Nagy Enikő: Emberség kényszerzubbonyban

Nagy Enikő: Emberség kényszerzubbonyban

Tóték. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2022/1. számából
Fotók: Barabás Zsolt

Tóték – az értelmetlen sziszüphoszi áldozathozatal szimbólumai, akik egy nemes cél, a fiuk sorsának jobbítása érdekében abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe futnak bele, lépésről lépésre adva fel emberi méltóságukat.

Örkény életének sorsdöntő, háborús élményeit írja meg a Tótékban. Katonaként harcolt a Don-kanyarban, majd hadifogságba került. Öt év frontszolgálat után sem rendült meg azonban hite a cselekvésben és az emberi kapcsolatok megtartó erejében. Sőt, a háborúban tapasztaltak arra vezették, hogy alkotóként újragondolja magát, felhagyjon addigi, jobbára realista ábrázolásmódjával és olyan írásmódot találjon, amellyel élményeinek bonyolultságát meg tudja ragadni. A háborús élmények tették fogékonnyá a groteszk szemléletre: „Alapvető élményem a háború volt és azok számára, akik a háborút megélték, a puszta tény, hogy a derült égből lecsaphat valami, ami robban és öl és gyilkol, olyan paradoxon, ami minden emberi realitással ellenkezik. Az emberi életösztön nyílt szembeköpése volt ez, amit megpróbáltam a maga valóságában ábrázolni.” Bevallása szerint a Tóték kísérlet arra, hogy a groteszkumot nagyobb lélegzetű műben fejezzem ki”. Filmforgatókönyv született elsőként a műből, amit visszadobtak azzal, hogy „ostoba, hihetetlen, irrális hülyeség”. Örkény azonban nem hagyta annyiban, kisregényt írt belőle, majd három évvel később Kazimir Károly kérésére dolgozta át színdarabbá, sajátosan groteszk látásmódjával megteremtve az abszurd dráma műfaját a magyar színpadokon.

Bocsárdi László Örkény szellemében rendezi meg a Tótékat, egyetemessé téve a történetet, így az előadás a mindenkori kiszolgáltatottságról, a hatalommal való visszaélés folyamatosan fennálló lehetőségéről szól, vérfagyasztó humorral. Hiszen a kiszolgáltatottság, az elnyomás lehetősége nem szűnt meg a háborúval, bárhol, bármikor felütheti a fejét. Örkény zsenialitása viszont abban rejlik, hogy képes megtalálni azt a parányi fénysugarat, ami reményt nyújthat a legkiszolgáltatottabb helyzetben is. Az előadás meg képes felmutatni azt.

A plakáton a TÓTÉK lefele fordított betűi jelzik, hogy feje tetejére állt a világ, a beékelődő É betű meg mintha a Tót család idillikus, nyugodt életébe beékelődő őrnagyra utalna. Az előadás szövegkönyve a regény és a dráma ötvözéséből született. A dráma szövege a regényből átvett narratív részekkel, az előadás meg egy szereplővel, a narrátorral (Beczásy Áron) gazdagodik, aki fehérre maszkolt arcával, hosszú fehér ruhájában mintha a mítoszok időtlen világából érkezne, így köti össze az előadás a színpadi történés jelen idejét a mindenkori végtelen idővel. Ő az, aki felülről néz rá a történetre, annak minden részletét ismeri, tudja mindazt, amit a szereplők nem. Ő gyűjti össze a Gyuri atyus által át nem adott, széttépett leveleket. Szájában fehér golyóval jelenik meg az előadás kezdetén, kiemeli, majd az előadás végén rezzenéstelen arccal helyezi vissza a szájába. Gesztusa utalhat akár a Tót szájába illesztett zseblámpára, akár Sziszüphosz mítoszára. Kitömött szája a megalázás, tűrés, értelmetlen szenvedés szimbóluma lehet, történetmesélése meg ilyenformán a szabadság allegóriájává válhat az előadás idejére.

Szívszorító felütéssel indul a produkció. Két színész énekel a Don-kanyarnál megélt borzalmakról, arról, hogy ne várják haza őket. Söröskorsóba töltik a bort, úgy hajtják fel, egy húzásból. Megfagyott testekről, csontokról, kínról énekelnek, erőteljesen, teli torokból. Töredezett sorok, pattogó, kemény szavak, a háború kegyetlenségétől átitatott hangulat. Ez az a háborús közeg, amibe a történet is beágyazódik: a fronton harcolók és az otthon aggódók valóságába, az őrnagyok és Tótok borzalomtól és félelemtől átitatott világába.

A két színész többször is megjelenik az előadás során, ők hozzák, viszik a doboz alakú fehér díszletelemeket. Ők adják rá Cipriani professzorra a kényszerzubbonyt és kísérik ki a színről, majd az utolsó jelenetben ők hajtják fel a díszlet falát, mialatt Tót felnégyeli az őrnagyot. A háború, amiről énekelnek ilyenformán azzá a valósággá válik, ami átrendezi és folyamatosan alakítja, pontosabban torzítja a környező világot az előadásban.

Az előadás színpadképe egyfajta dobozlétet idéz. A fekete panókkal körülvett, hátrafele szűkülő térben egy fehér, doboz alakú építmény van, négy függőleges, embernagyságú nyílással. Ebben a dobozban mindenkinek megvan a maga jól kiszabott helye. Itt jelenik meg Ágika (Vass Zsuzsanna) és Mariska (D. Albu Annamária) Gyula levelét olvasva az őrnagy érkezéséről; ebben dobozolnak Tóték az őrnaggyal (Kónya-Ütő Bence), aki a hiányzó Gyula helyét foglalja el.

Az előadás utolsó részében egy hatalmas margóvágó tölti ki a doboz kivilágított terét – akárcsak egy műtárgy a kirakatban. Amikor az őrnagy odasétál, hogy szemügyre vegye, bárhogyan próbál lábujjhegyre állni, nem éri el. Nem maga a dobozolás aktusa hangsúlyozódik tehát az előadásban, hanem mindaz, amit a dobozolás képvisel, a folyamat, ahogyan a margóvágó hatalmas, idővel mindent betöltő, embert túlnövő, félelmet, kiszolgáltatottságot idéző gépezetté növekszik.

Gyula halálhíréről már az őrnagy megérkezése előtt értesülünk, így végig tudjuk, hogy Tóték minden erőfeszítése hiábavaló. A tragikus hírt hozó sürgönyt Gyuri atyus, a postás (Erdei Gábor) rövid tépelődés után darabokra szaggatja, majd a narrátorra bízza, aki a ruháján lévő apró zsebbe rejti azt. Gyula bajtársának megkésett levelét, amelyben balesetük körülményeit írja meg, széttépi és kísérteties nevetés közepette a levegőbe repíti. Majd táskáját kinyitva százával szórja szét a levelezőlapokat. Rengeteg rég várt üzenet, életjel vagy éppen szétfoszló remény szólal meg abban a mozdulatban: a Tótékhoz hasonló száz meg száz kisember története, mindennapjai, tragédiái.

Szürke cilinderében, kerek dobozszerű táskájával olyan ez a Gyuri atyus, akár egy bűvész, aki hol megsemmisíti, hol elővarázsolja a rábízott leveleket, és teszi mindezt azért, hogy mutatványával fenntartsa a világ egyensúlyát, megkímélje a mátraszentannaiakat a túl nagy megrázkódtatásoktól. Tudatában van ugyan félkegyelműségének, ám ezzel együtt pontosan érzékeli a körülötte lévő világot. Egy gyerek tisztaságával és naivitásával viszonyul mindahhoz, ami körülötte van. Az elszökött mókusról írt levelében félszegen, de lényegretörően fogalmazza meg, hogy „minden ami él, szabadságra vágyik”.

Tót (Mátray László) egy igazi szabadlelkű tűzoltóparancsnok, aki a maga szabályai szerint él, konokul ragaszkodik megszokott dolgaihoz. Ágika és Mariska körülrajongják, a szomszédok tisztelik, így kerek a világ. Ebbe a mátraszentannai idillbe csöppen bele az őrnagy, akinek villózó nyugtalansága, kiszámíthatatlansága lassanként szétzilálja a jól kialakult rendet.

Tót ösztönösen védi a maga határait, valahányszor belegázol az őrnagy, jelez. Röviden és egyértelműen. Mariska és Ágika viszont nagy igyekezettel mentik a helyzetet, nem akarnak kellemetlenkedni. Így lesznek ők akaratlanul is Tót megalázásának az eszközei. Ágika javaslatára húzza be Tót a sisakot a homlokába, a zseblámpát meg maga Mariska teszi a szájába. A fiatal lány rajongása és Tótné elszántsága jó táptalajt biztosít az őrnagy kibontakozásának, aki észrevétlenül manipulál az érzelmekkel, megsértődik, majd lazán kibékül, megfélemlít, zsarol, hízeleg, ha kell. Nem félelmetes ez az őrnagy, s talán ez benne a legijesztőbb, hogy észrevétlenül válik zsarnokká. A legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, reakciói kiszámíthatatlanok, végig kiismerhetetlen marad. Egyszerre komikus és hajmeresztő, ahogyan összevissza ugrándozik megérkezésekor, Tótékat keresve, vagy ahogyan egy szál zokniban, egyik kezében kabátját védőpajzsként tartva maga előtt, másik kezében pisztollyal ront be Tót ásításának a hangjára. Később, amikor lazán kifejti, hogy a fronton főbelövés jár az ásításért, a birtokában lévő összes megfigyelő- és hadi- szerszámot felvonultatja: fényképezőgépet, távcsövet, pisztolyt, amíg rátalál a Tót ásítása ellen szolgáló zseblámpára. Tévedésből egy gázmaszk is bekerül az arzenálba. Poénnak hat a nagy kapkodásban, ám mégis összeszorul a torkunk.

Ahogy halad előre a történet, úgy veszítjük el nézőként, a szereplőkhöz hasonlóan, tájékozódási képességünket: realitás és képzelet, őrültség és józan ész összemosódnak. Nem tudjuk eldönteni, hogy Tót valóban megharapja-e az őrnagyot, valóban letolja-e a nadrágját az érkező különvonat előtt. Tény, hogy rendre őt magát is sikerül elbizonytalanítani, még a saját tetteit illetően is; egyre nagyobb szakadék tátong a valós érzései és a magára erőltetett szerep között. Amikor hosszas kínlódás után végre kimondatják vele, hogy ha kicsi a margóvágó, akkor egy nagyobb margóvágót kell csinálni, ténylegesen hátsóját mutatja az őrnagynak, miközben hangos nevetése okádást idéző hangba megy át.

Cipriani (Nemes Levente), az idegorvos professzor az egyetlen a szereplők közül, aki nem az éppen fennálló játékszabályok, hanem az örök emberi értékek szerint él. A sokat látott, sokat tapasztalt ember bölcsességével legitimálja Tót minden érzését, gondolatát. Ő az, aki emberként tekint Tótra, nem pedig egy cél vagy egy eszme szemüvegén át. Aki tudja, hogy mindaz, ami történik, időszakos csupán és elmúlik. Azt is tudja, hogy hatalmi játszma van Tót és az őrnagy viszonyának a hátterében, ezért egy doboz tetejére állítja a többszörösen megalázott Tótot. Ahogy áll a magas ember az emelvénnyé lett dobozon, úgy lágyul el az arca és megmerevedett vonásai mögül felsejlik a régi Tót. A professzor hintalóra ülteti, amiről azt állítja, hogy a tűzoltóparancsnok lova. A hintaló az egyetlen tárgy a színpadon, ami nem doboz alakú: a remény, a szabadság megtestesítője ebben a reményvesztett világban. „Annak, ami most van… egyszer vége lesz. Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész, átkozott világnak is vége lesz!” – mondja Cipriani, ám szavait hallgatva Mariska ijedten távozik Tóttal, a két díszletező színész meg kényszerzubbonyt ad rá. Előtte azonban ő is felül a hintalóra és arról álmodik, hogy „mindenki akkora lesz, amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is”. Csendben, észrevétlenül, felhajtás nélkül viszik ki, az ő személye képviseli a maradék emberséget ebben az őrülettől átitatott, megbomlott világban. Ez a jelenet mélységes tragikuma ellenére is katartikus, visszaadja a maradék hitet abba, hogy az ember nem csupán a hatalom és a körülmények játékszere.

Az őrnagy a maradék intimitásától is megfosztja Tótot, amikor bekérezkedik melléje a menedékül szolgáló árnyékszékre. A narrátor hosszan imitálja az ajtó csikorgását, ahogyan kelletlenül megnyílik, hogy az őrnagy is beülhessen. Ülnek ketten, szorosan egymás mellett egy mellékhelyiségként szolgáló fehér dobozon, söröznek, az őrnagy meg átkarolja, lekistótozza, letótocskámozza vendéglátóját, mielőtt az esti dobozolásra meginvitálná. Jelenetük hosszú, kínos nevetésbe torkollik.

Az őrnagy a nézőtéren át távozik. Tóték előre nyújtott kezükkel mintha taszítanák kifelé az ajtón. Még jóformán ki se fújják magukat, Tót épp csak hogy rágyújt egy szivarra s nyújtózkodna egyet, mire az őrnagy fütyörészve állít vissza. Tóték lecsúsznak a fal mentén döbbenetükben, s üres tekintettel néznek a semmibe, míg az őrnagy lelkesen néz szét maga körül, a margóvágót keresve. Tót a félig szívott cigarettájával indul meg hátrafelé az őrnaggyal. A doboz elülső falát felhajtja a narrátor meg a két díszlethordó színész, három éles, fémes csattogás hallatszik vakuvillogás és ütemesen dobogó szívhang kíséretében. Tót tánclépésekkel jelenik meg a doboz oldalánál, eltaposva a szivarcsikket. Mariska kérdésére válaszolva az ujján számolja ki, hogy hány darabba vágta az őrnagyot. Leülnek hárman, azt várnánk, hogy visszaáll valamiféle régi rend. Ám a narrátor utolsó szavai arról szólnak, hogy Tót hosszan forgolódik ágyában. Olyan ez a vég, mint egy előre megírt forgatókönyv beteljesülése.

A lecsupaszított térben a színészek játéka felerősödik, megszólal a szituációk belső tartalma. Az érzelmek, a humor, a tragikum patikapontossággal vannak adagolva. Hiteles, erős alakításokat látunk. Hangzásvilágában is izgalmas az előadás: a csendeknek, zajoknak, zörejeknek óriási szerepük van a hangulatok megteremtésében. Tóték esti üldögélése alatt a madárcsicsergés, a távírógépet idéző hang, mialatt a postás felolvassa a Gyula halálhírét hozó sürgönyt, a vészjósló kutyaugatás az őrnagy Tótékhoz érkezésekor vagy Gizi Gézáné kapujának a csikorgása, a vonat kattogása, a margóvágó élesen csattogó, fémes hangja észrevétlenül kúsznak be és kísérik a szituációkat, egyre kísértetiesebben, félelmetesebben, ahogy haladunk előre a történetben.

Pontos látlelet ez az előadás a hatalom természetéről, arról, hogyan működik, hogy meddig képes az ember elnyomásban élni, lemondani gondolatairól, szabadságáról, méltóságáról. Arról, hogy hogyan szolgáljuk ki a hatalmat, hogyan növesztjük minden apró kompromisszummal, amit önmagunkkal kötünk. Nem tézisszerűen szól minderről, hanem élettel, humorral, tragikummal, bölcsességgel telítetten. Nem leszabályoz, hanem mélyrétegekbe fúr, a lehetséges értelmezéseknek megannyi szintjét tárva fel. S bármennyire torz legyen is a világ, ha képesek vagyunk meglátni egymás emberi arcát, és emlékeztetni önmagunkat, hogy kik is vagyunk valójában, talán még van remény.


Tóték. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Bemutató dátuma: 2021. november 21. Rendező: Bocsárdi László; Író: Örkény István; Dramaturg: Kali Ágnes; Díszlettervező: Bartha József; Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna; Világítástervező: Bányai Tamás; Zene: Bocsárdi Magor; Színpadi mozgás: Bezsán Noémi. Szereplők: Beczásy Áron, D. Albu Annamária, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Fekete Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Kolcsár József, Kónya-Ütő Bence, Mátray László, Nemes Levente, Pál Csaba, Pignitzky Gellért, Szakács László, Vass Zsuzsanna.