Molnár Bence: A (saját) néző(pontom) élete és halála

Fotó: Bíró Márton

„A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve” címmel mutatta be február 12-én a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a legújabb előadását, Radu Afrim rendezésében. A rendezővel való munkával kapcsolatban született meg néhány feljegyzésre szánt gondolat bennem – színészként.

Improvizációs előadás, a nulláról indulunk. Adott egy rendező, akivel még nem dolgoztunk, aki nem ismer minket. Már az első próbán „felméri a terepet”: ad egy improvizációs feladatot – mely az előadás egyik jelenetének alapjául szolgál, amellyel rengeteget dolgozunk a későbbiekben (s amely a bemutató előtti este kivágattatik) –, és én úgy hiszem, ez egy kulcsfontosságú pillanat. Mivel a feladatban az alaphelyzet tiszta (egy-egy pár női tagja egy képzeletbeli előadást néz, a mellette ülő férfi viszont őt figyeli, és a nő reakcióihoz képest tetszik, vagy nem tetszik neki az előadás), a megoldáshoz viszont szabad kezet kapunk, így a megszülető etűdökből tökéletesen leolvasható, hogy kinek milyen az ízlése, színpadi gondolkodása, hozzáállása. Még számomra is érdekes volt ilyen szakmai tükrön keresztül nézni a kollégáimat, hogy ki milyen eszközökhöz nyúl a feladat kapcsán.

Az első benyomásom a rendezőről tehát mindenképpen pozitív: egyenlő esélyt ad mindenkinek, hogy megmutassa, ki ő, mit képvisel. A próbafolyamat elejét ez a nyitottság, kíváncsiság jellemzi a részéről. Az az érzésem, hogy ebbe az előadásba bármi beleférhet; minden – vagy legalábbis sok minden – rajtunk, színészeken múlik.

A későbbiekben az is kiderül, hogy a rendező egyik legjobb tulajdonsága, hogy a legmélyebb őszinteséget várja el a színészektől. Minden helyzetben – még ha a helyzet elemelt vagy abszurd is – a legigazabb jelenlétet kéri minden szereplőtől.

A másik erőssége a hatás. Most a látványra és a hanghatásra nem térnék ki, inkább kiemelnék egy jelenetet, amely számomra – a jelenetet kívülről nézőként – megmaradt. A kellékes néni (a színház kellékese játssza) összeszedi a színpadról a szemetet, melyet a színészek az előző jelenetben hagynak ott. Egyszer csak bejön két színésznő, énekelnek. A kellékes leül, hallgatja őket. Az ének végén megköszöni, és kimegy. Végtelenül egyszerű jelenet, mégis, számomra elképesztően hatásos. Én sem tudom megfogalmazni, hogy a jelenet miről szól – szerintem mindenkinek mást jelent –, mégis, ez a hihetetlenül erős, megható hangulat valami kimondatlan közös gondolatot hordoz magában. Vagy csak érzést. Számomra ez a nagyszerű, hogy ott van, hat, de nem tudod pontosan, mi az. Szerintem nagyon jó érzéke van a rendezőnek a megfoghatatlan, mégis egységes hatás megteremtésére. Szerencsére több ilyen pillanat is van az előadásban.

Ahogy telnek-múlnak a munkanapok, lassan megfogalmazódik bennem két új felismerés a rendezőt illetően. Az egyik: a türelmetlenség. Hirtelen eszébe jut valami, „na, Bence, gyere, csináld ezt”. Ha épp elkapom, és ráérzek, mit akar – igen, néha ez is előfordul –, akkor „da,
așa trebuie să fie”, és a jól sikerült pillanatból kiindulva megszületik egy-egy jó jelenet. Ha azonban elsőre nem sikerül megszülni azt a pillanatot, amit ő akar, arra kiszámíthatatlanul reagál. Előfordul, hogy van türelme, és akkor tovább instruál, de sokszor azt mondja ilyenkor, hogy: „nem jó, akkor gyere, Zsolt, csináld te”, vagy „nem, nem működik, hagyjuk”, és el is van vetve az ötlet. El kell telnie egy kis időnek, hogy rájöjjünk: az ilyen kudarcélményeket nem szabad magunkra vennünk, mivel az ő türelmetlensége és a mi pillanatnyi alakításaink között nem feltétlenül van – vagy inkább így helyesebb: sokszor nincs – összefüggés.

A másik tényező, ami szintén az alakításainkhoz való szoros érzelmi kötődés felbontását sürgeti, a provokáció. Ahogy múlnak a hetek, egyre cifrább jelzőkkel provokál egyikünket-másikunkat. Gyorsan meg kell szokni, hogy semmit sem szabad személyesnek venni, ha nem akarjuk feleslegesen stresszelni magunkat. Ki kell szűrni a lényeget, és motivációként venni, hogy törekedjünk a még jobbra.

A két tényező hatására sikerül egy olyan stresszmentes állapotot elérnem, ami egyrészt a bemutatóig kitart, másrészt pedig egy nagyon tanulságos, korábban általam még ismeretlen munkabírást biztosít. Érzelmileg teljesen elszakadok az adott momentumaimtól. Csak arra koncentrálok, hogy a pillanatban az adott helyzetet a tőlem telhető legjobban, legőszintébben megéljem, megoldjam, és nem érdekel, hogy ez a pillanat majd benn marad-e a véglegesített verzióban. Felelősségtől és elvárásoktól mentesen játszadozzak egy-egy felröppenő helyzettel. Így kialakul egy olyan létezési forma, mely kizár minden felesleges feszültséget, és melyben kizárólag a szakmai dolgokra tudok koncentrálni.

Így jövök rá arra is, mennyire nehéz, ha egy olyan karakter bőrébe kell bújni, aki jegyeit tekintve nagyon különbözik tőlem. Van, hogy a színész egy olyan karaktert vesz fel, aki elsőre „megszületik” rajta/benne. Egyszerűen ráérez, „elkapja”, nem kell semmit agyból hozzákreálni, csak simán él benne, és a karakter működik. Ez a szerencsésebbik eset. Az én esetemben például Rimaszombati Ágoston, a Szél És Anyag Kultúrház menedzsere.

Na, de mi van akkor, ha egy adott karaktert nem tudok természetesen magamra húzni? Ha az szinte ledob magáról? Ha sokadik nekifutásra sem a karakter születik meg, hanem a színész hiába való próbálkozása érződik minden mozdulaton? Sajnos, egy nagyon vagány, 80-as évekből idecsöppent retró-figurával ilyen módon meggyűlik a bajom, és végül ő győz: nem tudom magamévá tenni. (Végül az egész jelenet a kukába kerül, a trapéz gatyás alak végleg elszenderül…) Bár – valószínűleg – egyébként is kiesett volna a jelenet, mégis óriási kudarcélményt jelent nekem, hogy kifogott rajtam a feladat (és hogy a kivágott jelenet sikertelenségéhez én is hozzátettem a magam részét).

Arra a következtetésre jutok, hogy ilyen esetben, amikor szervesen nem születik meg bennem egy adott karakter, egészében, akkor a jelenet minden egyes momentumát addig kell gyakorolni, míg sikerül megtalálni a közös hangot köztem és az alakítandó személy között. Ha kell, egy-egy gesztusra, mozdulatra, nézésre, járásra bontani a jelenetet, és a kiragadott momentumot addig gyakorolni, míg a karakter határain belül felfedezem magam, a sajátommá teszem az adott pillanatot. Kizárólag az én felelősségem, hogy a mostani esetben ezt nem sikerült hatékonyan megtennem, nem próbálkoztam elég kitartóan. Bár tudom, ez a vonat elment, rajta a retrós karakterrel, nagyon fontos tudatosítanom magamban a konklúziót, hogy a következő ilyen esetben, amikor meggyűlik a bajom egy adott karakterrel, sokkal több időre és energiára van szükség, mint mondjuk egy Rimaszombati Ágoston esetében. Természetesen a hozzám közelebb álló, egyből megszülető karakterek, állapotok esetében sem szabad lazítanom, mindig, újra és újra fel kell tennem a kérdést, hogyan lehetek még jobb – őszintébb, hitelesebb –, hogy ne váljon a karakter jelenléte automatikussá, rutinossá. Soha nem szabad egy pillanatnyi sikert – avagy sikeres pillanatot – véglegesnek kezelni, mindig újra fel kell tudnom fedezni, ha fejlődni akarok.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi az, ami ezt az előadást nem teszi tökéletessé (bár tudom, nem létezik tökéletes). Inkább akkor így mondom: miért nem „száll el”. Mi, és miért hiányzik belőle? A „mi”-re vonatkozó kérdés szubjektív. Valakinek semmi, valakinek egy-egy jelenet kidolgozottsága, hosszúsága, valakinek az előadás egésze. Nekem nem tisztem ezzel foglalkozni, hogy pontosan mi hiányzik. Sokkal inkább foglalkoztat a hiányosságok miértje. Van, ami rajtunk, rajtam múlik – a színészi hiányosságok. Ezekre az előző bekezdésben kifejtettek alapján tudok és kell is figyelni, a maximumra törekedve javulni, fejlődni. De vannak másfajta hiányosságok is.

Arra jutottam, végiggondolva az egész próbafolyamatot, hogy talán ez a kérdés az, ami ha nem is hiányzott, nem biztos, hogy elégszer felmerült. Hogy a jelenetekre, az ötletekre, monológokra, az előadás egészére vajon elégszer rákérdezett-e a rendező, hogy: „Lehet-e, és ha igen, hogyan lehet még jobb? Ki lehet-e még többet hozni belőle?”

Ennek kapcsán felmerül bennem a kérdés: egy rendezőnek kell-e törekednie arra, hogy minden előadásából megpróbálja kihozni a maximumot – mint ahogy egy színésznek kell-e törekednie minden egyes alakításában a tőle telhető legmagasabb szint elérésére? Vagy bele kell nyugodnunk abba, ha egy-egy nagy kaliberű rendező, tudván, hogy az általuk képviselt magas színvonal és a hírnév – még a kevésbé nagyszerűen sikerült előadások esetében is – elegendő a sikerhez, nem mindig veszi a plusz erőfeszítést, hogy az erős produktumból még többet próbáljon kihozni, hogy a tökéletességre törekedjen.

Hiszem, hogy egy jó előadás született, és hálás vagyok az élményért, a tapasztalatokért, melyek során sokat tanulhattam. Örülök, hogy rendkívül erős pillanatok, jelenetek születtek, és ezeknek részese lehettem. Egy kicsit sajnálom, hogy azt érzem: nem sokon múlt, hogy ez az előadás is „elszálljon”, de összességében örülök, hogy egy olyan közegben vagyok, ahol – nem először – elérhető közelségben éreztem magamhoz a még magasabb színvonalat, így minden okom megvan, hogy optimistán várjam a következő produkciókat.