Mátyás Noémi: Sárból Spotot

Mátyás Noémi: Sárból Spotot

Spot Fesztivál, Nagykároly, 2015. november 23-29.

Fotó: Robert Puțeanu

Ha színházi fesztiválról beszélünk, többnyire kőszínházak, független társulatok produkcióira gondolunk: a nagykárolyi Spot Fesztivál azonban egy ezt „megelőző” fázisként színművészetis hallgatók munkáit gyűjti egybe, az ő szakmai együttlétükre fókuszál. A 2015 novemberében  kilencedik alkalommal megrendezett Spot Fesztiválon az ő vizsgaelőadásaikból, nyílt óráikból kaptunk ízelítőt.

A fesztivál (és ez jelzi a szervezés körülményeinek nehézségét) 23-i kezdéssel volt meghirdetve, a megígért helyszín híján viszont 26-ra tolódott. Addig sem ültünk tétlenül: voltak színészhallgatók, akik az óvodába jártak be mesét olvasni, énekelni a gyerekekkel, voltak, akik az idősotthonba látogattak el az előadásukkal. A Kolozsvári Színház és Televízió Kar III. éves román tagozatos diákjaitól egy – később teljes pompájában is bemutatott – commedia dell’artet láthattunk.

Az idei fesztivál két feladattal készült a résztvevő osztályok számára. Egyik volt az Egyéjszakás dráma című projekt, aminek keretén belül egy 12 óra alatt megírt dráma alapján kellett ugyanannyi próbaidő alatt létrehozni egy előadást. Az egyik kedvencem Florin Vidamski elsőéves osztálya, a német Athanor Színházi Akadémia diákjai. Mivel a szöveget románul kapták meg, a németre fordítással pedig csak időt veszítettek volna, úgy döntöttek, hogy kizárólag az instrukciókat fogják felhasználni, az adott történet vázához részben tartva magukat, de nagyrészt angolul improvizálva. Az eredmény pedig kellemes csalódás: kezdőktől nem várt pontossággal teremtik meg mozdulataikból a tárgyakat, a konyhát, a mosogatókagylót, a gyógyszeresszekrényt.

Ezt a technikát mutatta be másnap Florin Vidamski egy nyílt óra keretén belül, és többek között erről is ír könyvében, melynek címe Egy előadáshoz vezető út David Esrig módszerével (Drumul spre spectacol prin metoda David Esrig). A könyvbemutatón Vidamski arról mesélt, miért tartja fontosnak, hogy a legelején a diákjai ne a színészi játékból akarják megteremteni a szereplőket, hanem hagyják, hogy annak karaktere a cselekményből derüljön ki. Ezt be is mutatta két diákjával. A módszer az improvizáció, a pantomim játék eszközeire épül, csak a helyszín meghatározott. A falakat, berendezést nem lehet „ledönteni”, a teret minden részletével és elemével együtt fel kell használni. A szándéknak tehát egyszerűnek, tisztának és pontosnak kell lennie: így beazonosítható minden néma mozdulat, minden néma mozdulatban kifejezett tárgy. Bár egyszerűen hangzik ez, kockázatos is, ugyanis megtörténhet, hogy a játszó például nem konkretizálja, egy almát eszik éppen, netán egy kanál mérget vesz be. Ezért szükséges a partnerre való fokozott odafigyelés, valamint a saját testtudatosság. Minél érthetőbb és tisztább a szándék, annál világosabb lesz ez a néző számára is. A partnert pedig azzal lehet segíteni, hogy az általa közölt „tiszta jelekre” „tisztán” reagálok, megerősítve az ő jeleit.

A másik feladat gyökere picit régebbre nyúlik vissza. A Spot Társulat és a budapesti k2 Színház még a nyáron kezdett el dolgozni egy közös projekten, melynek fő kérdése mi a magyarság, mit jelent magyarnak lenni. Ezt a projektet folytatva pár nap próba után láthattuk – hallhattuk – tőlük a magyarság történetét egy allegórikus mesébe csomagolva. A kezdést leszámítva az előadás végig sötétben zajlott, hat mesélővel és egy hegedűssel. A zenének pedig nagy a hangulatteremtő ereje: Bocsárdi Magor hegedűjátékának (is) köszönhetően egyszer csak mintha Jankovics Marcell erdejébe csöppentünk volna, ahol Fehérlófia született, és mintha ugyanitt játszódna az előadott mítosz kezdete is. Mintha a történet főszereplői, Jobbsors és Balsors testvérpáros ugyanebben az erdőben veszítették volna el egymást. Mintha Jobbsors ugyanabban az erdőben tűnt volna el, és mintha Balsors fájdalmában ugyanebben az erdőben szakadt volna hét részre, hogy innen induljon minden részével testvére keresésére. Ezután pedig a hét testvérpár kalandjait hallhattuk, hogy miként vették az útjukba kerülő akadályokat.

Azt hiszem, azzal minden néző egyetértene, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház ImproŞtim társulat improvizáción alapuló előadásán egyikünk sem unatkozott. Pörgősek, kreatívak, pontosak, bevonják a közönséget is a játékba, nincs nyugtunk, nem tudjuk, mikor fognak megszólítani, kérdezni. Egyetlen improvizációs játéknál se időztek túl sokat, érezték mikor válhatna unalmassá, és időben elejét vették a dolognak.

Fúj a szél, az eső szemerkél. Jól átfagyva érkezünk az iskolába, aminek negyedik emeletén a már említett Kolozsvári Színház és Televízió kar III. éves román tagozatos diákjai mutatták meg, hogyan képzelik el a felolvasószínházat. Nem vagyok a műfaj híve, szerintem a színészt túlságosan megköti a szöveg, nem tud elrugaszkodni attól. Ennek ellenére a színisek arról tettek tanúbizonyságot, hogy jól lehet ennek a műfajnak (az általam gondolt) szűk lehetőségeit is használni. Yann Verburgh nézőt nem kímélő darabja, az Ogre (Căpcăuni) szexuális identitásuk miatt kitaszított emberekről szól, és olyan szélsőséges helyzeteket ír le, amelyekről talán még a híradó is hallgat: gyilkosságokról, bántalmazásokról, amelyek kizárólag azért történnek meg, mert az illető homoszexuális. Amíg én könnyekig hatódva jövök ki a teremből, addig a problémában jártas barátom véleménye szerint bár az azonos neműek iránti vonzódást még mindig nem kezelik természetesnek, azért mára már nem olyan kilátástalan, egyoldalú, és tragikus a helyzet, mint amilyennek az előadás bemutatja. De vajon nem épp az erős hatás révén érzékeltethető a nézővel a probléma fontossága (még ha valóban kérdéses a csak szélsőséges helyzeteket mutató fókusz)? Olyannyira erős hatást gyakorol rád, hogy vagy felállsz és kimész, vagy elsírod magad.

De nem minden ilyen borongós ezen a fesztiválon. Ugyanezek a diákok – a fenti előadást ellenpontozva – megmutatták, hogy nemcsak megríkatni tudnak, hanem ha kell, hasizmot próbáló nevetésre fakasztanak. Nem mondom, hogy nem kezdtem el hezitálni, amikor meghallottuk, hogy egy kétórás előadást kell végigülni, ahelyett, hogy meg sem állunk az 52 fokos termálvizes medencéig, de nem bántam meg, hogy maradtam. Utolsó nap, utolsó előadás: sikongás, harsány színek, a maradék energia is kipréselődött a színészekből. Úgy a díszletet, mint a jelmezeket saját maguk készítették, szerezték. Még az apró részletekre is odafigyeltek: az előadásban szereplő, egy-egy színészt megtestesítő bábok arca, festett maszkja is hasonlít. Vége az előadásnak, a füst felszáll, a színészek lihegve meghajolnak.