Marton Orsolya: Gyere velem, találjunk vapitit!

Piros fű. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
A Játéktér 2021/4. számából
Fotók: Bereczky Sándor

Találjuk meg azt, amiért érdemes élni, hiszen „Ez a függöny, ez a ház, a fluppozás, a piros avar, a kék hajnal, a rikoltó holdfejő gébics, a sokszínű felhők, az éjféli bányatavak, a rombuszkapcsoló, a csillagok…” nem elegek ahhoz, hogy intellektuális és érzelmi életünk ép legyen. Fehér Balázs Benő Boris Viantól kölcsönzött konklúziója ott lapang a Tompa Miklós Társulat kistermi előadásában: az egyszerűségben, a túlzott expresszivitásban és a színpadi térbe integrált néző gondolataiban is.

A néző legelőször egy beszélő, érző (és az sem elhanyagolható, hogy László Csabához hasonlító) kutyával, Duponttal találja szembe magát. Egy életnagyságú mesefigurával, aki hamar a jámborság, egyszerűség négylábújává válik. Ő a révész, aki átvezet bennünket egy olyan valóságba, melynek problémái igencsak hasonlatosak e világi létünk problémáihoz: miközben pengeélen táncolunk karrier és magánélet között, és futunk a kiégés ijesztő alakja elől, emberi kapcsolataink könnyen elértéktelenednek. Lábunk alatt piros padló fekete filccel rajzolt fűszálakkal, körülöttünk egy város, Wolf lakása és az árnyéktár. Wolf (Varga Balázs) és Zafír (Bartha László Zsolt) az árnyéktár beüzemelésén dolgoznak: ez egy olyan gépezet, amely lehetővé teszi az emlékek újraélését, az azokban való utazást. Az emlékutazás képlékennyé teszi a szereplők emberi mivoltát, a tudományban való elmélyedés pedig megnehezíti emberi kapcsolataik, leginkább szerelmi kapcsolataik kiteljesedését. Az előadás történetvezetése Wolf és Zafír kettős identitására (tudós és férfi), illetve a női karakterekhez, az intimitáshoz való viszonyukra épül.

Fehér Balázs Benő, Laboda Kornél, Barcsai Bálint Boris Vian egyedi világát adaptálta színpadra. Egy olyan világot, ahol materializmus és idealizáció kéz a kézben járnak, ahol az asszociatív szókapcsolatok minden tárgyat, élőlényt magasztossá avanzsálnak. Ehhez az érzékeny világhoz különleges látvány dukál. Horváth Jenny díszlet- és jelmezterve az animációk vázlatosan megrajzolt figuráira, bútoraira emlékeztet, a vibráló színek és azok árnyalatai szépen kiegészítik egymást, így az előadás látványvilága mindvégig expresszív, de ugyanakkor ízléses marad. A színes fények váltakozásának észrevétlen beépülése többszörösen hozzáad az élményhez, így az előadás egésze egy vizuális élménnyé válik. Az erős látványt Apostolache Kiss Zénó kellemes zongorajátéka, valamint a pontosan adagolt hangeffektusok egészítik ki. Ezáltal kiemelt szerepet kapnak a fény- és hangtechnikusok (Trucza Samu, Kilyén Zoltán) is, akik pontos munkájukkal gördülékennyé teszik az előadást. A Piros fű valahol a látvány- és a szövegcentrikus színház között egyensúlyoz. Üdítő látni, hogy az alkotók nem érezték feladatuknak, hogy alá-fölé rendelő viszonyban legyen a látvány és a szöveg: megőrizték Boris Vian nyelvi és a leírások által megteremtett képi világát is. E kettő kiegészíti egymást, így létrejön egy olyan színpadi környezet, ahol az emberi karakterek fájdalma még szívbe markolóbb, felfokozott örömeik még hamisabbak. Már-már úgy tűnik, egyedüli vigaszuk az egyszerűség. Mivel a közel kétórás tragikomikus emlékutazás a boldogságkeresés problémája körül forog, a szereplők és a nézők is egy hullámvasút utasaivá válnak – ami hol leejt, hol feldob, száguld, néha megáll.

A színészek néha előttünk, de javarészt körülöttünk játszanak. Interakcióra is kísérletet tesznek, de igazából csak befogadóként létezünk a térben. A karakterek fizikai közelsége által a problémáik is feszesebben körvonalazódnak, így az alkotók arra invitálják a nézőket, hogy a színpadon megteremtett világot hétköznapi valóságuk, normalitásuk részeként kezeljék. Zavart kelt, hogy ennek ellenére a néző integrálásának szándéka nem érzékelhető a színészi játékban, hiszen az az eltávolítás eszközeivel dolgozik. Kérdéses, hogy a kisrealista játékmód egyáltalán megélne-e az előadás stilizált játékterében. A nézőhöz való viszonyulás körüli zavar rosszabb esetben szorongást, ideális esetben feszültséget kelt és annak érzetét idézi elő, hogy az előadás zárt terében bármi megtörténhet. Ha nézőként el tudunk vonatkoztatni attól, hogy nem tudjuk, pontosan mi is a szerepünk, a karakterek közelsége akár érzelmi közelséget is eredményezhet. Hasonlóan a nézőkhöz, a karakterek is egy zárt tér foglyai: a női karakterekben Ibsen Nórájához hasonló kitörés érlelődik, Zafírt nem hagyja nyugodni a szürke öltönyös férfi, Wolf pedig saját magával, tükörképével, a társadalom nyomásával dacol. Dupont az egyedüli, aki tudja mit akar: egy vapitit. Ő a biztos pont a káoszban, nem csak a többi szereplőnek, hanem a nézőknek is. László Csaba a kutyajelmez ellenére nem kutyaként gesztikulál, beszél, hanem szerepét és játékát a szolgálatkészség és őszinteség formálja.

Wolf egy idő után fanatikus utazójává válik az árnyéktárnak: emlékei között keresi Lillel (Kádár Noémi) való házasságának egyszerű boldogságát. Ez az a pillanat, amikor nézőként is utazókká válunk: a játéktérre félhomály ereszkedik, egy piros fénycsóva és füst jelzi, hogy az árnyéktár bekapcsolt, minden készen áll az utazáshoz. Mint ahogyan egy visszatekert film, Wolf teste is megrándul, a színpad egyik szegletére fény vetül, és belépünk egy emlékbe: Wolf az édesanyjával, Wolf Dupont születésnapján, Wolf és Lil első találkozása, első randijuk. Az emlékek folyamatos váltakozását meg-megszakítja Wolf egy-egy emlékhez való ragaszkodása. Például többször visszatekeri első csókjuk jelenetét, mintha azt keresné, vajon miért érezte magát boldognak akkor, vagy mit ronthatott el, hogy most ugyanazzal a nővel üresnek érzi magát. Az ismétlést kétségbeesés öleli körbe, Wolf frusztrációját lüktetően hangos zene egészíti ki. Az első felvonás végére tisztázódik az alaphelyzet, kialakulnak a konfliktusok, tehát következhet az elmélyülés.

Új reggel, de ugyanaz az öltöny, ugyanolyan reggeli fogmosás, ugyanaz az árnyéktár leselkedik Wolfra, hogy bekebelezze. Az előadás második felvonása Lil kérésével indul: sétáljanak együtt sokat-sokat. Hamar kiderül, hogy Wolf számára nem ennyire egyszerű egy kapcsolat életben tartása. Kijelenti, hogy a körülötte levő világ, múltbeli tapasztalatai „nem lehet, hogy ennyi!”; hogy ennyi az egész élet, hogy jelenében és emlékeiben sem talál olyan pillanatokat, amelyek értelmet adnának életének. Ebből a letargiából második felvonást indítani kihívás, az előadás mégis megkísérli: emlékutazás, városnézés, betekintés Zafír és Árpidinka (Szabó Fruzsina) kapcsolatába, döntéshelyzet, majd annak következményei. Ezúttal Wolf esküvőjén járunk, amit addig pörget vissza az árnyéktár segítségével, hogy már mi sem, de ő sem tudja, mi igaz, mi hamis, ezért a városba megy Zafírral, hogy enyhítsen bezártságán. Ott találkozik két világjáró férfiúval (Galló Ernő, Kovács Botond), akiknek egyik legkedveltebb szórkakozása, hogy talpig eltakart, mégis meztelen lányokat szurkáljanak távolról. Nem közelről teszik, tehát jó mókának tűnik. Mindaddig, amíg Wolf kerül sorra: a lányok (Göllner Boró, Renczés Viktória, Karsai Dóra) csak azért nem esnek össze fájdalmukban, mert valószínűleg fizetik őket ezért. Wolf folyamatos lövéseinek hangja, a lányok nyögései… azt hiszem, még egy ilyen stilizált térben sem lehet tovább fokozni a helyzetet, legalábbis expresszivitásban nem.

A gyors impulzusokkal teli jeleneteket felváltja az intimitás, az előadás ritmusváltással fókuszál. Wolf és Zafír találkozik két áruslánnyal, Borssal és Ananásszal (Kádár Noémi, Szabó Fruzsina), akik székely akcentusukkal leveszik őket a lábukról. Hogy miért beszélnek székely akcentussal? Az előadás lokalizálni próbál. Elismerem, Boris Vian világa sokszínű, de a székely lányok valahogy mégis idegennek hatnak benne. Hogy miért beszélnek székely akcentussal? Ehhez a magyarázathoz szükséges pár háttérinformáció: miután megismerkednek Ananásszal és Borssal, Wolf és Bors kifekszenek egy mezőre, majd ott beszélgetnek az élet egyszerű dolgairól. Wolf meghallotta a székely akcentusban a lány ártatlanságát, természethez való közeliségét, s végre megkapta azt az egyszerűséget, amire vágyott. Hogy miért beszélnek székely akcentussal? Utazunk az időben, s Bors igazából Lil, csak amikor a városba jött, Eliza Doolittle-hez hasonlóan levetkőzte erős akcentusát, és kimért hölgy lett belőle. Egy biztos, Wolf és Bors beszélgetése a sötétben annyira elvonja a figyelmünket, hogy amikor újra világosság lesz, olyan, mintha egy emlékből rángattak volna ki bennünket. S sajnos időnk sincs visszarázódni, hiszen következik az utolsó pár jelenet, ahol visszatérünk Wolf és Lil, Zafír és Árpidinka kapcsolatára. Mintha a városi jelenetnek semmi következménye nem lett volna, ugyanott folytatjuk, ahol azelőtt abbahagytuk. Emiatt az utolsó pár jelenet következetlennek tűnhet, mintha muszáj lett volna betartani az előadás két óra körüli limitét. Mivel nehéz újra rákapcsolódni és lezárásszagú cselekedetek, monológok követik egymást, sajnos a katarzis érzése is elmaradhat.

Fehér Balázs Benő precízen adaptálta színpadra Boris Vian világát, a Piros fű technikás előadás mind látvány, mind színészi játék szempontjából. Ha történetvezetésben zavaros is, a színészek és a környezetük közti összhang szépen lekerekíti az előadást.

Piros fű. Bemutató: 2021. augusztus 26., Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Fehér Balázs Benő. Szerző: Boris Vian, Laboda Kornél, Barcsai Bálint, Fehér Balázs Benő, Fekete Ádám. Dramaturg: Barcsai Bálint. Rendezőasszisztens: Dobrovszki Dóra. Díszlet- és jelmeztervező: Horváth Jenny. Díszlet- és jelmeztervező-asszisztens: Huszár Kató, Sikó Doró. Zeneszerző: Bencsik Levente. Szereplők: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Göllner Boró, Karsai Dóra, Kádár L. Gellért, Kádár Noémi, Zeno Apostolache Kiss, Kovács Botond, László Csaba, Meszesi Oszkár, Renczés Viktória, Rózsa László, Szabó Fruzsina, Varga Balázs.