MEGJELENT A JÁTÉKTÉR TAVASZI SZÁMA

MEGJELENT A JÁTÉKTÉR TAVASZI SZÁMA

Szerkesztői előszó

A Játéktér 2016-os tavaszi lapszámának témája a nő az erdélyi magyar színházi közegben. Vagyis a feminizmus helyzete, folytatom magamban magától értetődően, habár e két dolog öszszekapcsolódása nem föltétlenül ilyen könnyed. Ez a szám azonban mégis pontosan erről szól és így, ebben a szókapcsolatban: a feminizmus helyzetéről az erdélyi magyar színházi közegben. Látlelet – néhol érzékeny, máshol karakán, megint máshol félénk megközelítése ennek az ijesztő jelenségnek, aminek a feminizmust gyakran érezzük. És most, hogy így, már az elején kimondó­dott a rettenetes szó, hadd osszam meg az olvasókkal azt, ami mostanában a feminizmus itthoni helyzete kapcsán foglalkoztat. Nem a feminizmusról lesz szó, inkább csak arról, ahogy a dologról beszélünk, ami persze ugyanaz, hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is.

Tapasztalatom szerint kétféleképpen szoktunk mi, a feministák a feminizmusról beszélni. Az egyik forgatókönyv szerint a feminista úgy tesz, mintha a feminista gondolkodás közkincs volna. Eszerint a feminizmus alapvető célkitűzései mindannyiunk számára egyértelmű elvek, amelyek szerves részei a progresszív, európai értékeket képviselő, nyitott gondolkodású és reflektált értel­miségiek művészetről való beszédmódjának. Ez a jóhiszemű, nyugati szellőtől felfrissült feminista előfeltételezi azt, hogy mindenki más is feminista, tehát ebből a megelőlegezett egyértelműség­ből tárgyal. A valóságban persze sejti, sőt néha pontosan tudja, hogy mi a beszélgetőpartnere álláspontja a témát illetően, de kialakít a számára egy olyan, kissé exkluzív berendezésű miliőt, amiben majd reméli, hogy a másik hülyén fogja érezni magát, ha kiderül róla, hogy nem osztja ezeket a szuper elveket. Ez a posztfeminista csel ritkán jön be – a beszélgetőpartner az esetek többségében egyáltalán nem fogja szégyenletesnek gondolni a szexista meglátásait, és hajla­mos megbotránkozni, ha a csel értelmében még egy kis feminista szlenget is „rá”-alkalmaznak. Mondok gyorsan egy példát. Milyen volt az előadás, kérdi ő, a jóhiszemű feminista pedig a leg­nagyobb természetességgel válaszolja, hogy meglehetősen unja már a (kő)színházban még min­dig egyedülállóan zseniálisnak felmutatott fehér-heteró-középkorú-férfi narratívákat, és szeretne több olyan előadást látni, amelyben alternatív szemléletmódok, narratívák és alkotói nyelvek is megjelennek. Egyébként ez a négyes fogat, a fehér-heteró-középkorú-férfi közkedvelt terminus, amin keserűen nevetünk néha, mi, akik a négyes valamelyikével, vagy akár több elemével sem azonosulunk, és közben saját privilégiumainkra és hátrányainkra gondolunk, meg arra, hogy tör­ténetileg és társadalmilag elnyomástörténeteket és erőszakot hordozunk magunkban, és végül arra, hogy az európai civilizáció szégyenfoltja az, hogy amikor emberről (festőről, rendezőről, író­ról, építészről, tudósról stb.) beszélünk, akkor férfira gondolunk, amikor meg férfira, akkor fehérre és heteroszexuálisra, hogy korántsem fiatalra vagy idősre, esetleg értelmi vagy fizikai sérültre, fokozottan hátrányos helyzetűre és rossz családból jövőre, süketre és némára, árvára és marginalizáltra… és folytathatnánk.

A másik forgatókönyv a „magyarázom a bizonyítványom” címet viselné: eszerint a diskurzus szerint a feminista mással sem foglalkozik, mint hogy újra és újra meghatározza és megvédi a feminizmus alapgondolatait. Nem, a feminizmus nem jelenti a férfiak gyűlöletét, sőt a feminizmus tulajdonképpen nem is jelent egyetlen dolgot, holott az alaptörekvés elvileg azonos. Ez a peda­gógusi vénájú feminista pontosan tudja azt, hogy semmilyen magyarázattal nem lehet meggyőzni egy teljes társadalmat arról, hogy ez az ügy jó dolog, hogy mindenekelőtt végtelenül türelmesnek kell lenni, és megtanulni kivárni azt, hogy bizonyos elvek és gondolatok beérjenek, miközben nem szabad soha elcsüggedni és feladni sem. Ez a feminista azon kapja magát, hogy egyre gyorsabb iramban képes eldarálni a feminizmus hullámainak megkülönböztető jegyeit, újra és újra elmagyarázza a reprezentáció kérdéskörének létjogosultságát, de mindenekelőtt hosszasan és türelmesen érvel amellett, hogy igenis létezik nemi alapú elnyomás. Ha ennek a feministának sikerül is bebizonyítania, hogy a nőket érő elnyomás nemcsak a reprezentáció szintjén és az egyes esztétikákban problematikus, hanem a színházi működés makro- és mikrostruktúrájában is, a végére mégis azt kapja magyarázatul, hogy egyrészt meg kell értenie, hogy a drámairodalom különösen kegyetlen a nőkhöz, és ezért kell kevesebb lányt felvenni a színészosztályba; másrészt ugyancsak emiatt vannak ilyen szerepek, hát írjanak a nők jobbakat maguknak; harmadrészt a nők és a rendezés, hagyjuk inkább, mindenesetre higgyük el, hogy ez nem nemi kérdés, egy­szerűen a férfiak inkább jelentkeznek és jobbnak is bizonyulnak. A misszionárius feminista ekkor nem kezd részletekbe bocsátkozni azt illetően, hogy miért rendkívül veszélyes az irodalmi kánont, szokásjogokat vagy személyes tapasztalatokat és véleményeket egyértelmű irányelvekként és igazságokként kezelni, és főként nem próbálkozik lehetőségeket és megoldási javaslatokat hozni a felmerülő és egyébként igen bonyolult problémákra. Ugyanis pontosan tudja, hogy a feminiz­mus és annak művészeteken és tudományokon átívelő, immár újabb ágakkal bővülő (l. gender studies vagy men’s studies) spektruma pontosan azért olyan gyakran zavarba ejtően hatalmas, hogy mindezeket a kérdéseket pontosan és részletesen, a nüanszokat és csúsztatásokat fi­gyelembe véve, felelősen és érzékenyen, többféle stratégiát felkínálva, saját megállapításaival mindegyre vitába lépve tárgyalhassa. A misszionárius feminista ehelyett egyetlen dolgot tűz ki célul, mégpedig azt, hogy beszélgetőpartnerét meggyőzze arról, hogy az alapkérdés érvényes: hogy nincs (nemek között) egyenlőség, illetve hogy mindannyiunk felelőssége és feladata ennek az egyenlőtlenségnek a felszámolása mind az életben, mind pedig a művészetben.

A jóhiszemű feminista filozofál, mindegyre Judith Butlerről beszél meg a férfi tekintetről, és analitikus alkat lévén szereti apró elemeire bontani és szételemezni az általa problematikusnak tartott színházi produkciókat. A misszionárius feminista kínkeserves terepmunkát végez, nem említ neveket, hanem egyszerűen magyaráz, mint a jó tanárok, és gyakran észrevétlenül, ter­minusok használata nélkül csempészi be az elveit a beszélgetésbe. Mindkettő (és még sokan mások) elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nők és más kisebbségek helyzetéről beszéljünk a szín­házban. Ez a kettősség a feminizmusról való beszédmódban alapjában meghatározza a Játéktér női számát, és pontosan jelzi azt is, hogy Erdélyben egyelőre nincsen olyan konszenzus, amely­ből táplálkozhat a nők színházban betöltött szerepéről folytatott beszélgetés. Még keressük a szavakat, keressük a közös nyelvet, néha még abban sem vagyunk biztosak, hogy fontos-e az, hogy nőkként vagyunk ebben a közegben jelen. Szeretnénk egyfelől úgy tenni, mintha mindezen már túl volnánk, másfelől meg úgy, mintha a színház és egyáltalán az alkotás nemtelen volna, és félünk attól, hogy a személyest politikaiként kezeljük.

A nemtelenségről még egy szó: amikor erről a számról szót ejtettem, találkoztam egy olyan állásponttal, ami szerint a nőket külön számban „kezelni” tulajdonképpen pontosan az egyen­lőtlenséget nagyítja ki, vagyis hogy a nők nem rendesen a többiek között válnak láthatóvá, ha­nem elkülönítve, egy külön lapszámba vannak „csokorba szedve”. Hogy a Játéktér mégis saját számot szentel a nőknek, az bizonyos értelemben pontosan annak tudható be, hogy a jelenlegi helyzetben még ez a külön figyelem is több, mint – valljuk be – a semmi. De hogy maradjunk a kettősségeknél: a felvetés a feminizmus egyik alapvető paradoxonát juttatja eszembe, ami egy­felől kissé perspektívába helyezi a fentebb sorolt beszédmódokat, másfelől meghatározásként és beszélgetést serkentő nyitott problémaként, amolyan a végére csapott mottóként hadd álljon itt befejezésül: „A feminizmus a nők politikai kizárása elleni tiltakozás volt, célja a nemi különbség (sexual difference) megszüntetése a politikában, de ezt a célkitűzést a »nők« nevében kellett megfogalmazza (amelyet a nemi különbség diskurzusa hozott létre). Amennyiben a feminizmus a »nőkért« cselekedett, ezáltal létrehozta a nemi különbséget, amelynek felszámolása ellen küz­dött. Ez a paradoxon — az arra irányulószükséglet, hogy elfogadja és egyben visszautasítsa a nemi különbséget — konstitutív része a feminizmusnak, mint mozgalomnak annak hosszútörténete során.” (Joan W. Scott)

Adorjáni Panna

TARTALOM

Kritika

Kovács Bea: A néző élete és… élete
(A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár)

Lovassy Cseh Tamás: Dočekal Kafkája
(Amerika. Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Proics Lilla: Látszik, milyen szép
(Sirály. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat)

Varga Anikó: Fenségeknek tetszeni
(Úrhatnám polgár. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)

Bodó Márta: Nő és közösség – hullámtörésben
(Hullámtörés. Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Interjú

Tasnádi-Sáhy Péter: Sűrített idő
(Interjú Novák Eszterrel)

Kulcsár Andrea: Vérrel, könnyel, takonnyal
(Beszélgetés B. Fülöp Erzsébettel)

László Beáta Lídia: Hogy az egyensúly megmaradjon
(Beszélgetés Szalma Hajnalkával)

Brassai Eszter: Kőszínházon innen, kismamagettókon túl
(Interjú Boros Kingával)

Esszé, tanulmány

Szilágyi-Palkó Csaba: Nadrágszerepek, nőimitátorok

Czvikker Katalin: Nők az erdélyi színházban, avagy a kisebbség kisebbségben

Visky András: A mainstream vége. Jegyzetek a posztszínházi identitásról

Kovács Levente: Kacsir Mária, a varázslat elemzője

Parászka Boróka: Válság és valóság

Könyvrecenzió

Bodó Márta: A „nagy” drámára várva
(A dráMÁzat I. 2013 című drámakötetről)

Adorjáni Panna: Társadalmi nemek és igenek
(A Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratról)

Határátlépések

Lesley Ferris: Színre vinni a nők elleni erőszakot. Újrajátszások hosszú sora

Adele Dittrich Frydetzki: A tekintet visszafordítása: Téged néznek, patriarchátus! Feminista nézőpontok a kortárs német színházi gyakorlatban

Sebestyén Rita: Látni, amint megtörténik
(Interjú Deepa Punjanival)

Talált kép

Illyés Kinga – Erdélyi Lajos

Dráma

Gianina Cărbunariu: Metro is everywhere (ford. Boros Kinga)

JÁTÉKTÉR A KÖVETKEZŐ KÖNYVESBOLTOKBAN KAPHATÓ:

Budapesten:
Írók boltja
, 1061 Budapest, Andrássy út 45.

Csíkszeredában:
Corvina könyvesház
, Kossuth Lajos utca 32. szám
Gutenberg Könyvesbolt, 
Petőfi u. 4. szám

Gyergyószentmiklóson:
Irka Könyvesbolt,
 Kossuth Lajos u. 1. szám

Székelyudvarhelyen:
Bagolyvár Könyvesbolt
, Márton Áron tér 2. szám
Corvina Könyvesház, 
Vár u. 2/A
Gutenberg Könyvesbolt
, Márton Áron tér 8. szám

Marosvásárhelyen:
Gutenberg Könyvesbolt, 
Rózsák tere 56. szám

Sepsiszentgyörgyön:
Városi Kulturális Szervezőiroda
, Szabadság tér 1. szám

Kolozsváron:
Gaudeamus Könyvesbolt
, Iuliu Maniu u. 3. szám
Bagoly Könyvesbolt
, 21 Decembrie u. 1. szám
Röser Antikvárium
, Matei Corvin u. 3. szám

ELŐFIZETÉS

Éves előfizetés Romániában: 39 RON + postaköltség, Magyarországon 2700 HUF + postaköltség, az EU további állámaiban: 9 EUR + postaköltség.

Támogató tagság részére: Romániában: 80 RON + postaköltség, Magyarországon 8000 HUF + postaköltség, az EU további államaiban: 41 EUR + postaköltség. Támogató tagjainkat feltüntetjük a lapszámokban, továbbá rendezvényeinkre meghívót kapnak.

Kérjük, előfizetési vagy támogató tagsági szándékát jelezze Kovács Gábornak a kovacs.jatekter@yahoo.ro e-mail címen.

Külföldi előfizetőink számára:


Külföldi támogató tagság részére: