Nagy Enikő: Sorsfordító dugójáték

Hullámzó vőlegény. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2022/4. számából
Fotók: Barabás Zsolt

„Érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került” – nyilatkozta Tamási Áron 1943-ban.[1] A szerző pontosan megfogalmazta, hogy darabjai színházi adaptációjának nagy kihívása nem más, mint a szószínház gyökereitől elszakadva életre kelteni a színpadon a furcsa-különös, álom és valóság között költőien lebegő székely világot. Tamási sosem írt „szabályos” drámai műveket, a Hullámzó vőlegényt például színpadi játéknak nevezte, „amely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit”.[2]

Albu István rendező a Tamási Áron nevét viselő sepsiszentgyörgyi társulattal bravúrosan oldotta meg a színpadi játék feladványát. Nem kicsi a tét, hiszen ebben a színházban az elmúlt fél évszázad alatt Tamási valódi otthonra lelt. Tompa Miklós 1968-ban elindított sorozata után Bocsárdi László és Török Viola rendezései a ’90-es években ízig-vérig Tamási szellemében keletkeztek, A csoda Bocsárdi László színrevitelében mindmáig mérföldkőnek számít a Tamási-interpretációk sorában. Albu István előadása is arról tanúskodik, hogy a fiatal rendező nem csupán érti, de anyanyelvi szinten beszéli Tamásit, előadásával pedig szervesen folytatja az érvényes Tamási-előadások sorát. A Hullámzó vőlegény az önmagával meghasonlott ember drámája, aki tehetséges művészként a tucatgyártás hálójában vergődik. A színpadi játék tétje az, hogy a főhős Bodrogit, aki képkeretezőként jelenik meg az előadásban, kiszabadítsa az iparoslét és a kényszerházasság szorításából, és visszavezesse a szabadon alkotó jobbik énjéhez.

Az előadás a művészember belső vívódásának bemutatására koncentrál. Bodrogi Antal szerepét a rendező Kónya-Ütő Bencére osztotta, aki virtuóz csellistaként, csetlő-botló képkeretezőként képes a lélek megannyi húrján játszani, mialatt az elkeseredett vergődéstől eljut a felszabadító önazonosságig. Az előadást átitatja az alkotás jelenidejűségének a szelleme. A játékidő alatt megszülető, vászonra vetített képek az élőzenével együtt vibráló elevenséget kölcsönöznek a produkciónak, és olyan dimenzióba röpítik, ahol szabadon szárnyalhat a képzelet, ahol a (kép) keretek szorítását szét lehet feszíteni.

Szőke Zsuzsi aranyozott, egyszerű képkeretet idéző teret tervezett, amelyet időnként egy áttetsző vászonnal választ ketté. Erre hol képeket vetít, hol pedig sejtelmesen bújtatja mögé a szereplőket, akik mielőtt belépnének a színre, egy életnagyságú mozgó képkeretben vonulnak végig a színpadon, festői pózba merevítve, egy hihetetlenül izgalmas, több dimenzióba rétegződött mozgó színpadképet hozva létre. Ott látjuk Köteles szerepében Szalma Hajnalkát, aki szigorú adószedő mivoltából kivetkőzve szabadon nyargal körbe, mint az általa mondott mesében megidézett perzsa ember szamara, akiről, ha levették a hámot, táncoló paripává változott. Ott bukkan fel Bogyó is, akire Czirmos ráaggatja az ’angyali szellem’ nevet. Ott húzódik meg Bodrogi, amikor nincs a színen, vagy ott látjuk letámasztott csellóját. Az áttetsző vászon folyamatos átjárhatóságot teremt a való világ és a képzelet között, mintegy ellenpontozva a keret által bemerevített világot. Teremt és megidéz, színház a színházban. Ugyanakkor mintha a léleknek egy rejtettebb, sejtelmesebb részét mutatná meg, ahová vissza lehet húzódni, ahol az agyonszabályozott hétköznapokban is élénken él a szabadon nyargaló paripa képe vagy a művész csellójának a hangja, mialatt tulajdonosa képkereteket gyárt tucatszámra.

A kezdő jelenetben Bodrogi társaságában felbukkan egy hegedűs (Gáspár Csaba), aki alteregójaként kíséri a csellón játszó Bodrogit, és egy festő (Pignitzky Gellért), aki a vászonra kivetített képeket festi, azaz a homokfestés technikájával teremt folyamatosan változó képeket az alulról megvilágított üvegfelületre az előadás valós idejében. Amíg a festő a nézőtér baloldalán elhelyezett emelvényen helyet foglal, addig a két zenész a színpad jobb sarkában hosszasan, komótosan készülődik. Ráérősen hangolnak, de mire megszólaltatnák a hangszereiket, újabb rákészülés következik. Többszöri nekifutás után kép és hang egyszerre születik meg: az az érzésünk támad, hogy egy világ teremtődik meg előttünk. Részesei vagyunk annak a vajúdó folyamatnak, ahogyan a hangokból zene lesz, a színes foltok pedig képpé állnak össze.

Ebbe az emelkedett hangulatba toppannak be a Bodrogi környezetében élő, vastagon elrajzolt figurák. Mihály (Beczásy Áron) mindkét kezében késsel hadonászva keresi a ház urát, hogy kiszorítsa belőle a fuvardíjat. Aztán a kést maga felé fordítja, és egy lassított, színpadias mozdulattal végighasítja a mellkasát. Folyik a (mű)vér, de Czirmos higgadtan fogadja az erődemonstrációt. Pálffy Tibor alakításában az öreg segéd humora és bölcsessége mély és tiszta emberséggel ötvöződik. Enélkül Tamási sajátos világa aligha tudna megszólalni. Ez az a közeg, amelyben a csoda megtörténik, és az angyali szellem megjelenik. Pálffy igazi varázsló, úgy tűnik el a színfalak mögött, és tér vissza a madárral, aminek füst az éneke, vagyis egy szál cigarettával, mintha valóban egy élő kismadarat tartana oltalmazóan a markában. Mi ez, ha nem valódi költészet, szinesztézia? Talán erről álmodhatott Tamási, amikor sajátos színpadi nyelvét megteremtette.

Bodrogi barátai, Gumics és Czimer (Márton Lóránt-László és Fekete Zsolt) ott téblábolnak Bodrogi körül, mintha folyamatosan azt lesnék, hol csurran-cseppen valami. Gondolkodás nélkül azt tanácsolják neki, hogy vegye el Terézt. Amikor megérkeznek a lánykérőbe, Gumics pohár alakúra formált kezével jelzi, hogy igazán tölthetnének már valamit, miközben unos-untalan ismétli, hogy mennyire megfáztak. Bár egyetlen szál cigarettáját is megosztja velük, a dugójáték alatt Bodrogi elismeri, hogy hitvány barátokat tartott.

A céhes képkeretezők (Varsányi Szabolcs, Nagy-Kopeczky Kristóf, Korodi Janka) igazi színfoltjai az előadásnak. Fontoskodva vonulnak egy hatalmas keretet cipelve, számonkérően, szemrehányóan érkeznek Bodrogihoz, ám aligha derül ki, hogy mi a panaszuk, mivel mindhárman olyan erősen selypítenek, dadognak vagy hadarnak, hogy követhetetlen a beszédük. Korodi Janka mesteri szintre emeli a hadarást, amellyel rengeteg humoros helyzetet teremt.

Az eladósodott Bodrogi otthonában a rideg és merev Köteles mappával a kezében, kimérten lépdel körbe, keresve, hogy mit tudna elárverezni. A vevők, Piroska és Petke (Benedek Ágnes és Derzsi Dezső) hetykén, egymást ugratva mérik fel a lakást. Derzsi Dezső óriásléptekkel veszi számba a területet, nézelődés közben valósággal átkiabálnak egymásnak a tér különböző sarkaiból. Kósa János (Erdei Gábor), a háztulajdonos érkezik a mentő ötlettel: Bodrogi vegye el feleségül az idős Bagi Terézt. Valóságos cselszövést indít az érdekházasságért. Ám a dugójáték őt is belátásra, változásra készteti. Az angyali szellemként megjelenő Bogyót kérdi meg Czirmos, hogy ki a Bodroginak szánt hajadon. Bogyó vonakodva, a szavakat keresve, finoman adja tudtára, hogy bizony Bagi Teréznek vannak hiányosságai. Vass Zsuzsanna alakításában Bogyó maga a megtestesült tisztaság és ártatlanság. Angyali szellem, akinek az alakja alig kivehető, csupán sejthető az áttetsző vászonfüggöny mögött. Elbújik, előbújik, mintha őrködne Bodrogi sorsa felett. Kerekesszékben, székelyruhában taszítják ki Terézt (Pál Ferenczi Gyöngyi), nézése üres, feje oldalra ejtve. Nemigen mozdul, nem reagál, csupán egy báb, akit árucikként tologatnak, ügyet sem vetve arra, hogy mit érezhet, mit gondolhat.

Bagiéknál indít a második felvonás. Az öreg Bagi a lánya, Teréz kerekesszékének dől, Zelma a falnak támaszkodik, Petke és Piroska szundítanak, Teréz hangosan fel-felsír. Petke megunja a fölösleges álldogálást, négykézláb a zenészhez lopakodik, hogy a hegedű vonójával felverje az alvó háziakat, és egérutat keresve vonulhasson ki a kellemetlen helyzetből. A felriadó Bagiék egymásnak esnek. D. Albu Annamária Zelmája harciasan érvel, a házasságot sürgetné, úgy érzi, csúfot űztek a lányából, Bagi (Szakács László) megadóan válaszolgat, mint aki az eddigi összes elvesztett csata után most még ezt az egyet elveszítheti. Kettejük párbaja, csípős szóváltásaik, hirtelen haragjuk és elfojtott dühük egyszerre epés és humoros. Zelma nem válogat az eszközökben, vehemeciájában a fejszét is előkapja, azzal megy neki hites urának, aki egy székkel védi magát a fejszetámadástól. Ekkor érkeznek meg a hóesésben, szélfúvásban elakadt lánykérők. Gyönyörű, mesébe illő színpadkép, ahogyan a lesötétített háttér előtt kavarog a fehér hó.

Elsőnek Gumics érkezik, majd Czimer és végül Bodrogi, aki azonmód vissza is fordul, majd hosszas szünet után egy csokor virággal tér vissza. Átadja Teréznek, majd ismét eltűnik. Végül leül a csellója mellé, és játszani kezd. Az az érzésünk, hogy ízig-vérig művészember ez a Bodrogi, aki könnyebben zenél, mint beszél, érzéseit csellójátékával tudja igazán kifejezni. Hiába várja a társaság, lánykérésre nem hajlandó. A feszültség oldására Piroska a dugójátékot javasolja, ez fordítja meg a történetet. Mintegy varázsütésre az előadás hangulata, regisztere is megváltozik, ahogyan Piroska mesébe szőve, akár egy ünnepi szertartáson, előadja a szabályokat. A színészek szinte megbabonázva ülnek le a játékmester köré, a színpad szélére. A fények felgyúlnak a nézőtéren is, a könnyed mesélés bizsergő feszültséggel telítődik. Piroska (Benedek Ágnes) kellő komolysággal és játékossággal vezeti fel az igazság pillanatát megteremtő dugójátékot, ugyanakkor egész lényét átitatja valami tündéri jóság, nyitottság és ártatlanság, amitől ez a sorsfordító jelenet működésbe lendül, és a tehetetlenül vergődő Bodrogit elvezeti a saját maga igazságához. Mivel a rejtett gondolatokat hozza felszínre, a dugójáték az igazság pillanatává emelkedik, amelyben az ember félelemtől és hazugságtól mentesen a szabadság állapotába kerül. Kósa úr Terézhez intézett kérdésére, hogy szereti-e Bodrogit, Teréz csodával határos módon feláll a kerekesszékből, Bodrogi mellé ül, és végigsimít az arcán. A feltétel nélküli, viszonzást nem váró szeretet éltető ereje van ebben a mozdulatban, ami minden rárakódott tehertől és elvárástól megtisztítja a két ember kapcsolatát.

Bodrogi hatalmas változáson megy át a játék után. Feltárva saját lelkét, rájön, hogy iránytűjét nem a boldogulás, hanem a maradandó értékek felé kell fordítania. A Terézzel kötött házasságot tisztességgel visszautasítja, majd fejszével aprítja szét a képkereteket. Sőt, Tamási szavaival kiszól, hogy megveti azt a színházat, amelyik a valóságot akarja elénk állítani, és nem a költői igazságot. Kiérezhető mondataiból a meg nem értett ember indulata és az újítás szükségessége. Ezzel a kiszólással is sűrűbb lesz a ’színház a színházban’-alapgondolat rétegződése, ugyanakkor felszínre tör az alkotó ember örök dilemmája és lázas igyekezete, hogy hiteleset és maradandót alkosson.

Értő, érző, Tamási szellemében működő előadás a Hullámzó vőlegény, amelyben a különböző művészeti ágak egymást segítik. Bocsárdi Magor szuggesztív, hangulatfestő zenéje szervesen egészíti ki a színészi játékot, valamint az előadás képi világát. Tamási költői képei megelevenednek a színpadon, egyetlen olyan replika sem hangzik el, amely ne telítődne valós tartalommal.

Tamásinak a jövő drámájáról szóló gondolata alapján bátran elmondhatjuk, hogy ha szentek vagy madarak éppenséggel nem is leszünk az előadás végére, de a sajátos humorral és költőiséggel fűszerezett példázat mindenképpen szembesít kisebb-nagyobb árulásainkkal, hiszen önvizsgálatra késztet, ugyanakkor rámutat az őszinteség és az alkotás felszabadító erejére is.

Hullámzó vőlegény. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Bemutató: 2022. szeptember 19. Szerző: Tamási Áron. Rendező: Albu István. Rendezőasszisztens: Demeter Márk-Cristopher. Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Video design: Rancz András. Ügyelő: Veres Bartha Edit. Súgó: Dobra Mária Magdolna. Szereplők: Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Vass Zsuzsanna, Erdei Gábor, Derzsi Dezső, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, Szakács László, D. Albu Annamária, Márton Lóránt-László, Fekete Zsolt, Szalma Hajnalka, Beczásy Áron, Varsányi Szabolcs, Nagy-Kopeczky Kristóf, Korodi Janka, Bocsárdi Magor, Gáspár Csaba, Pignitzky Gellért.

[1] Tokaji György: A kortársakról. Beszélgetés Tamási Áronnal. Film Színház Irodalom, 1943. július 16.

[2] Elhangzott a Hullámzó vőlegény közvetítése után készült rádióbeszélgetésen, Magyar Rádió, 1947. március 8.