„Mindig az volt a szerepálmom, amit éppen játszottam” – Makra Lajossal beszélget Szuszámi Zsuzsa

2023-02-16 · by Játéktér · in interjú

A Játéktér 2022/3. számából
Borítókép: Sirály, 2017, Tompa Miklós Társulat, Fotó: Jakab Lóránt

Makra Lajosé olyan pálya, amely Marosvásárhelyen kezdődött, és fél évszázad múltán ide kanyarodott vissza. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett, 1959-ben Temesvárra szerződött, majd 1998-ban a sors visszasodorta a városba, a Tompa Miklós Társulathoz. Alkatából adódóan is elsősorban a karakterszerepek találták meg. A legnagyobb alázattal bújik bele minden egyes figurába, mindig arra törekedett, hogy valamilyen jellegzetes vonással tegye még élőbbé a karaktert. A humor fontos szerepet játszott életében, természetes, hogy alakjait is felruházta ezzel. Mindig is imádta a vígjátékot, mind a mai napig szívesen szórakoztatja a közönséget, mert úgy gondolja, komédiázni csak mesteri módon, ízléssel, ripacskodás nélkül lehet.

Pár évvel ezelőtt, 2019 májusában, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, arany-, illetve rubindiplomával jutalmazta az 50–60 évvel ezelőtti végzettjeit. Akkor azt mondtad tanácsként a fiataloknak, hogy ez az a szakma, amit nem szabad abbahagyni, amit csinálni kell: aki ezen a pályán elindult, maradjon is rajta. Ezt mindig is így érezted, vagy csak most, időskorodban, hogy igen, ezt másképp nem szabad csinálni?

Valójában csak idős koromban döbbentem rá erre. Azokat az időket, a régi rendszert, jól ismerjük. Tudjuk, mik voltak a hátulütői, mi az, ami esetleg arra késztetett gondolatban, hogy mégiscsak tovább kellene állni, elhagyni az országot. Vannak ilyen periódusok vagy pillanatok, amikor az ember elkezd gondolkodni, hogy szabad-e ezt tovább csinálni? Hiába imádom, hiába szeretem és szeretném csinálni, de amikor olyan körülmények közé szorítanak, amikor köteleznek arra, hogy azt csináld, amit abszolút nem szeretsz, akkor már nem jó. Gondolok itt a tartalomra, amit annak idején követeltek. Akkoriban többször gondoltam arra, hogy lehet, hogy egy kicsit félre kell állnom, nem kellene ezt folytatnom – nem másért, de végül is hál’ istennek van két gyermekem, akit fel kell nevelnem valahogy, és enniük kell adnom. Azt hittük, az a fajta színház sem fogja hosszú távon bírni. Jöhetnek a nagy újításokkal, hogy délelőtt is és délután is kell játszani – jó, játszunk naponta ötször, de kinek? Mert közönség nem lesz, az emberek dolgoznak, a színháznak pedig megvan a maga ideje, amikor azt művelni kell. Akkor ötlött fel bennem az, hogy váltsak olyan értelemben, hogy ezt a szakmát egy kicsit félreteszem. Ez már a 80-as években volt.

Amit nagyon szeretek, az autóvezetés, illetve járművezetés. Mindegy, csak berregjen. Elvégeztem egy iskolát, és azóta mindenféle járművet vezetek. De a legtöbbet végül is autót vezettem, azt szerettem csinálni. Főleg mikor a turnékra mentünk, sokszor mondtam a sofőrök örömére: ide figyeljetek, az autó legyen rendben, és akkor vezetek. Közben játszom is, és intézem a hivatalos dolgokat. Mindig a legnagyobb lelki nyugalommal mentem turnézni, imádtam, nem tudtam elfáradni tőle. Mikor mindenki ki volt már nyúlva, én még teljesen friss voltam, mert fűtött ez a vezetési láz. Egyfajta második hivatásomnak tekintettem, egészen pontosan: színháznak.

*Makra Lajos portréja. Fotó: Bartha László*

Hogyan lendültél tovább ezen a válságon a nyolcvanas években?

Már fiatalkoromban is mindig megterheltek mindenféle politikai munkával, feladattal. Bekerültem a színházba, máris jöttek a régi, az öreg munkás veteránok, hogy Makra elvtárs, be kéne, hogy iratkozzon a pártba! Mondom, egy kicsit még gondolkodom ezen, mert ez nagyon komoly téma. Gondoltam magamban: A túrót! Hagyjatok békét! De nem nyugodtak. És aláírtam a papírt, hogy párttag leszek. Na, de utána jött az, hogy szakszervezeti elnököt is kell váltani, mert mind a régiek voltak. Egy idő után viszont már szabadultam volna az egésztől. Azon gondolkodtam, hogy maradjak, vagy menjek, mert másképpen úgysem lesz vége. Pedig nem akartam én semmiképp se elmenni, temesvári születésű vagyok, a gyökereim oda kötnek, és egyáltalán, szóval… Miért menjek el? Aztán mikor párttitkárt is csináltak belőlem, az volt a legnagyobb lehetőség, mert végre nagy nehezen útlevelet kaptam Németországba. Mondtam a családnak: biztos találkozunk majd, ki tudja, mikor, hány év múlva, mert nekem nincs maradásom. Bécsben voltam, amikor haza kellett volna indulni, vagy pedig tovább, a lágerbe. Ott ültem vagy három órát az állomáson, egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. És nem ment. Egy olyan fajta, hogy is mondjam, nem szívfájdalom, hanem borzasztó érzés kerített hatalmába. A végén, utolsó pillanatban, felhívtam a németországi barátomat, s mondtam neki, hogy majd amikor még egyszer jön, hozza el a dolgaimat, nem tudok ott maradni. Aztán kezdődött megint minden elölről. Később, ’89-ben, a váltás előtt két hónappal, annyit jártam már a nyakukra, hogy kérem szépen, ha én nem vagyok megbízható ember, akkor miért vagyok párttag? Juj, ez rettenetes kérdés volt. Mondtam, hogy kérem szépen, vagy kapok útlevelet, mert látom, hogy erre azért nem vagyok elég megbízható, vagy hagyjanak engem békén. Azután megígérték, hogy kapok útlevelet. Tehát kvázi azt akarták, hogy inkább menjek el, mert túl sok bajuk van velem. Hál’ istennek, jött a változás.

Ekkor már elmentél volna?

Elmentem volna, de legbelül még most sem vagyok benne biztos. Igazándiból nem hiszem, hogy meg tudtam volna tenni. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy valahol a világban legyek és a gyermekeimmel ki tudja hol, és ki tudja, mikor látjuk majd egymást.

Visszatérve a színházhoz: szakmailag mi ingatott meg azokban az években? Mit nem lehetett színészként elviselni?

Amikor kiosztanak egyes szerepekre, és te tudod, hogy drága Jóistenem, megint valami őrült hazugsággal kell szembemenni, és úgy kell az egészet előadni, hogy közben tudod, ezek azok a hihetetlen fércmunkák, amiket nekünk kiadtak, hogy kötelező módon el kell játszani. Kedved sincs hozzá, tudod, hogy egy csomó pénzt kell befektetni, és a kutya sem fogja megnézni, esetleg lesz belőle egy premier, azt is inkább a baráti kör, a megértő lelkek nézik meg. Kiállsz a színpadra, mert azért csak színész vagy, és megpróbálsz kihozni belőle valamit, hogy legyen valamilyen kinézete, kicsit tompítani valahogy, hogy ne legyen olyan rettenetes.

Normális előadást ebben az időszakban mennyire lehetett beszúrni? Gondolom, ez már a vége felé volt, a nyolcvanas években, amikor súlyosbodott a helyzet. Mert azért voltak szép előadások is.

Sinka Károly volt akkor az igazgató, nyugodjék, nagyon jó barátságban voltunk. Kivéve az utolsó pillanatot, amikor végleg megszakadt sajnos a kapcsolatunk, de hát ez megint ennek a történelmi korszaknak a hozadéka. Ő nagyon ügyesen tudta intézni a dolgokat Bukarestben. Nagyon jóképű, megnyerő ember volt, bármikor bárhova ment, főleg „elvtársnők” közé, mindig tudott udvarolni nekik, és sikerült rábeszélni őket olyan dolgokra, amikre azok nem is gondoltak. Így kaptunk engedélyt olyan előadásokra, amikre egyébként soha. Elővettük a kabarékat is, és akkor ott már nem volt semmi baj, mindig megnézték, mindig volt szolgálatos fül, aki leellenőrizte őket, és esetleg azt mondták, hogy ezt és ezt a mondatot felejtsük el, húzzuk ki. De kevésszer történt ilyen. Történt viszont olyan, egy előadás kapcsán, amit én rendeztem, és Sepsiszentgyörgyön játszottuk éppen, hogy egyszer csak telefonáltak, hogy baj van. Éjszaka ugyanis mindent átkutattak a színpadon, kerestek egy piros-fehér-zöld zászlót. Mondtam, nincs semmi piros-fehér-zöld zászló sehol. Valaki felhívta a Szekut,[1] hogy nézzék meg jól, mert van valami ilyesmi a színpadon. Aztán kiderült, hogy volt egy szalagsorozat valamelyik díszleten, és azon voltak színes szalagok, de piros-fehér-zöld sehol. Ebből kreáltak azután ügyet, és egy darabig hurcolgattak.

Beszéljünk az ezt megelőző időszakról is, mert azért a ’60-as, ’70-es évek nem voltak ennyire rosszak. Milyen szerepeket játszottál? Mit tartasz mérföldkőnek abból a periódusból?

A főiskolán játszottam néhány darabot, amit, miután színházhoz kerültem, újra elővettek. Az elején természetes, hogy az ember nem főszereppel indul, kicsi, apró szerepeket kap, amiket szintén szerettem. Minden kis szerepből szerettem valamit kidolgozni valamit, amire fel lehet figyelni, ha csak egy villanásra is.

Bródy Sándor: Medikus című darabjában játszottam, rendezője Taub János volt. Ez volt az első igazán komoly előadás, amiben szerepeltem Temesvárra érkezésem után röviddel. Nagyon jól sikerült, annak idején mindig minden előadásunkat elvittük Bukarestbe. Lejátszottuk az előadást, következett a kiértékelés egymás között. Az egyik szakértő Bulandra asszony volt, a másik Kovács György, két komoly egyéniség. Első díjat kaptunk, járt hozzá bizonyos összeg is. Ez volt az első darab, amit nagyon szerettem, abszolút azon a vonalon mentünk, amit Taub is képviselt, a Sztanyiszlavszkij-féle módszert követtük. Akkoriban ez volt a menő, és ez volt az igazi, amit mindenki elfogadott. Később jöttek a változások, változott a módszer, és aztán eljutottunk oda, ahogyan ma játszunk. Szerencsés indulásnak tartottam, a többi aztán már jött magától, válogatás nélkül. Örömmel csináltam bármit, sőt, ha kellett, szívesen statisztáltam is, ha éppen nem volt más szerep. Például adódott egy olyan helyzet, hogy egy darabban két munkás bement, és átvitt két csomagot a színpadon. Ezt mindig technikusoknak adták. Szóval ezt is szívesen csináltam, csak színpadon legyek. Mert az igazság az, hogy bennünket akkoriban erre tanítottak. Az a lényeg, hogy színpadon légy, és bármit csinálsz, az hiteles legyen. Higgyed azt, hogy te most egy munkás vagy, aki egyik oldalról átmegy a másikra, és visz valamit a kezében, közben hátranézel, és a véleményed ott van az arcodon. Ezt mi így tanultuk, sőt a mai napig is használom ezt a fajta módszert. Az alapokat, az abszolút alapokat, szigorúan, mindig megtartjuk, mert az mindig ugyanaz.

Tulajdonképpen mit kerestél ezekben a karakterekben? Hogyan próbáltad megfogni annak az embernek, az eljátszandó figurának a lényegét?

Elsősorban, amikor elolvastuk a darabot, próbáltam magam elé képzelni azt az illetőt, akit majd játszanom kell, hogy az hogy nézhet ki, hogyan gondolkodhat, mire gondol, amikor azt a szöveget mondja, és miért mondja azt a szöveget? Belebújni minél mélyebben a gondolataiba is. Ehhez nyilván mintákat kell találni, rájönni, hogy hol is láttál már hasonlót? Mindig nyitott szemmel kell járni az utcán, meglátni arcokat, embereket, és hozzájuk képzelni egy egész történetet. Rendezőcentrikusnak tartom magam. Mindig is rábíztam magam a rendezőre, utóvégre ő látja az egészet, az egész előadást. Abban a pillanatban én csak az én szerepemet látom. Később aztán nyilván alakul, keresem a kapcsolatot a partnerekkel, elemezgetem a viszonyokat. A helyzeteken belül meg kell keresni azokat az apróságokat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy egy figura valamilyenné váljon. A rendező az egészet látja, én viszont, miután ráálltam az általa kijelölt útra, kezdem lassan érezni a dolgokat, és olykor változtatok kicsit, mert az ad majd egy pluszt, egy színt a karakternek. Egy gesztust, egy tekintetet, amivel ki tudom fejezni azt, hogy itt egy kicsit más véleményen vagyok a figurával. Vagy azonosulok. Így lehet apró és finom színeket előkeresni.

Szerencsés Órában, 1959, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet. M.L. magángyűjteménye

Szeretted a végleteket, a vígjátékot és a drámai alakításokat. A kettő között azonban sok minden van. Mi az, amit mégiscsak a legjobban szerettél?

Én mindenevőnek tekintem magam. Ilyen szempontból mindent szeretek, és mindent szerettem játszani, csak legyen vérbő, ha humor, akkor legyen humor, és ne ripacskodás. Szeretek a játékon belül egy-két csavart hozzáadni, ami még megspékeli egy kicsit ezt a humort, és néhány poénlehetőséget is nyújt. Dráma esetén pedig pont az ellenkezőjét. A drámából olyan tragédiát csinálni, hogy én is elhiggyem, nekem is megszakad a belsőm. Elmenni a végletekig. De nemcsak a felszínen, hanem valahogy megmutatni legbelül is a tragédiát, a néző is azt érezze, hogy olyan súlyt hordok magamon, amit már alig bírok. Ennek az ellenkezője a vígjáték, amikor az emberek egymás hasát fogják a röhögéstől. El kell mondanom, hogy szeretem megetetni a partnert. Valami mást, egy olyan szöveget bedobni, amire nem számít. Én sosem voltam röhögős, az volt a szerencsém, hogy mindig meg tudtam állni nevetés nélkül, és nyugodtan komédiázhattam mellé egy kicsit. A többiek viszont pusztultak bele. Szándékosan gazember voltam, mindig kérdezték, hogy jaj, mondd meg, légy szíves, mit fogsz csinálni, hogy tudjam, min röhögjek, vagy mikor fogjam vissza magam. Nekem viszont fogalmam sem volt, mikor jön el az a pillanat, amikor valami mást mondok és nagyot durran. A néző nem is biztos, hogy észreveszi, olyan természetességgel kell, hogy bedobjam.

Melyek azok a pillanatok a színpadon, amikor tényleg fontos a partner? Miért fontos, hogy ott legyen?

Partner nélkül nem létezik színház. Én ezért nem szerettem soha a monodrámát. Nem szeretem, mert nekem fontos éreznem, hogy honnan jön valamilyen szöveg, adott egy szituáció, van ott valaki, aki figyel rám, és a néző is érzékeli ezt a figyelmet. Ha ezek a kapcsolatok nem működnek tökéletesen, akkor nem alakul ki a közös játék sem. Nagyon fontos, hogy adjuk egymásnak a lapot, oda-vissza játék ez.

Temesváron volt kedvenc partnered?

Nem sok. Minden kétséget kizáróan Sinka Károly volt az, nyugodjék békében. A színpadon egy nézésből megértettük egymást. Egyébként ő is szeretett engem etetni, de ahogy ránéztem a színpadon, kicsit mélyebben a szemébe néztem, már éreztem is, és tudtam, hogy valamire készül. És akkor már én is készültem, az esetek 99 százalékában úgy jött ki, hogy ő vesztett. Ez kevés partnerrel sikerül, csak akkor, ha tényleg egymás gondolatát is olvassák a színészek, egy nézés alapján is lehet már reagálni. Nagyon érdekes, szép és gyönyörű játék ez.

A hatvan év alatt, amióta a pályán vagy, nyilván nagyon sokat változott a színház. Hogyan tudtál alkalmazkodni? Mennyire érzed modernnek vagy furcsának azt, ami most a színpadon zajlik? Mert, hála a jó Istennek, még aktívan jelen vagy a színpadon.

Nem próbálom mindenáron megérteni, hogy ezek az úgynevezett izmusok, hogyan alakulnak, és honnan hová tartanak. Persze megpróbálom megérteni, hogy mi a pláne abban, ha nem a normális emberi alakot viszem színpadra, hanem pont az ellenkezőjét kérik tőlem. Van viszont nagyon jó példám is a modern színházra. Most játsszuk Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében a Sirályt. A darab szövege szinte ugyanaz, mint az eredeti, minden változtatás nélkül, de a szituációk, amiket kialakítunk, teljesen más síkon haladnak. Más játék, más stílus, de teljesen érthető, logikus. A néző azt mondaná, hogy jó, de azok a harangok meg az „anyám tyúkja” mit keres benne? Természetesen igaza van. Arról van szó, hogy a srác egy előadást akar produkálni, és a főszerepet hol az anyjának, hol a barátnőjének adja. Ezt a harangjátékot pedig ő találta ki, ebben lehetőség van, ki kell használni. Jó előadást akar csinálni, és közben a többiek kiröhögik, megsajnálják stb. A szöveg nem változott az eredetihez képest, minden maradt a régiben, és mégis minden érvényes és elfogadható.

Kik voltak azok a rendezők, akikkel nagyon szívesen dolgoztál együtt? Mert közös volt a hang és a gondolat is?

Elsősorban Taub Jancsival, nyugodjon békében, szerettem nagyon együtt dolgozni. Ő az a típusú rendező volt, akiben úgy bíztam, hogy szinte nem is gondolkodtam azon, hogy mit mond. Ösztönösen átengedtem magam neki, tudtam, hogy igaza van. Vannak azok a rendezők, akikre rábízom, találja meg azokat az eszközöket, amikkel a próbák folyamán közelebb tudok jutni a karakterhez, sőt egy lépéssel még előbbre is. Ilyenkor megteszem azt, amit kérnek tőlem, s egy adott pillanatban ajánlom nekik, hogy mi lenne, ha ez és ez a szöveg helyett valami mást mondanék, cseréljük meg, mert jobban hangzik. Ilyenkor a rendező vagy azt mondja, hogy próbáljuk meg, vagy elveti. De ott van a másik véglet is, amikor olyan rendezőt kapunk, aki az első olvasópróbán felolvassa nekünk a darabot, és elmondja, hogy mit szeretne. Én ilyenkor már legyintek, és azt érzem, hogy na, ezen is túl leszünk valahogy! Ezzel én az előadásról lemondtam. Azért, mert nagyon rossznak tartom a módszert, úgy érzem, a rendező nagyon rossz úton halad. Ritkán, életem folyamán talán háromszor adtam vissza szerepet. Azért nem játszottam el, mert nem értettem egyet a felfogással és a módszerrel.

Volt egy bukaresti filmrendező, Mihai Berechet, akit nagyon szerettem, úgynevezett szalondarabokat csinált, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a színészeknek olyanfajta tartása legyen, és eleganciája a szó nemes értelmében, amit viselni kell a színpadon. Miroslav Krleža: A Glembay Ltd című darabjában játszottam, nagyon jó előadás volt, partnerem Fábián Ferenc volt, nyugodjék, sajnos nagyon rég meghalt. Ő volt a temesvári színház magasan legjobb színésze abban az időben. Voltak olyan darabok, amikben inkább komédiáztunk, a közönség szívesen vette, legalább nem a szocialista moslékot hallgatták. De mondom, ezek sok esetben úgy kerültek színpadra, hogy átvertük őket, illetve Sinka Károlynak sikerült átvernie őket, és más címet mondott. Azzal a rizikóval, hogy ha rájönnek, abból nagy balhé lett volna. Akkor itt van Peter Weissnak a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című darabja, nagyon szerettem, és Moliére Scapin furfangjai című darabját is kedveltem. Ezt egy temesvári román rendező rendezte, Laurian Oniga, mondhatnám, hogy modern előadás volt, mert teljesen más közegben játszódott, és nagyon jól sikerült. Kisvárdán, ha jól emlékszem, díjat nyertünk vele. És ott van Gorkijnak az Éjjeli menedékhelye. Ezek azok, amiket nagyon szerettem, vagy Mrożek: A Nyílt tengeren című darabja. Ezt csak azért említem, mert ebben már az agyvérzésem után játszottam. Féltem tőle, mert rengeteg mozgást iktatott be a srác, mindenféle eszközöket használtunk, sok mindent kellett megjegyezni, és minden további nélkül sikerült is. Valószínűleg azért, mert szerettem a rendező elképzelését. Reginald Rose-nak a Tizenkét dühös emberét Gali László rendezte Magyarországról, szerettem. Itt, Vásárhelyen egy kabaréban játszottam először. Ezt a műfajt nagyon-nagyon szerettem. Ki merem jelenteni, ha jól csinálod, akkor teljesen átalakul. Nem átlagos műfaj, mert az, hogy valaki hogy tud ripacskodni, még nem jelent semmit. De akár ripacskodni is lehet, ha az színvonalas. A kabaré mindig nagyon jó lehetőséget adott arra, hogy hogyan tanulj meg esetleg fiatal színészként poentírozni finoman, mert az külön művészet, a színjátszás külön ága. Hogyan menjünk be a színpadra, és hogyan jöjjünk le. Most már azért merem ezt így elmondani, mert megengedhetem magamnak, vagyok már olyan vén, annyi minden van a hátam mögött, nagyon sokat tapasztaltam. Valóban csak úgy lehet művelni a kabarét, ha nagyon szereted, és rákapsz az ízére. A Komámasszony, hol a stukker? című darabot játszottuk itt, akkor voltam 70 éves, ezt az előadást nagyon-nagyon szerettem.

Milyen szerepeket szeretnél még eljátszani? Gondolom, ennek soha nincs vége…

Bármilyen szerepet, de meggondolva. Elsősorban azért, mert van az embernek egy agya és egy felfogóképessége. Mi az, amit még fel tudok fogni, és mi az, ami már meghalad, ami nem nekem való, mert nem értem meg egész pontosan. Mert akkor már nem szabad foglalkozni vele. Próbálom hajkurászni a végleteket, de nagyon óvatosan, mert a fizikai erőnlétemen sem tudok változtatni. Szellemileg sem könnyű már, nehéz a szövegtanulás.

Kimaradt valami, amit nagyon szerettél volna?

Biztos, hogy igen, sok minden. De nincs olyan szerepálmom, amire feltétlenül vágyom. Azt mondom, és erre még Taub Jancsi nevelt, hogy nem mindenkinek való minden szerep. Mindig az volt a szerepálom, amit kaptam, és általában, amit megkaptam, az mindig szerepálommá vált. Folyton azon törtem a fejem, hogyan tudom jól megcsinálni. Addig törtem a fejem, amíg valami bejött és segített. Akár úgy, hogy belsőleg kaptam egy olyan impulzust, ami által el tudtam indulni. Negyven évet hagytam ott Temesváron, ezeknek az előadásoknak a negyedét vállalom, mert sikeres előadások voltak. És volt egy csomó nem szívesen játszott darab. Én későn váltam felnőtté, sokáig inkább gyerek voltam, és nagyon sokáig játszottam gyerekszerepeket vagy fiatalember-szerepeket. Azok is jók voltak, mert rengeteg tapasztalatot szereztem, és ez mindennek az alapja. Álmommá vált mindaz, ami tényleg szép sikert aratott.