Nagy B. Sándor: Zayzon Ádám, a bütykölés nagymestere
Borítókép: Hétköznap a műhelyben. Fotó: Barabás Zsolt
Megjelent a Játéktér 2025-ös tavaszi számában.
Kellékkészítő mester, kellékmester, maszkmester, bábtervező, bábkészítő, díszlettervező, szcenikus, a díszlettervező munkatársa – általában ezek a meghatározások szerepelnek Zayzon Ádám neve mellett a különböző műsorfüzetekben, színlapokon Sepsiszentgyörgytől Budapestig, Csíkszeredától Szatmárnémetiig, Gyergyószentmiklóstól Marosvásárhelyig, Székelyudvarhelytől Nagyváradig… Nagyon sok színháznak készített különböző színpadi kellékeket, bábokat, és aki dolgozott vele, általában újra megkereste, ha bármilyen kellékre szüksége volt egy színházi előadáshoz. Állandó munkahelye hosszú évtizedeken át a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház hátsó udvarán volt egy kis emeleti szobában, ahová minden kacatot összegyűjtött, hogy szükség esetén igazi csodákat varázsoljon azokból: óriási sárkányokat, ördögöket, levágott vaddisznófejeket, korabeli kardokat, késeket, színészarcok hasonmásait, vagy bármilyen maszkot, bábut, a magyar Szent Koronát, és a sor hosszan folytatható. A mester január 28-án befejezte színházi pályáját, és 2010 után másodszor is „nyugdíjba vonult”. Ennek apropóján készítettük vele az alábbi életútinterjút.
1946-ban születtél Bodokon. Iskoláidat szülőfaludban, majd a csombordi kertészeti és borászati technikumban végezted. Miért éppen ezt az utat választottad?
Azért, mert a szüleim szegények voltak, és oda nem kellett fizetni. Anyám betegnyugdíjas volt, apám a tanácsnál dolgozott, de nem volt nagy jövedelme. Politikailag sem voltunk kedvező besorolásban, talán mert dédnagyapám kuláknak számított, nagyobb kúriája volt. Hárman vagyunk testvérek, fiúk. A bátyánk a Székely Mikó Kollégiumba járt, és hiába volt első tanuló, nem volt ösztöndíja… Csombordra, a borászatra bárkit felvettek, és nem kellett fizetni, amit úgy tudtunk meg, hogy az iskola egyik igazgatója Bodokról származott. Sokat adott nekem Csombord, nagyon szerettem az iskolát, a tanárokat. Szenzációs osztályfőnököm volt: Csávossy György, a neves borász és irodalmár. Valójában csak a véletlen műve, hogy nem maradtam meg azon a pályán, mert nagy reményekkel indultam, és kedvemre való volt… De visszatérve a családra: az öcsém már újra a Mikóba járhatott, ő állatorvos lett, a bátyám földrajz szakos tanár.
Hogyan emlékszel Csávossy Györgyre? Mit jelentett ő számodra?
Rendkívüli ember volt, nem lehetett nem követni őt. Minden érdekelte, szakértője volt az irodalomnak, képzőművészetnek, borászatnak. Volt, amit átadjon a diákjainak. Ezenkívül tanárként, pedagógusként is kiváló volt, értett a diákok nyelvén, valósággal ittuk a szavait. Kirándulni jártunk vele, gyógynövényeket gyűjtöttünk stb. Utolsó magyar osztályosok voltunk, és kimondottan fiúiskola volt ez, de Csávossy elérte, hogy mindnyájan egy húron pendüljünk vele. Aki ismerte, mindenki kedvelte, a diákjai közül is, a kollégái közül is. Egyszer, pár évvel ezelőtt találkoztam vele egy nagyenyedi eseményen, és felelevenítettük a csombordi éveket, nagyon jót beszélgettünk. Büszke vagyok rá, hogy a diákja lehettem.
Az 1965-ös diplomázás után a prázsmári állami gazdaságban, majd a sepsiszentgyörgyi borászati vállalatnál dolgoztál. Mesélj erről az időszakról!
Prázsmáron rövid ideig dolgoztam technikusként, de nem volt könnyű dolgom, vesződtem az emberekkel. Ősz volt, a betakarítás időszaka, és arra kellett figyelnem, hogy rendben haladjon a munka, miközben a munkások élelmezése is a feladatkörömbe tartozott. A kantinból futottam a mezőre, intézkedtem, rohantam egész nap, és állandóan vitatkoztam az emberekkel, mert senkinek semmi nem tetszett. Hála Istennek elvittek onnan katonának, mert akkor jelent meg a száj- és körömfájás nevű betegség az állatok között, ezenkívül ezervalamennyi tonna kukorica volt a szabad ég alatt, az én felelősségemre. Miután elmentem katonának, hoztak még embereket, és két évbe telt, amíg azt a rengeteg kukoricát elszállították Konstancára. A katonaság után már nem mentem vissza a prázsmári gazdasághoz, hanem a sepsiszentgyörgyi borászati vállalatnál dolgoztam. A pincemester csalt oda, de nekem nem volt meg az érettségim, a csombordi négy év nem volt középfokú iskola. A munka mellett tehát estibe is jártam, hogy érettségizzek. Nehéz napjaim voltak, annyi időm sem volt, hogy ebédelni hazamenjek, a borpincétől rohantam le a leányiskolához órákra. Amikor kijöttem, kenyér már nem volt az üzletben, vagy akkorra már be is zárt a bolt… Mégis jó volt az az időszak, fiatal voltam, tele erővel, energiával. Így érettségiztem le. Később a bortöltődéből átcsaltak a sörpalackozóhoz, ahol addig dolgoztam, amíg Brassó Derestye nevű városrészében épült egy új palackozó, és a miénket fölszámolták.
1970 és 1986 között kirakatrendező voltál. Hogyan lesz egy borászból kirakatrendező?
Vonzott ez a munka. Ott voltak a kirakatrendezők raktárai, ahol palackoztuk a sört, így kapcsolatba kerültem velük. Ők csaltak oda, de könnyű volt engem odacsalni, mert érdekelt a dekoráció, akkor már jártam a művészeti népiskolába is. A Fogyasztás Szövetkezet kirakatrendezője voltam.
Mit tanultál a művészeti népiskolában?
Képzőművészetre jártam, szép dolgokat készítettünk, minden évben volt kiállításunk. Nagyon szerettem oda járni, Kiss Béla festőművész volt az egyik tanárom, a másik pedig Szilágyi Géza szobrász, aki sajnos korán meghalt. Én abban az iskolában otthon éreztem magam, rajzoltunk, festettünk, tanultunk, nagyon-nagyon jó volt a hangulat. Szent hely volt számomra.
Mindezek mellett fontos része volt az életednek az ikebanakör is. Mesélnél erről?
Nagyjából ugyanakkor kezdtem el virágrendezéssel is foglalkozni, amit Kiss Béla tanáromnak köszönhetek. Azért vágtam bele ebbe is, mert szépnek éreztem. Nagyapám, aki korán meghalt, rajztanár volt; valószínűleg tőle örököltem a kézügyességemet és a művészetek, esztétika iránti érzékenységemet.

Zayzon Ádám első színházi munkája. Fotó: Barabás Zsolt
Mikor és hogyan kerültél a színházhoz?
Bákai Balázs, a színház akkori aligazgatója valamennyire ismert engem, és ő ajánlott be ebbe a munkakörbe, kellékkészítőnek. Ez 1986-ban történt, fel is vettek. Hála Istennek, mert nagyon szerettem ezt a munkát, valójában ezzel telt az egész életem.
Melyik volt az első színházi munkád?
Egy Constantin Codrescu-rendezéshez készítettem három bábut, amelyek az előadásban játszó színészeket jelképezték. A rendező nem kérte, hogy a bábuk hasonlítsanak a színészekre, de én meglestem őket a büfében – Rozsnyai Júliát, Csapó Györgyöt és Kalamár Györgyöt –, és róluk mintáztam a bábukat. Codrescunak nagyon tetszett, hogy a figuráim felismerhetően hasonlítottak a színészekre, ezért kitalálta, hogy a függöny előtt legyen egy folyamatosan forgó fogas, és arra akasztották a három bábut. Jól indult a karrierem, ennek örömére az a három bábu végig ki volt téve a színházi műhelyem falára, amíg csak megvolt a műhely… Aztán egyre több hasonló kelléket kértek. A képzőművészethez is köze volt a munkámnak, de többnyire gyakorlati dolgok voltak ezek, nemcsak terveztem, hanem mindent el is kellett készítenem.
Nehéz lenne felsorolni, hogy mi mindent készítettél az elmúlt évtizedek alatt. Élnek benned emlékezetes munkák? Vagy melyek voltak a legnépszerűbbek?
Nem emlékszem már, hogy melyek voltak a népszerűbb munkáim, valójában mindig azt szerettem leginkább, amelyiket éppen készítettem. Csak az maradt meg a színházi munkámmal kapcsolatosan, hogy állandóan valami új kihívással kellett szembenéznem, egész életemben fúrtam, faragtam, bütyköltem, és ez boldoggá tett. Próbáltam mindig igényes munkát végezni, ha kellett, rajzoltam, festettem, agyagot formáztam, mint a képzőművészek, szobrászok… Gyönyörűséges volt számomra ez a tevékenység.
Én fel tudnám sorolni néhány emlékezetes munkádat. Ilyenek voltak például a vaddisznófejek a Bocsárdi László által rendezett Lear királyban, vagy a Szent Korona az ugyancsak Bocsárdi által rendezett Bánk bánban… Továbbá a bábszínház bábjai… Nem beszélve arról az óriási sárkányról, amelynek a fejébe beépítetted a Trabantodat… Ezt nem láttam, csak hallottam róla…
Hát, igen, ilyeneket készítettem… Az a bizonyos sárkány az első városünnepre készült, az első Szent György Napokra. Rendeltek tőlem egy nagy sárkányt, s kitaláltam, hogy akkorát készítek, hogy férjen bele a fejébe a Trabantom. A Székely Mikó Kollégium udvarán raktam össze, s onnan kitérve itt vonultunk fel vele az akkori főtéren. A kipufogógázt bevezettem az orrába, s szándékosan több olajat töltöttem a benzinbe, hogy jobban füstöljön. Nagy sikere volt, mindenfelé körbevitték a városban, s filmezték. Szerették az emberek.
A koronáról mesélnél? Honnan voltak hozzá megfelelő ékszereid?
Az is szép feladat volt, öröm volt számomra elkészíteni. Szerettem, mert hozzánk, magyarokhoz kötődött. Boltról boltra jártunk, s úgy szedtük össze hozzá a kellékeket. Valójában semmiségekből dolgoztam, rézlemezből és színes kövecskékből, műanyag fóliákból, kartondarabokból raktam össze.
Gyakran készítettél felismerhető maszkokat, arcokat…
Igen, kértek olyat is, megmintáztam ilyenkor az illető színész arcát.
Hogyan szoktál elkezdeni egy munkát?
Attól függ, miről volt szó. Rajzolni szoktam először, de nem voltam én nagy rajzoló, inkább csak összedobtam valami vázlatot. Mert én rajz nélkül is láttam, mindig pontosan el tudtam képzelni, hogy hogyan kell kinézzen, amit készítek. Egy kezdetleges vázlat után azonnal nekifogtam a végleges változatnak. Ha volt megfelelő anyagom, abból dolgoztam, ha nem volt, próbáltam szerezni.
Milyen anyagokat használtál általában? Változtak-e az anyagok az évtizedek során?
Nem sokat változtak. Talán a lépésálló polisztirén volt az, aminek örültem, amikor megjelent, mert nagy térfogata volt, és könnyű volt vele dolgozni. Azelőtt általában agyagból kellett megformáznom a tárgyakat, ami bonyolultabb volt, lassabban ment: gipsz- vagy szilikonformát kellett készíteni, negatívat, abba beleönteni az anyagot, és megcsinálni újból… De az is szép, érdekes munka volt.
Mesélted egyszer, hogy gyakran összegyűjtesz különböző tárgyakat az utcáról. Meglátod a kacatban a nyersanyagot… Általában miket gyűjtöttél, mi alapján döntötted el valamiről, hogy egyszer használható lesz számodra?
A kartondaraboktól az újságpapírig, polisztiréntől a színes üveg- és fémdarabokig mindent összegyűjtöttem a műhelyben, mert ezekből dolgoztam. A lépésálló polisztirén előtt rengeteget kasíroztam, ami azt jelenti, hogy a papírt apróra téptem, beáztattam, s azzal vontam be különböző felületeket. Lehetett az kisebb vagy nagyobb felület, bármekkora. Általában domború alakzatok, például arcok készítéséhez használtam előszeretettel ezt a technikát. Türelemjáték volt, sokszor rengeteg időt felvett, de szerettem.
Kikkel, milyen rendezőkkel dolgoztál együtt szívesen?
Például Bocsárdinak nagyon sok kelléket készítettem különböző előadásokhoz. Jól megértettük egymást Bartha Jocóval, a díszlettervezőjével. Nagy Kopeczky Kálmánnak, a bábszínház egykori vezetőjének is rengeteg kelléket és bábot készítettem: kicsiket, nagyokat, és több méter magas óriásiakat is. Gyakran dolgoztam Simó Enikővel, a bábszínház egykori díszlettervezőjével is, sok mindent együtt készítettünk nálam, a műhelyben. Más városokból is gyakran felkértek egy-egy munkára: Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Temesvárról, és máshonnan is. Általában a rendezők hívtak, akik ismertek. Márkó Eszter például nagyon sokszor munkát ajánlott a különböző színházaknál, ahol rendezett. Vele közeli viszonyban vagyok, a lányom barátnője is…
Előfordult, hogy valamit nem megrendelésre készítettél, csak úgy kedvtelésből, a magad örömére?
Persze, készítettem egy-két ilyen dolgot, de a tömbházban, ahol lakunk, túl nagyot nem lehet szökni, inkább a bodoki házamban hányódnak ilyen tárgyak, amelyeket saját kedvtelésből készítettem.
Milyen tárgyak ezek? Szobrok inkább, vagy festmények?
Térplasztikák, én nem nevezném szobroknak ezeket. Olyasmik, amik anyagilag elérhetőek voltak számomra, és a munkahely mellett is tudtam ezekkel foglalkozni. Otthon soha nem volt komoly műhelyem, és arra sem volt lehetőségem, hogy nagyon időigényes dolgokkal foglalatoskodjam.
Ha jól tudom, te már 2010-ben nyugdíjba mentél, de utána még rengeteget dolgoztál…
Igen, tavalyig, 2024-ig folyamatosan dolgoztam. Szerettem a munkámat, most is jobban érezném magam, ha dolgoznék, csak jelen pillanatban nincs ahol. Kaptam egy óriási műhelyt, ahol nagyon hideg van, nem lehet kifűteni, télen nem lehet ott dolgozni. Ez már nem nekem való. Úgyis olyan kicsi pénzekért dolgoztam a végén, hogy már nem sok értelme volt.
Pedig én úgy gondolom, hogy szükség volna még a munkádra, és talán neked is jót tenne ez.
Az az igazság, hogy a tavalyi agyvérzésem vagy agyérgörcsöm után próbálkoztam egyszer, hogy csináljak egy fejet, s nem sikerült. Hogy mennyire javult a helyzetem azóta, azt nem tudom, de akkor, a betegségem után nem tudtam megcsinálni. Nem akartam elhinni, hogy így megfogott egy egyszerű kellék. Vettem egy centist, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kell megmérni egy fejet. Szóval az az igazság, hogy nagyon megviselt engem ez a betegség…
Mi is történt pontosan?
Reggel volt, jöttem munkába, s bementem a bankba valami pénzügyet intézni. Akkor nyitották az ajtót, kezdtek bemenni az emberek, s ahogy én is bementem, éreztem, hogy valami furcsa történik velem. Kijöttem, a lépcsőkön lejöttem, de éreztem, hogy nagyon nincs rendben valami. Neki kellett mennem a falnak, s úgy jöttem, de nem tudtam leérni ide, a színházig. Pontosabban leértem, csak nem emlékeztem semmire… A takarítónők szóltak Melindának, a feleségemnek – aki akkor kapusként dolgozott a színháznál [szerk. megj.] –, hogy baj van velem, nem tudom, mit láthattak rajtam. Azonnal hívták a lányomat is, és elvittek a kórházba. Teljesen eszméletlen voltam aznap… Lehet, hogy a Jóisten akarta így, hogy vége legyen ennek a munkának. Mert a közérzetem végig jó volt, a kórházban is, mindig. Amikor nem tudtam járni, olvasni, akkor is jó volt a közérzetem. Nem tudom, hogy ez mivel magyarázható.

Nagy Kopeczky Kálmánnal és Nagy Lázár Jocóval a bikfalvi kiállításon. Fotó: Barabás Zsolt
Amit az elmúlt negyven év alatt végeztél, az valójában képzőművészet volt, de általában mégsem úgy kezelték. Sosem gondoltál arra, hogy elvégezd a képzőművészeti egyetemet?
De, próbálkoztam vele. Kétszer is felvételiztem, de távol álltam attól, hogy bejussak. Jó lett volna, ha egyetemet végezhettem volna, de amikor tizenhárman, tizennégyen voltunk egy helyre, és a felvételizők hetven-nyolcvan százaléka már a középiskolában is képzőművészetet tanult, nem sok esélyem volt. Olyanok is voltak a felvételizők között, akik tizenannyi éve minden évben próbálkoztak. De azért mégis megpróbáltam, mert élveztem a felvételit, rengeteget tanultam belőle. Az első alkalommal meg sem néztem az eredményt, a másodiknál megnéztem, és olyan harmincadik kieső voltam, ami a konkurenciához képest nem volt olyan rossz. Örvendtem, hogy egyáltalán kikerült az én nevem is a listára… Emlékszem arra is, hogy amikor vettem ki a beadott iratcsomót, a hölgy így biztatott kedvesen, de határozottan: Ne hagyja abba! De én tisztában voltam vele, hogy nincs ott nekem keresnivalóm, ekkora konkurenciával.
Volt két fontos kiállításod Sepsiszentgyörgyön az elmúlt évek alatt: 2010-ben egy farsangi maszkokat és színházi munkákat felsorakoztató tárlat a színház előcsarnokában, 2014-ben pedig egy kevésbé ismert képzőművészeti munkáidból álló tárlat a Lábasházban. Mit jelentettek ezek számodra?
Jólesett foglalkozni velük, mindkettőt élveztem előkészíteni. Úgy voltam ezzel, hogy szívesen megcsinálom a kiállítást, nézzék meg az emberek, de nem akartam kiállni oda, s szerepelni. Soha életemben nem szerettem szerepelni.
Kerezsi Nemere, jelenleg Budapesten élő képzőművész próbálta mindig felhívni rád a figyelmet, kiállítást is szervezett neked Bikfalván… Ha jól tudom, a mesterének tart téged…
Nekem ő Tite, ez a beceneve. Hát, ő elsősorban rokon, azonkívül szomszédok is voltunk a lépcsőházban. Aztán kiköltöztek Bikfalvára. A gyermekeimmel együtt nőtt fel, szinte családtagnak számít ő nekem. Igen, állandóan érdeklődött a munkám iránt, valamiért izgalmasnak tűnt számára. Bízom benne, hogy tudtam neki tanítani ezt-azt.
Mindig megnézed a színház előadásait. Miért? Mit jelent számodra a színház?
Már azelőtt rendszeresen jártam színházba, hogy a színházhoz kerültem volna. Budapestre is azért próbáltam eljutni. Kirakatrendező koromban nagyon nehezen tudtam eljutni Budapestre, nehéz volt útlevelet szerezni. Fel kellett iratkozni, s egy csomót gyomrozták az embert. Az is előfordult, hogy öt évig nem mehettem ki. Megkaptam a választ, hogy nem hagyták jóvá a kérésemet, vagy válaszra sem méltattak. Azt hiszem, összesen háromszor kaptam útlevelet a rendszerváltozás előtt. Az is közrejátszott ebben, hogy apám Szombathelyen végezte az iskolát, és dédnagyapám kulák volt, mindez nem számított jó háttérnek. Na, de végül is háromszor kiengedtek, és én Budapesten reggeltől estig mozikban és színházakban ültem. Olyan volt az a pár nap, amit ott töltöttem, mint egy színházi továbbképző. Még bábszínházba is jártam, pedig nem gondoltam volna, hogy egyszer a bábszínházban is dolgozni fogok. Rendkívül nagy élmények voltak számomra azok a színházi, bábszínházi előadások.
Beszéljünk egy kicsit a hobbidról. Tudom, hogy nagyon szeretsz kirándulni, hegyet mászni, túrázni.
Igen, a túrázás a kedvencem, a mai napig is. Azt hiszem, a legszebb dolog az életemben a kirándulás. Hogy meddig bírom még, nem tudom.
Hová szoktatok kirándulni, és milyen gyakran?
A tavalyi év nem volt nagyon aktív ilyen szempontból, a betegségem miatt. A Szent Anna-tóhoz mentünk ki, s ilyen kisebb túrákat szerveztünk csak, mert a nagyobbakat nem bírtam volna. De korábban rengeteget kirándultam. Csak a Csukás-hegységbe évente kétszer-háromszor felmentem egyedül. S a környékére is. Pénzem nem nagyon volt, de kisebb utakat, ahová nem kellett sokat utazni, gyakran megtettem. Nagyenyedtől fel a Remetei-szorosba, vagy a Kőközbe is többször kimentem. Nagyon szeretem a sziklákat. Kár, hogy messze voltak a Nyugati-Kárpátok, mert azok nagyon szépek.
Jól ismered a növényeket, gyógynövényeket is…
Ez is a volt osztályfőnökömnek, Csávossynak köszönhető. Ő nem volt botanikus, de nagyon sok mindent megtanított nekünk a természetről. Rajta kívül pedig volt egy nagyon jó kertésztanárunk is, Csorba István. Már rég meghalt ő is. Nem tudom, miért, de engem mindig nagyon érdekeltek a növények. Túl azon, amit az iskolában tanítottak. Persze ott is meg kellett azért tanulnunk egyet s mást. Az iskola régi parkjában még ott voltak a gróf által ültetett öreg fák, amelyeknek mind tudtuk a nevét, s a helyüket is. Sokat jártunk a természetbe a tanáraim vezetésével, néztük a fákat, fürödtünk a Marosban, nagyon szép évek voltak azok.
Úgy tudom, kedveled a dzsessz-zenét is. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
Már meséltem az ikebanakörről és Kiss Béláról, vele hallgattunk rengeteg dzsessz-zenét. Ő képzőművészetet végzett Bukarestben, és ott ismerkedett meg a dzsesszel. Minden nap szólt nála a dzsessz, így ismertem meg, és így kedveltem meg én is ezt a zenét. Többször szerveztünk itt fent, a nagy művelődési házban dzsesszkoncertet és amatőr képzőművészeti kiállítást egy időben. Szerintem rendkívül fontos események voltak ezek az egész város szempontjából. Minden évben legalább egyszer kiállítottunk Kiss Bélával. Ha ezeket is összeszámolnám, elmondhatnám, hogy nagyon sok kiállításom volt. Persze Bélának köszönhetem ezeket, ő lelkesített engem is, mint sok más amatőr művészt. A másik állandó kiállítóművész, akitől ugyancsak rengeteget tanultunk, Szilágyi Géza volt, de ezt is meséltem már.

Feleségével, Melindával a Csukásban. Fotó forrása: Zayzon Ádám
Ha újrakezdhetnéd az életedet, ugyanezzel foglalkoznál, vagy valami más munkát választanál?
Csakis ezzel foglalkoznék. Teljes életet éltem, ez a munkakör, amiben dolgoztam, kielégített. Nem volt egyetemem, végzettségem, de próbáltam mindent igényesen elkészíteni, és nagyon szerettem a munkámat.
Ismersz-e más kellékkészítőt, aki hasonló munkakörben dolgozik valamelyik színháznál? Azt hiszem, ez egy olyan jellegzetes munkakör volt, amit te magadnak alakítottál ki, amilyen nem létezik így általában.
Azért ez nem egészen igaz, mert vannak kellékkészítők, bár lehet, hogy ők inkább tervezőknek tartják magukat, és nem csak ezzel foglalkoznak. Ha jól emlékszem, a gyergyószentmiklósi színháznál találkoztam hasonló beosztású barkácsolóval… Inkább azt mondanám, hogy kevesen vagyunk, akiknek kimondottan ez a munkájuk.
Ha megnézel egy előadást vagy filmet, észreveszed-e azokat a tárgyakat, kellékeket benne, amelyek a te munkakörödhöz kapcsolódnak?
Persze, nagyon is. Egyből észreveszem azt is, hogy szép munka-e, vagy össze volt csapva… Ha valami újat látok, örülök neki, és próbálom ellesni a technikáját.
Ha a saját kelléked látod egy előadásban, milyen érzés?
Jó érzés, de a másénak azért jobban szoktam örülni. Nem is feltétlenül azért, hogy leutánozzam. Ha látok valami olyan kelléket, amilyent én még nem készítettem, és szép, akkor az nagy örömmel tölt el. Sőt, örülni tudok még a vásárolt kellékeknek is, ha szépek. Ha látok egy előadásban egy szép kelléket, valamikor felmegyek a kellékraktárba, s alaposabban is szemügyre veszem.
S ha eltörik vagy elrontják, amit készítettél, az milyen érzés?
Mást kell csinálni. Ilyen a színház.
Nem zavar, hogy dolgoztál vele, s tönkrement?
Különösebben nem. Ha van rá idő. Akkor van a baj, amikor nincs idő újat készíteni.
1986 óta közel negyven év telt el. Változott-e a színház a kellékek szempontjából az elmúlt negyven év alatt?
Nem nagyon. Én legalábbis mindig olyan anyagokból dolgoztam, amiket könnyen be tudtam szerezni, nem volt szükségem különlegesen ritka dolgokra. Úgy látom, hogy inkább szakemberből van ma hiány, egyre kevesebben értenek a fiatalok közül a bütyköléshez, mindenki csak ahhoz ért, amit az iskolában megtanult. Ha valamit meg kell oldani, futnak a szakemberhez, asztaloshoz, lakatoshoz… Régebben többet barkácsoltak az emberek, egy kicsit mindenki értett mindenhez.
Meg tudtad tanítani valakinek a szakmádat? Senki sem érdeklődött a munkád iránt?
Nem nagyon. Egyrészt talán azért, mert sok türelem kell hozzá, másrészt én olyan keveset kerestem ezzel a munkával, hogy ez szerintem nem tűnt vonzónak a fiatalok számára. Mindenki olyan munkahelyet próbál találni, ahol jól lehet keresni. A világ afelé halad, hogy megvásárolják a kellékeket az üzletből. Jó pénzért szinte bármit meg lehet vásárolni, nem fognak neki már az emberek, hogy elkészítsék házilag, amire szükségük van. Hogy semmiből valamit megalkossanak… Ez ráadásul időigényesebb is. Otthon is ezt tesszük már, ha valami elromlik, nem kezdjük el javítgatni, inkább kidobjuk, és újat vásárolunk. Visszatérve: nekem sosem volt nagy fizetésem, de valójában ez nem is érdekelt. A kártyámat odaadtam a feleségemnek, ő intézte az én pénzemet is.
Gondolom, hogy azért nem tesz rosszat neked, hogy kicsit többet pihensz mostanában…
Azt mondják, a pihenés senkinek sem árt. De én azért nem fáradtam bele a sok határidős munkába, akkor éreztem jól magam, amikor bütykölhettem. Amíg bírtam, persze, mert időnként azért le kellett állnom pihenni. Néha az is előfordult, hogy párhuzamosan dolgoztam több helyre.
Volt úgy, hogy valamit nem tudtál megcsinálni? Vagy nagyon nehezen született meg a megoldás?
Az utóbbi előfordult. Többnyire akkor akadtunk el, amikor csak bizonyos anyagból lehetett valamit elkészíteni, de nem tudtuk, hogy azt honnan lehet beszerezni… Nem minden volt Sepsiszentgyörgyön elérhető, de általában azért Brassóból meg tudtuk szerezni a szükséges anyagokat. Voltak időszakok, amikor anyaghiány volt, máskor a bürokrácia gátolta a munkát, ami sokkal jobban bosszantott. Volt, amikor különböző üzletekből be tudtuk volna szerezni időben a szükséges anyagokat, de a bürokrácia miatt napokig nem lehetett vásárolni. Papírt kellett íratni, s miután valaki megírta a papírt, a főkönyvelőségen jóvá kellett hagyják stb…
Te szerezted be az anyagokat, vagy hozták neked?
Hol így, hol úgy. De mindig kellett várnom a bélyegzőre, aláírásokra, s ez nagyon bosszantó volt… Azért többnyire jó társaság volt a színházban, jól lehetett intézkedni, nem panaszkodom. Valójában jó emlékeim maradtak a kollégákról, a könyvelőségtől elkezdve mindenkivel jó viszonyban voltam. Ha nem szerettem volna, nem dolgoztam volna itt negyven éven át. Azt hiszem, az is számít, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Mert amilyen te vagy, úgy viszonyulnak hozzád a kollégák.
Volt olyan, hogy segítségre szorultál, mert egyedül nem tudtál valamit elkészíteni?
Nem nagyon. Ha túl nagy volt, amin dolgoztam, szétszedtem, s a végén összeraktam. Sosem volt segédem, mindig egyedül dolgoztam. Nem szerettem panaszkodni, valahogy megoldottam minden nehéz helyzetet.
Biztos vagy benne, hogy nem térsz vissza újra a munkába?
Nem készülök vissza, nem is lenne, ahol dolgoznom. Ott, a nagy műhelyben nagyon hideg van, a régi műhelyemet a színházban nemsokára lebontják. S a kezem is ügyetlen már, mondom, hogy nem sikerült megcsinálnom azt a fejet… Lehet, hogy sok gyakorlással formába jönnék, de nem erőltetem. Megvagyok nélküle. Szerencsére ott van a bodoki házunk, a kert, ott még fogok dolgozni. Vakolok, ültetek, a gyomlálást is szeretem… Szóval nem unatkozom.
Zayzon Ádám kellékkészítő tehát befejezte a színházi pályafutását?
Befejezte, igen. Amikor innen a műhelyemből kikerültem, akkor fejeztem be.
Ki is üresítetted a műhelyedet?
Ki. Mostanában nem jártam bent, de szerintem üres most is. Azt hiszem, pont jókor jött a betegségem, korban már ott tartok, hogy elég volt ennyi. Ha nem történt volna ez velem, még dolgoztam volna pár évig, de talán így jobb… Néha arra gondolok, hogy ez is hozzájárulhatott az agyvérzésemhez, hogy innen kikerültem. Mert pont abban az időben történt, amikor ürítettem ki a műhelyt, még nem voltam egészen kiköltözve…
Azt szoktad mondani, hogy a beszéd nem az erősséged, pedig én mindig jókat beszélgetek veled…
Az az igazság, hogy a betegségem óta még kevesebbet beszélek. Úgysem jut eszembe már egy csomó minden. Nem tudom, te is mire mész majd ezzel a felvétellel, de dobd ki nyugodtan, ha nem tudod használni!
Jó lesz ez, köszi szépen! És köszönöm a színház nevében azt a rengeteg szép kelléket!
Én köszönöm, hogy itt dolgozhattam, hogy szükség volt a munkámra.
