Mihály Ábel: Parádésan – Interjú Tóth Jess színésszel

Borítókép: Szarügy. Csíki Játékszín. Fotó: Kelemen Kinga

Szatmárnémetiben születtél és nevelkedtél. Korai éveidben voltak más ambícióid is, vagy már egyből az előadó-művészet iránt érdeklődtél?

A zenével már kiskoromtól jó cimborák vagyunk. Művészetiben végeztem, klasszikus ének szakon, úgyhogy ez mindig fontos része volt az életemnek. Mielőtt a színészet elkezdett volna érdekelni, azelőtt a zenei szakma felé kacsintgattam, és azt is szerettem volna folytatni.

Aztán tizenhét évesen bekerültem egy színházi előadásba, és úgymond „elkapott a gépszíj”. Teljesen beszippantott ez a világ.

Nyilván szatmáriként az otthoni társulaton nőttem fel. Rengeteg emlékem van még gyerekkoromból előadásokról, színészekről. Az, hogy engem a színház elkezdett mélyebben foglalkoztatni, nagyrészt azoknak az élményeknek köszönhető. 

Így bekövetkezett egy váltás, a zenéről a színházra. Eldöntöttem, hogy megpróbálom a felvételit. Azt mondtam magamnak, ha felvesznek, akkor nekem ez az utam, de ha nem, akkor többé nem akarom megpróbálni… Felvettek.

… a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművész szakára. Örülsz ennek? 

Egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Nyilván bennem is megfogalmazódott, hogy mi lett volna, ha a zenét folytatom inkább, de ez egyre kevésbé foglalkoztat. Az egyetem pedig… fontos öt év volt. Ott tapasztaltam meg először a közösség erejét. Tizenketten egy fekete teremben: egyénileg hogyan formálódunk, hogyan törünk meg, hogyan megyünk tovább, és végül hogyan kovácsolódunk csapattá. Összességében pozitív érzésekkel gondolok vissza ezekre az évekre. A legszebb ebben az időszakban mégis az volt, hogy életre szóló barátságaim köttettek. 

Egyetem után a Csíki Játékszín társulatához csatlakoztál. 

Szerencsés vagyok, hogy én már mesteri alatt lehetőséget és munkát kaptam. Elnézem most a sok pofátlanul tehetséges fiatal színészt, akik közül sajnos kevesen jutnak munkához, pedig nagyon megérdemelnék.

A múltkor számoltam, hogy már a hetedik évadomat töltöm a Csíki Játékszínnél, és ez meglepett. Wow, milyen gyorsan eltelt! Ez ijesztő, ugyanakkor jó érzés is. Semmi pénzért nem adnám ezt az időszakot, és nagyon szeretem ezt a társulatot. Egy dologgal viszont nem tudok megbékélni: hogy hét éve fázom… 

Joggal gondolhatunk rád úgy, mint a Csíki Játékszín egyik vezető színészére. Mit gondolsz erről?

Nem igazán szeretem ezt a kifejezést… Hálás vagyok, hogy már a kezdetektől bizalmat szavaztak nekem, és hogy ez azóta is tart. Ebben a hét évadban remek találkozásaim voltak, úgy emberi, mint szakmai szinten. Olyan szerepek találtak meg, amelyeknek rengeteget köszönhetek, olyan munkák, amiket igyekeztem a legnagyobb szeretettel és odaadással végezni, és továbbra sem szeretném másképp. Sokat kaptam általuk, és remélem, sikerült adnom is.

Zenés színészként is helytállsz a színpadon. Te játszod A muzsika hangjában a nevelőnő, Mária szerepét, te vagy a Hegedűs a háztetőn-ben Hódel, a Koldusoperában Polly. Továbbá a Csárdáskirálynő Vereczki Szilviája és a Valahol Európában Suhanca is. Hogyan készülsz egy zenés előadásra?

Van néhány szokásom, amihez ragaszkodom. Például ott lenni többnyire minden előadás előtt két, két és fél órával, hogy melegítsek be, hangolódjak rá, de szerintem magától értetődik. Emellett minden előadáshoz társul valami olyasmi, amiről azt érzem, hogy át kell vennem előtte, hogy a lelkem megnyugodjon.

A Koldusoperában (r. Szőcs Artur), amely az egyik kedvenc előadásom, van például egy dalom, amit spicc cipőben táncolok. Mindig rá kell gyúrnom, elő kell vennem a balettcipőt már egy-két nappal előadás előtt, hogy szokja a lábam. Bodor Johanna koreografálta, akivel többször dolgoztunk együtt, és már társulati tagnak számít. Ő balerinamúlttal rendelkezik, nem is akármilyennel. Különböző technikákat, bemelegítőket tanított nekem, amik a spicc cipőben való létezést megkönnyítik. Saját kezűleg varrta át a cipőt, hogy ne legyen túl kemény a lábamnak – ez az egyik kedvenc emlékem abból az időszakból.

Milyen jó, hogy felhívod a figyelmet erre is: hogy a zenés előadásokban a mozgás központi szerepet játszik…

Igen, sokszor olyanok, mint egy intenzív tréning. A muzsika hangjában (r. Szenteczki Zita) a lépcsőkön legalább negyven kört teszek fel-le – ez kondiban tart. Jó érzés, amikor eljön az a pillanat egy folyamatban, amikor a mozgás már nem csak egy koreó, hanem beleivódik a testedbe, és úgymond kap egy légiességet.

Azok számára, akik nem ismerik a színház belső működését, elmesélnéd, hogy milyen fázisok követik egymást egy zenés előadás próbái során?

Általában ezt a folyamatot a zenei felkészüléssel kezdjük. Ideális esetben már a rendező érkezése előtt elkezdjük tanulni a dalokat, hogy mire a rendező a saját csapatával megérkezik, addigra az előadás zenei része nagyjából meglegyen. Mellettünk van a zenei vezető és egy korrepetitor is, aki ott van a próbákon, feljegyzi az adott helyzetben a módosításokat… Zajlik a koreográfia és a prózai része egyaránt, eközben a zenekar párhuzamosan dolgozik. A próbafolyamat vége felé pedig következik az az izgi időszak, amikor csatlakozik a teljes zenekar, és összetalálkoznak az addig külön próbált elemek. Vagy még előfordul az a forgatókönyv is, hogy mindez totál másképp történik. 

Ráadásul gyakran még gyerekek is részt vesznek a próbafolyamatban…

A muzsika hangjában Korom Sára, az előadás koreográfusa nagyon odafigyelt rájuk. Minden próba előtt hamarabb találkoztunk a gyerekekkel, sokat voltunk együtt, közösen melegítettünk, játszottunk. Mivel karácsony előtti bemutató volt, megajándékoztuk egymást. Szép volt. 

Feltöltő érzés gyerekekkel próbálni. Korábban a Valahol Európában alatt már volt szerencsém velük találkozni. Az a tisztaság, az a derű, ahogyan ők léteznek a kíváncsi tekinteteikkel, azt mi nem tudjuk reprodukálni. Példaértékűek számomra.

A Csíki Játékszín épülete jelenleg felújítás alatt áll, emiatt a Szakszervezetek Művelődési Házába költöztetek. Hogyan élitek meg ezt a helyzetet?

Nem volt könnyű évad, de úgy látom, hogy a társulat közhangulatán ez nem rontott. Nyilván szokatlan volt az elején ez az otthontalanság, de szépen vettük az akadályokat, és hamar belerázódtunk. Ott próbáltunk, ahol lehetett, ott játszottunk, ahol lehetőség volt rá, a művelődési háztól kezdve a környező falvakig. Szerintem ez a helyzet sok vagány dolgot is szült, meg frissességet is hozott a társulat számára. Büszke vagyok a csapattársaimra egytől egyig. 

Jövőbeli terveid, más ambícióid? 

Pillanatnyilag konkrét jövőbeli tervem nincs, bár számos dolog érdekel. Ja de, egy ideje mondom, hogy kellene egy jogsi – ezen a barátaim most nagyon röhögnének. Jó volna végre többet utazni!

Meg szimpatikus számomra, és évek óta nézem a Spartan Race-t. Elmennék rá – persze erre még messze nem kezdtem el istenigazából a felkészülést. De mindenképp elmennék rá. 

Nézd, fogalmam sincs még, hol szeretném leélni az életemet. A barátokon és ezen a társulaton kívül, ami a második otthonom, kevés dolog köt Csíkszeredához, de megszerettem itt lenni. 

Olvastam, hogy amikor megkérdezi tőled valaki, hogyan érzed magad, annyit válaszolsz: parádésan. Honnan jön ez a frappáns riposzt? Tényleg mindig pompázatosan érzed magad?

Ez egy szóviccem. Még az egyetemről maradt meg, és nagyon bírom, az osztályomhoz kapcsolódik. Egy időben mindenre ezt a jelzőt használtuk. De hogy mindig parádésan érzem-e magam? Hát… szerinted?

Az interjú a BBTE teatrológia szakának Sajtóműfajok tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Zsigmond Andrea.