagy, közös évadzáró műsora a társulatnak, amelynek keretén belül a színészek előadnak valamit, mindenki olyasmit, amihez kedve van, lehet az tánc, ének, vers, jelenet, és a végén, a színház előterében, egy közös evés-ivás-beszélgetés zajlik, a nézőkkel és a színészekkel együtt. A gálán belül az önkénteseknek is van egy külön produkciójuk általában, ami mindig más, együtt találjuk ki, majd próbálunk, amikor csak van idő rá. Ez mindig az év egyik legjobb élménye, az, hogy közösen csinálunk valamit, ami a miénk, amiért mi dolgoztunk, és amit a végén a jól megérdemelt zsíroskenyérrel zárunk.