Nagy Eszter: Hedda Gabler a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Nagy Eszter: Hedda Gabler a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Nagy Eszter írása a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének (B)írod? elnevezésű pályázatára érkezett, ahol első díjat nyert a „színházi szakírás” kategóriában. A szöveg először a szerző blogján jelent meg.

Hedda Gablernek, a nagyra becsült Gabler tábornok lányának fel kell adnia fényűző hajadon életét ahhoz, hogy státuszát megtarthassa apja halála után is. Újdonsült férje, Jörgen Tesman mellett, aki bár szereti őt, az élet minden területén, (szakmailag és emberileg is) csak egy jó közepes, szörnyen unatkozik. Hedda okos és vonzó, de elképesztően rosszindulatú és manipulatív, környezetét állandó jelleggel gyötri, terrorizálja, miközben mindenki az ő kedvét lesi. Megjegyzéseket tesz, sosem elégedett és mindig azon agyal, hogy hogyan tudna egy kis izgalmat csempészni az életébe. Erre két eszköze adódik: a házukban megforduló vendégek (ezek közül is inkább a férfiak, na meg néhány gyanútlan, megvezethető nőalak) és a pisztolyai, amelyek kontrollmániájának fallikus szimbólumává válnak.  

Hedda végigkísérte a londoni életemet, mivel majdnem két hónapig tanultam a darabról a Channing lánysuliban, a heti háromszori drámaórákon. Belekóstoltunk a színháztörténeti idővonal minden fontosabb megállójába, megismerkedtünk az arisztotelészi konvenciókkal, megtanultuk, hogy mi az a „well-made play” és végül a naturalista színművek jellemzőinek tanulmányozásával elkanyarodtunk a norvég drámaíró, Henrik Ibsen munkássága felé. Egyik leghíresebb munkája, a Hedda Gabler, ami miatt végül megkapta az első férfi feminista” jelzőt, hajleégetősre sikeredett. Az akkori kritikák szerint a mű a pesszimizmus förtelmes rémálma”. Hedda története valóban a tragédia és a komédia műfaja között lendül, habár azok a pillanatok, ahol a néző felnevet, inkább a főhősnő kegyetlenkedéseire való kínos reakció, ahol mindig valaki jól megszívja. 

drámaórán az osztálytársaimmal

Miután az osztályból mindenki megírta a saját naturalista színmű-részletét és teljes mértékben megrágtuk az elméletet, megnéztük, hogy Ibsen hogyan alkotta meg saját verzióját ebben az irányzatban. Betartotta az aranyszabályt, miszerint a történet egyetlenegy helyszínen játszódik (a Tesman-villa nappalijában) és egy meghatározott időkereten belül zajlik (kora reggeltől a következő estéig), viszont sokkal erőteljesebb az a vonal, amelyen eltér az elvárt hagyományoktól: Ibsen komplikált, befejezetlennek ható sztorija minduntalan más irányt vesz, ami több, mint szokatlan volt az akkori közönség számára. Naturalizmust és szimbolikus cselekvéseket egyaránt használva közvetítette elképzeléseit, de a feldolgozott téma annyira ismerősnek hatott, hogy a nézők számára valósággal kellemetlen volt a saját kiteregetett szennyesükkel való szembenézés. Persze időközben mindenki rájött, hogy ez kétségtelen korszakalkotás volt Ibsen részéről, amivel csupán annyi probléma” volt, hogy megelőzte korát, elvégre másképp nem tanulnánk róla az iskolában, egy ‘A’ level tantárgy (olyan, mint nálunk az érettségi tantárgy, csak a brit diákok több opció közül választhatnak) kötelezőjeként.

A Hedda Gablert kontextusában vizsgáltuk, belemenve lélektani és szociokulturális kérdésekbe is, mondatról mondatra elemeztük a forgatókönyvet és terjedelmes részleteket vittünk színpadra belőle, 4-5-ös csoportokban, minimális eszközökkel, nagyrészt egy kivetített tágas, fehérfüggönyös, fehérkanapés nappalival a háttérben, ahogy éppen elképzeltük a ránk kiszabott szeletecskét; ez rengeteget segített abban, hogy a karakterekkel azonosulva, a reakcióikat saját bőrünkön tapasztalva közelebb kerülhessünk Heddától Elvstednéig mindegyik szereplőhöz.

Miközben örvénylett körülöttem a brit élet, hazafele is kacsintgattam már az utolsó napokban és így vettem észre, hogy Kolozsváron újra műsoron van a darab Andrei Șerban rendezésében. Nagyon örültem, hogy otthon is láthatom a darabot, amiről oly sokat tanultam a Channing lánysuliban. Mégiscsak az anyanyelvemen az igazi, gondoltam. 

Múlt vasárnap volt a stúdióelőadás és már akkor tudtam, hogy jó lesz, amikor az embereket valósággal be kellett tuszkolni a terembe, hogy valahogy elférjünk. A díszletek az első pillanattól kezdve levettek a lábamról: a monokróm zöld falak, zöld ajtók, zöld padló olyanná tették a színpadot, mintha egy zöldvízű akváriumban úsznának Tesmanék és a többi szereplő. Persze, amikor valami festői, meghökkentő szituáció adódott, akkor a fények lilás-kékre váltottak, mintegy jelezve a nézőnek, hogy ez most lélegzet-visszafojtós pillanat. Összességében az egész berendezés olyan volt, mintha egy nehéz nap utáni álmomban lettem volna. A darab jellegzetesen egyhelyszínes, de ahelyett, hogy ezt nehézségként fogta volna fel a rendező, leleményesen oldja meg, hogy a két és fél órás darab alatt a néző figyelme végig pengeéles maradjon. Többször is felfordul a színpad a darab során, mégpedig olyan módon, hogy semmi nem kerül rá fel vagy le, ugyanaz a két fotel és ugyanaz az egy kanapé hirdeti Hedda életének egyhangúságát. A színészek öltözete csodálatos összhangban volt a színtér egészével, de a szereplőkkel asszociált kisugárzással is: Hedda végig sötét színekben, ezzel ellensúlyozva Elvstedné habos-babos fodros ruhácskáit és naiv kis fürtjeit, retiküljeit, de Brack bíró eleganciája is beszédes, nem beszélve arról, hogy Jörgen Tesman csillogó ezüstös köntöse micsoda telitalálat, egyből, már csak képileg is szembeállítja őt azokkal a típusú férfiakkal, akikkel Hedda szívesen flörtöl vagy csak simán a társaságukban szeret lenni. Ha megnézitek, tudni fogjátok, miről beszélek. 

Az előadás zenéje legnagyobb részben dögös ötvenes évekbeli blues és pop. Jay Hawkins előadásában az I Put a Spell on You című szám olyan hangulatteremtő erővel bír a darabban, mint még soha, de felcsendül Frank Sinatra Fly Me to the Moon című slágere is, amivel meglehetősen abszurd hatást kelt a rendező. Naiv pozitivitással csendül fel a játékos dallam, miközben a nézőnek esze ágában sincs mosolyogni. Mindenesetre, ezeket a dalokat dúdoltam hazafele és még jópár napig elkísértek a fürdőszobába, fogmosás közben is, cipőfelhúzás közben is az ment a fejemben, hogy fláj mi tu dă mún. Amikor ezeket a számokat csak úgy bedobja néha a YouTube, gondolkodás nélkül skippeljük őket, ahogy meglátjuk az égszínkék lemezborítón mosolygó Sinatra-t, hallottuk már, láttuk már; de Andrei Șerban Hedda Gablerében hirtelen olyan súlyt kapnak, ami leszakítja róluk az eddigi szerelmesszám” mivoltjukat és mintha csak először hallanánk őket.

A szereposztást néhol kérdően néztem, mivel (a forgatókönyvet jól ismerve) kialakult a fejemben mindegyik szereplőről egy kép Ibsen leírásai nyomán. Juliane Tesmant, Brack bírót és Ejlert Lövborgot egyáltalán nem így képzeltem el, viszont Elvstedné pont olyan volt, mintha a képzeletemből ugrott volna a színpadra. Heddával kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de végül minden jellemvonás és megszólalás értelmet nyert, uralta a színpadot, mint egy igazi díva, akiben összecsapott az elkényeztetett kislány és az amazontermészet, a meg nem értettség és a sznobizmus, a neurotikus reakciók és a zabolátlan nőiség. Kézdi Imola álmaink Hedda Gablere.

Mikor írok, muszáj egyedül lennem; ha van egy nyolcszereplős drámám, az épp elég társaság; állandó munkát igényelnek; meg kell ismernem őket. Az ismerkedés folyamata lassú és fájdalmas”, nyilatkozta Ibsen, és talán ebből adódik, hogy a drámái inkább jellem-, mint cselekménycentrikusak, a szereplő, a karakter lesz az, ami végső soron az egész színpadi művet mozgatni képes, a narratív szál egy jellemből származó, természetszerűen kibontakozó, fejlődő eseménysorozat. Így lesz Hedda egója és belső konfliktusa elég ahhoz, hogy saját pályájára helyezzen minket, nézőket; teljesen bevonódunk érzelmileg és átérezve Hedda életválságát egészen kivételes színházélményben lehet részünk. 

Andrei Șerban interpretációja egyedi, de mégis hű marad Ibsen forgatókönyvéhez. Virtuóz módon játszik az érzékeinkkel, színek és zene igénybevételével, a színpadot vászonként használva festi fel elénk Hedda tragikus sorsát. Minden könyörtelensége ellenére szimpátiánk a főhősnőhöz gravitál és abszolút megértjük, min megy keresztül ez az eltévedt, szerencsétlen nőalak, aki korának kirekesztettje és ezért épeszével, majd pedig az életével fizet.