Nagy Enikő: Moralitásjáték a metróban

Nagy Enikő: Moralitásjáték a metróban

A Játéktér 2013. téli számából.

Fotó: Barabás Zsolt

Kárpáti Péter: Akárki. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Metróállomás. Piros székek. Fönt állomásjelző táblák: Ingatlanközvetítő, Röntgenlabor, Aranka lakása, Konfekcióosztály, Utca, Péterék lakása, Emma lakása, Metróperon. Az előadás je­leneteinek helyszínei. Jobboldalt kerek tükör, baloldalt digitális óra. Háttal álló, várakozó nő. Akárki. A metrógödörben ráérősen, megfontoltan sétálgató vaddisznóálarcos alak, időnként végigsimít az álarcán. Van valami furcsa ebben a kezdőképben: bizarr, groteszk, nyugodtsága ellenére is nyugta­lanító.

Így indít Radu Afrim előadása, a Kárpáti Péter drámája alapján színre vitt Akárki a sepsiszentgyör­gyi Tamási Áron Színházban. Kárpáti drámája a 15. századi moralitásjáték szabad átirata, s ebben az értelmezésben az élete végéhez közelítő, számadást készítő ember allegorikus alakja konkréttá válik, és mai társadalmi viszonyok közé kerül. Kárpátinál Akárki egy negyvenes éveiben járó nő, lestrapált ingatlanügynök.

A részeg fiú kezdi a történetet, románul szól a fentről lelógó mikrofonba: „Isten hozta, egész vi­lág… Most akarok énekelni egy éneket. Ez az ének nagyon közel van a szívemhez. De először is sze­retnék mondani néhány dolgot az énemről. Bocsi. Kicsit nehéz kommunikálni. Tizenkét éves voltam, amikor szembe kellett nézni nekem először az életnek nehézségeivel. Kedden reggel nyolc órában jött a rossz, barna hajjal, és mondta. Te, héj, te! (Magamra értem.) Te nem végzel ebben az évben. Nem értettem.” A hajdani moralitásjátékok hírvívője is lehetne ez a részeg fiú, akit Derzsi Dezső alakít nagyszerűen. Dülöngél a mikrofon előtt, és a részeg emberek közvetlen őszinteségével beszél. Majd a fiatal lány (Benedek Ágnes) énekel. Metróállomásról, furcsa emberekről, hideg fényekről, eltévedt vaddisznóról. Arról a helyzetről, ami éppen a színpadon van. Igazán metróbeli a hangulat – idegen emberekkel, akik bámulnak maguk elé. Járat érkezik, mindnyájan felsorakoznak a sínek mellé, a szerelvény dübörgése hallatszik. Majd néma csend. Az utasok meredten állnak a sínek mellett. Valaki füttyent egyet, hosszan visszhangzik, belehasít a levegőbe. Érezni, hogy ennek a visszhangnak súlya van. Ahogy az összes felerősített zajnak az előadás során. A keverőpult mögött a Dj Ágotát alakító Kónya Ütő Bence ül egy Hidden Talent feliratú pólóban: hangeffektusokkal, környezetzajokkal, zené­vel játszik, aláfest, kiemel, hangulatot teremt, néha pedig lazán belép az előadásba egy-egy replika erejéig.

A dráma Afrim értelmezésében egy nő őrültségéről szól, arról, hogyan válik valaki látszólag ma­gabiztos ingatlanügynökből zilált, szétesett nővé. Vagy hogyan él ez a kettő együtt, hogyan váltják egymást Emma (Ferenczi Gyöngyi) gondolatai látomásokkal, álmokkal, víziókkal, képzelgésekkel. Arról, hogyan őrli fel magát Emma a mindennapi apró teendők – a mosógép szervízelése, az ajtófélfák lemosása, Vera Patyolatban lévő ruhája, a temetőbe kijutás és a lefolyó duguláselhárításának – gondjai között. Vagy hogyan őrli fel magát manapság akárki. Még akkor is, amikor már ott a beteg­ség és a közelgő halál. Sőt, a halálon túl is.

Az előadás Emma útját kíséri végig. Az első metrómegállótól az utolsóig, vagyis a halál sejtésé­nek megjelenésétől a halál pillanatáig. Látjuk őt ingatlanközvetítőként, páciensként, anyja lányaként, barátnőként, feleségként, anyaként, sőt, halott nőként is – felaprózódva a különböző szerepeiben.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy szaporodnak a furcsa, groteszk, víziószerű képek. Afrim hihetetlenül jól egyensúlyoz a reális és szürreális világok határmezsgyéjén. Az átmenet szinte észre­vétlen. Néha egymásba folyik a kettő. A vaddisznó ott sétál a metróállomáson, az ingatlanközvetítő irodában, majd ismét feltűnik Emma barátnőjének, Marinak a ruhaboltjában. Mari (Fekete Mária) rálő egy puskával, a halál elvonszolja, ám később angyalszárnyakkal tér vissza. A halál és Emma jelene­tében négy púpos, torz öregasszony csujjogat és ropja a táncot. Ők később az orvos pácienseiként jelennek meg, akikkel az gipszkását etet, hogy „kiderüljenek az apró disznóságok”. Mint Emma később elmondja, Erikát, Péter új feleségét látja bennük. Emma anyjának, Arankának a lakásában is egy furcsa alak gubbaszt mozdulatlanul az üveges szekrényben. Ő Aranka albérlője, a szekrény pedig nem más, mint Emma kiadott szobája. Bartha József egyszerű, minimális eszközökkel teremti meg a teret, mely pillanatok alatt képes átalakulni. Egy-egy jelzésszerű elem – egy lámpa a röntgen­laborban; egy hosszú, vállfára akasztott, ruhákkal tele rúd a boltban; két kagyló Emma lakásában; Arankánál pedig egy sínen érkező, agyonzsúfolt szoba – elég ahhoz, hogy egyik helyszínről a má­sikba lépjünk.

Ferenczi Gyöngyi hitelesen járja végig Emma állomásait az első megállótól az utolsóig. Termé­szetesen játszik, nem túloz, nem drámázik. Önmagát adja, teljes intenzitással van jelen minden pilla­natban. Vallomásai a legszebbek, legőszintébbek. „Mégis, élni, élni – azt hiszem, ez fog a legjobban hiányozni. Nem mintha úgy oda lennék érte, de… Mint a nikotinhoz, hozzászokik a szervezet.”

Emma mindenkinek beszél közelgő haláláról, de környezete nem tud mit kezdeni vele. Anyja (Gajzágó Zsuzsa) eleinte rá se figyel, elbeszél mellette, majd egy legyintéssel elintézi, hogy „dehogyis halunk meg, ne bosszants”. Mari (Fekete Mária), a barátnője fülsiketítően kiált utána, amikor felesz­mél, hogy valami nincs rendben. Péterrel (Pálffy Tibor), volt férjével a vagyonkezelés szintjén marad a beszélgetés. Lányának, Verának (Kovács Kati) a kezét pedig annyira megszorítja, hogy az már fájdalmas. Szívszorító, ahogy térdelnek ketten a metrósín két oldalán, Emma a lány kezét szorítja, arca elfordítva, némán zokog. Kétségbeesett segélykiáltások ezek, amelyek süket fülekre találnak.

Emma hátramaradt élete, a halállal való alkudozás után, versenyfutás az idővel. A kezdő jele­netben elinduló óra halálának pillanatában lenullázódik. A tükör pedig eltörik. A tükör, amivel Emma nem tud szembenézni, amitől megriad a próbafülkében, amit kétségbeesetten, eszeveszetten súrol, tisztít a halála előtt. Az előadás nagy kérdése, hogy szembe tudunk-e nézni magunkkal a közelgő halál tükrében? Mi az, amit ilyenkor tehetünk? Ki tudunk-e szállni a mindennapi, rutinos cselekedetek fogságából?

Lét és nemlét, mindennapok és öröklét összeolvadnak az előadásban. Emma és a szerelő (Diószegi Attila) úgy találkoznak a halál után, mintha egy utcasarkon vagy egy metrómegállóban futnának össze. Ülnek a padon, a dugulásról beszélgetnek. Kétoldalt a gyászolók állnak, komoran. Emma tapintato­san szóba hozza a szerelő és lánya között történteket. Majd a szerelő lazán megjegyzi, hogy mennie kell, őt is várják. Emma nem érti, miért bámul úgy rá mindenki, hiszen mindent megoldott, még a dugulást is. Fáradtan dől el, nehéz napja volt. Arcán végigsimít a reflektorfény, mint a naplemente utolsó sugara.

Kárpáti Péter: Akárki. Rendező: Radu Afrim. Dramaturg: Nagy B. Sándor. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Giliga Ilka. Zeneszerző: Kónya-Ütő Bence. Szereplők: Benedek Ágnes, D. Albu Annamária, Debreczi Kálmán, Derzsi Dezső, Diószegi Attila, Erdei Gábor, Fekete Mária, Gajzágó Zsuzsa, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Krizsovánszky Szidónia, Molnár Gizella, Nagy Eszter, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pálffy Tibor, Szakács László.