Marton Orsolya: TESZT 2024 – 2.0. Marosvásárhelyi teszteli a TESZT-et

15. TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Megjelent a Játéktér 2024-es őszi számában.

Ahogy Lilla állítja, „a legjobban működő történetek mégis a szerelmes történetek”. Talán öntudatlanul, de ezt a sztereotípiát „használja ki” Tózsa Mikolt It’s MATCH – or will be – maybe – című performansza a fesztivál ötödik napjának első előadása. Annyiban megcáfolja ezt az állítást, hogy a performansz történetei nem a szerelemről, hanem a szerelemért folyó küzdelemről, az online pár-/társkeresés személytelen pokláról szólnak. Az alkotókkal kézenfogva végigjártuk a temesvári színház termeit, sarkait, csigalépcsőit, minden helyszín egy-egy installációhoz hasonlító performansz kijelölt helye volt. A performanszokat a Tinderhez és a randihelyzetekhez kapcsolódó élmények kötik össze, kezdve a felfokozott szexcentrikusságtól egészen a traumatizált fiatal generáció kötődési komplexusáig. Helyzeteket vázolt fel, a montázsdramaturgiára pedig a performansz sétaszínház jellege is ráerősített. Nem használok Tindert, emiatt részemről az a keserédes, kínos „ez velem is megtörtént”-nevetés elmaradt, viszont a performansz várható végpontja (egy random emberrel a közönségben matcheltünk, és beszélgettünk) nem: megismertem egy középkorú ügyvédnőt, aki világéletében újságíró szeretett volna lenni.

Nem titok, hogy a TESZT egyik legjobban várt előadása Nagy József legújabb koreográfiája volt. A Telihold címet viseli, és ahogy a szakmai beszélgetésen kiderült, az Omma sikere és az afrikai táncosok kérésére született meg, a fesztivál közönsége pedig a főpróbát láthatta. A Festőműhely arra az egy órára egy szeánsszá változott, ahol a táncosok ciklikusan, minden teliholdkor örömtáncban törtek ki. Bár erősen a néző személyes asszociációira támaszkodik, és valószínűleg Nagy József koreográfiái mögött sokkal mélyebb filozófiai és spirituális gondolatfolyamok pulzálnak, nekem az előadás az ember azon ősi igényéről szólt, hogy mindenki szabadon létezhessen és fejezhesse ki magát a saját kulturális nyelvén. És hogy ennek akkor is lehetségesnek kell lennie, amikor a külső hatások, akár a külső hatalom ferdít, formál vagy elcsábít. Ősi lét kontra kolonizáció. Vagy most már globalizáció?

A nézem a színpadot és ámulok-bámulok állapotomból Ivo Dimchev mozdított ki a fesztivál hatodik napján. Idén a METCH című legújabb performanszával/koncertjével jött, ami egy festményaukcióba csomagolt terápiás alkalom. Úgy nekem, mint Ivónak. A performansz szerint, és gyanús, hogy a való életben is, Ivo legújabb szabadidős tevékenysége a festészet, így a nézőknek az volt a feladata, hogy kézfelnyújtással válasszák ki kedvenc festményeiket. Neonszínek, női és férfitestek, feliratok tarkították a palettát, és az aukciós köröket egy-egy dal szakította meg. Bár eddig nem ismertem Ivo zenei munkásságát, és azért kezdett el festeni, hogy a zenén kívül más művészeti formában is kifejezhesse magát, az egyedi zenei hangzása és énekhangja mégis visszalökött az ámulok-bámulok állapotomba. Provokatív, szókimondó, szexualitással fűtött performer-attitűdjét élesen kontrasztossá tette dalszövegeinek érzékisége, és a sorai között felbukkant az érzékeny, hús-vér Ivo. Az az Ivo, aki egyik pillanatban olyan mondatokat mondatott ki velem, amikkel nem értettem egyet, de mivel azt kérte tőlünk, hogy olvassuk fel hangosan azt, ami a feliraton szerepelt, én is engedelmeskedtem. Engedelmeskedtem egy ideig, aztán realizáltam, hogy mit mondok, és hirtelen megijedtem magamtól. Ivo becsapott, majd kibékített egy gyönyörű dallal. Vagyis inkább rávilágított arra, hogy a nyájszellemnek való engedelmeskedés legtöbbször nem önazonos.

Hasonlóan aktív nézői élménybe csöppentem a fesztivál hetedik napján, Uroš Kaurin és Vito Weis Hero 4.0. – Business as Usual című performanszának játékidejére is. Bár látszólag nem összefüggő jelenetek követték egymást (pl. popcorn-osztogatás Drakula-jelmezben, meztelen balettkoregráfia stb.), a performansz dramaturgiáját az alkotók a színház működési mechanizmusai felé irányuló kíváncsisága alkotta meg. Nehéz megfogalmazni, hogy miről szólt az előadás, de mégis megpróbálkozom vele: a Hero a performer és a néző viszonyáról, a színházi időről és az időzítésről szólt. Hogyan lepd meg a nézőt? Hogyan okozz röhögőgörcsöt a nézőtéren egyetlen mozdulattal? Egy hogyan legyél „vicces” és ne vicceskedő tematikájú mesterkurzust követhettünk végig, ahol szinte az összes komikumfajta (helyzet, nyelvi stb.) képviseltette magát. Nevetünk, ha azt látjuk, hogy valaki saját magának fájdalmat okoz a színpadon, nevetünk, ha megjelenik Drakula, nevetünk, ha azt látjuk, hogy az egyetlen díszletet jelentő ajtó hátára fel van írva az előadás menetrendje, és a performerek „csalnak”, majd leleplezik, hogy csaltak.

És közben úgy váltunk a performansz résztvevőivé, hogy nem rángattak. Van egy jelenet, amikor a performer arra kér egy nézőt, hogy pofozza fel. De az a néző nem egy néző, hanem a nézőnek álcázott másik performer. Amikor a szakmai beszélgetésen felmerült, hogy az alkotók miért nem kérnek meg egy „igazi” nézőt, ez a válasz érkezett (nem szó szerint idézek): A néző azért jön, hogy nézzen minket, hogy szórakozzon, nem azért, hogy dolgozzon. Mi dolgozunk, a felelősséget nem adhatjuk át a nézőnek. És van még valami. Ha a néző felmegy a színpadra, elveszítjük az irányítást az előadás tempója felett, afölött, hogy pontosan mi fog történni. Ez egy matematikai képlet, amiben nem lehet hiba. A Hero interaktív, de ismeri a színház és a néző határait is.

Szinte mind a nyolc TESZT-en töltött napom alatt visszatérő kérdésként/dilemmaként zakatolt bennem a meztelenség kérdése. Több olyan performanszt is láthattam (pl. Száz köszöntő, Taverna Miresia, It’s MATCH – or will be – maybe – stb.), ahol a meztelenség az egyik vagy a dramaturgiai tetőpont volt. Tagadhatatlan, hogy a meztelenség még ma is tud hatást elérni, és ez így is van jól, viszont érdekes volt megtapasztalni azt, hogy a műfajilag klasszikus értelemben vett performanszok még mindig ugyanazokkal az elemekkel dolgoznak, mint a műfaj megjelenésekor, a hetvenes években. Hogy önmagában a meztelen test hatást ér el. Ennek a kérdésnek az apropóján megemlíteném a Láthatatlan vidékek című finn előadást, ami továbbgondolta az emberi test színpadi használatát: itt az emberi test (nem volt teljes meztelenség) funkcionális elemként jelent meg, hiszen a performerek a testüket útnak, hegynek, dombnak, völgynek használták, egy útvonalat képezve a miniatűr figurákkal megjelenített menekülteknek.

Zárásként pedig megosztanék egy blogbejegyzést, amit a fesztivál utolsó éjszakáján írtam, a fesztivál utolsó előadásáról/koncertjéről (Shakespeare marad)¹: „A hostel kertjében ülök a fesztivál utolsó napján, és Akua Narut (Poetry: How does it feel) hallgatok. Amikor meghallottam Sena hangját (akiért gyerekkori Irie Maffia-időszakomban odavoltam) Akua Naru jutott eszembe, valószínűleg a mély orgánuma, de a Shakespeare-koncert hangzása miatt is: R&B, rock, reneszánsz zene, törzsi ritmusok, elektronikus, de ezt a zenei kavalkádat mindig kísérte egy jazz-alapbúgás. És ahogy a jazzben szokás, a koncerten is minden zenésznek volt egy külön zenei pillanata, de végig összhangban voltak (itt kiemelném Sena és Eva mély és magas harmóniáit). Tisztelték egymást, a zenét, a színházat, Shakespeare-t és a nézőt is. Shakespeare-szonetteket hallhattunk dalszövegként, slam poetryként, mini jelenetként és szavalatként. »S a valóság költői őrület« – hangzott el a mondat, miközben stilizált róka, madararak, zsiráf, csiga csúszkált mászkált egy képernyőn, ami beterítette a zenészek arcát. És ebben a zenei Édenkertben Shakespeare végig rajtunk tartotta a szemét.”

1. Marton Orsolya: Shakespeare-i Édenkert, TESZT-blog, 2024. május 28. https://www.teszt.ro/teszt/teszt- 2024/blog-2024-hu/shakespearei-edenkert (Letöltés dátuma: 2024. október 11.) ↩︎

Stan Lilla Alíz: TESZT 2024 – 1.0. Temesvári teszteli a TESZT-et