Márpedig az alkotás szükség – a klasszikus és horizontális munkafolyamatokról

a Játéktér 2024-es őszi számában Balázs Nóra, Csepei Zsolt, Sipos Krisztina és Visky Andrej beszélgetett

B. N.: Amíg készültem erre a beszélgetésre, az jutott eszembe, hogy mi négyen majdnem egy időben végeztünk a kolozsvári főiskolán: Andris és Zsolt, ti egy évvel fölöttünk jártatok a színin, mi pedig Krisztinával évfolyamtársak voltunk dramaturgián. Kíváncsi lennék, hogyan látjátok most a szakmát, a saját utatokat ahhoz képest, amit az egyetem elvégzésekor elképzeltetek. Mi volt a fejetekben arról, hogy mi fog történni, mikor kikerültök a „pályára”?

Cs. Zs.: Nekem már, amikor az egyetemre beiratkoztam, sem voltak hosszú távú terveim. Utána se. Nem voltam sose állásinterjúkon, úgyhogy nem nagyon tettem fel a kérdést magamnak, hogy hol látom magam tíz év múlva. Rögtön egyetem után alapítottuk a Várótermet, csak annyit szerettem volna, hogy dolgozzunk, és együtt dolgozzunk. Végül kicsit ebbe is rokkantam bele, hogy én mindig csak a közösségben gondolkoztam.

B. N.: Azért azt is el kell ismerni, hogy a Váróterem elindítása egy forradalmi tett volt abban az időben, és még mindig létezik.

Cs. Zs.: Lehet, hogy forradalmi tett volt, de inkább egy naiv tett volt.

V. A.: Ehhez tudok csatlakozni, akkor nem voltak hosszú távú terveink. A közösség nekem is meghatározó volt. A közösségben való alkotás, létezés. Én ebben találtam meg magamat, és annyira az a pillanat érdekelt azokkal az emberekkel, hogy abszolút semmilyen tervem nem volt. Azon kívül, hogy együtt csinálunk valamit, az sem volt definiálva, hogy mit. Csak hogy mi együtt, kb. ennyi tudtunk. Én most sem jutottam oda, hogy képes legyek akár két évre előre tervezni, nemhogy öt-tíz évre.

B. N.: Te a színi után rendezést is tanultál. Ez azt jelenti, csak volt valamilyen döntés, hogy mégis inkább rendezéssel szeretnél foglalkozni, és felhagysz a színészettel. Miért döntöttél így?

V. A.: Azt hiszem, tanultam valamit az azelőtti évekből. (nevet) Mindig is volt egy fura érzésem a színpadon. Akár a kollégáimat nézve, akár más színészeket, mindig azt éreztem, hogy nem tudok annyira felszabadultan jelen lenni, és valahogy mindig agyban létezem a színpadon. Kívülről voltam jelen, hideg aggyal, ahogy ezt mondtuk régebben. Amikor jelenetről ötleteltünk, vagy kitaláltuk, hogy az előadás hogyan nézzen ki, sokkal inkább elememben éreztem magam – ez vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy én kívülről, külső szemként érezném jobban magamat. Akkor elkezdődött egy folyamat, asszisztenskedtem több előadásban és végül felvételiztem a rendezői szakra. De mindig az van, hogy a tudás utólag érkezik. Akkor fogalmam sem volt, hogy mit jelent rendezni, hogy mit jelent rendezőnek lenni. Azt hinné az ember, hogy akkor ez egy ilyen fix dolog, hogy akkor most az vagy. De még most sem definiált számomra teljesen, hogy ki a rendező.

B. N.: Krisztinával nemrég pont az ellenkezőjéről beszélgettünk: te nem voltál színpadi ember, és ehhez képest a legutóbbi előadásotokban¹ színpadon vagy, játszol. Mintha pont az ellenkező irányba haladtál volna, mint Andris. Ebben az előadásban mondod el azt is, hogy mennyi minden voltál már az életben, ami a CV-dben jól néz ki. Volt emögött valamilyen stratégia, elképzelés?

S. K.: Amikor elvégeztem az egyetemet, nem fogalmaztam meg vágyat, hogy most akkor mi legyek. Már akkor éreztem, hogy szükségem lesz egy B-opcióra megélhetés szempontjából – ezért kezdtem el a belsőépítészeti főiskolát. Aztán jött egy lehetőség, hogy rendezőasszistens legyek Budapesten. Otthagytam a főiskolát, és elmentem oda, majd csapódtam ide-oda, kb. maguktól alakultak ezek a dolgok. Budapest után jött a Váróterem. Elkezdtem tudatosabban kezelni ezeket a folyamatokat magamban, megfogalmaztam, hogy nem fogok semmit erőltetni, meg nem akarok semmi lenni. Amikor megérik valami, akkor elkezdem csinálni. Az volt az a pont, amikor megnyugodtam ebben az egészben. Ránéztem az első rendezői munkámra, azt hiszem, onnan számolom a karrieremet, a pályámat. Lépésről lépésre haladtam, majd volt egy nagyobb szünet, két év, amikor nem csináltam semmit.

A Magical Deer és ez a döntés, hogy én is színpadon legyek, tényleg abból fakad, hogy a szakmai fejlődésemben ez lett számomra a következő lépés. Nincs bennem vágy, hogy előadó vagy performer legyek, csak egyszerűen azt éreztem, hogy ez a következő challenge.

B. N.: Mi segített továbblépni ezekben a döntésekben, és eljutni ide, ahol most vagytok? Voltak-e olyan pillanatok, amikor kényszerből kellett elvállalnotok valamit, vagy otthagyni egy helyzetet, pozíciót? Én útelágazásokat szoktam elképzelni, ahol mindig csak egy pillanatnyi döntés előtt állsz, és végül a térkép bármelyik csücskén kiköthetsz. Nem egy lineáris utat látok magam előtt.

S. K.: Az határozza meg a drive-omat, hogy milyen kihívás elé állít egy helyzet. Szeretem a kihívásokat. Ha jó a csapat, akkor azt muszáj nekem megcsinálni. Mindegy, hogy értek hozzá, vagy nem értek hozzá. Megtanulom.

B. N.: Mindegyikőtök kapcsán egy picit más a helyzet, te inkább alkotóként határozod meg magad, Andrisnak a rendezői szerep sokkal stabilabbnak tűnik az utóbbi időben. Te rendezőként másképp tudsz belépni, más helyzeteket tudsz megkeresni, vagy teremteni. Téged mi vitt előre és mi hátráltatott?

V. A.: A legtöbbet én magamat hátráltatom. A kérdés mindig az, hogy ha szeretnél alkotni, hogyan jutsz lehetőséghez. Ez egy kényes kérdés, amiről nincs beszélve a nyilvánosság előtt rendesen, és nincs is rálátása sok vezetői pozícióban lévő embernek, hogy a fiatal művészek milyen helyzetben vannak, milyen helyzetekben kell gondolkozzanak, hogy alkotni tudjanak. Márpedig az alkotás szükség sok embernek. Nekem ez egy küzdelem még mindig, hogy ezt hogy oldom meg. Ebben hátráltatom magam, ami félig-meddig tudatos döntés, másrészt egy alkati dolog is. Vannak ilyen kis családok ebben a [színházi] kultúrában. Ez a fajta belterjesség más helyekre is igaz, de kifejezetten igaz a mi kultúránkra. És akkor ahhoz képest, hogy melyikben vagy benne, vagy hogy kivel, miért vagy úgy, ahogy vagy, tudsz esetleg lehetőségeket kapni, vagy nem kapni. Én próbálok nem belemenni abba, hogy szakmai szövetségeken keresztül jussak munkához. Nekem az autentikusság fontos szó abban, amit csinálok.

Azt próbáltam – és ez sokszor hátráltat, vagy legalábbis sokkal bonyolultabbá tesz mindent –, hogy azok a szakmai kapcsolatok, amiken keresztül esetleg dolgozhatok, autentikus emberi kapcsolatok legyenek. Nem azért kötöm veled, hogy te ezért valamit adj, amiért majd én is adok valamit egyfajta üzleti cserekereskedelmi modellben, hanem a közös szimpátia, közös értékrendszer vagy érdeklődés, vagy művészi érték alapján. Ez egy nehéz út, és nem feltétlenül olyan, ami előrébb visz. Ezzel az értékrenddel kompromisszumokat is kellett kössek időnként, néha az ember a megélhetés miatt megcsinál egy-egy olyan dolgot, amit amúgy valószínűleg nem vállalna el. Ez az én élethelyzetem, és irigylem azokat, akik meg tudják azt csinálni, hogy kizárólag szenvedély-projektekben gondolkodjanak.

B. N.: Gondolod, hogy van ilyen?

V. A.: Én úgy érzem, igen.

B. N.: Nem inkább egy ideál ez, amit kívülről látunk, aztán lehet, hogy ha megkérdezzük azt az embert, akkor gyorsan kiderül, hogy hányat haknizott?

V. A.: Én például Krisztinára és Zsoltra is így tekintek. Lehet, hogy a helyzet ennél árnyaltabb, de Krisztinára mindenképpen úgy tekintek, mint aki nagyon is szenvedélyes, autentikus projekteket csinál, és ez fasza.

S. K.: Igen, talán egy ideje mondhatom én is ezt magamról. Viszont ez áldozattal jár. Néha kipróbálnám, milyen, amikor beállok egy kicsit darálósba. Voltam már ilyen helyzetben, amikor a Váci Dunakanyar Színházban dolgoztam. Ott volt minden, csináltuk, amit kellett, ami jött a repertoáron. És szerencsére ott is volt olyan, amit magaménak éreztem (pl. a Deli Szofival való közös munka). Szóval, voltam már ilyen helyzetben, nyilvánvalóan a szükség visz rá. Most meg azért engedhetem meg magamnak [ezt a szabadságot], mert eldöntöttem, hogy ezen a síkon fogok haladni, és emellett valahogy megpróbálom fenntartani magam.

B. N.: Mintha azt kellene eldöntsd, hogy nem az alkotómunkából akarsz megélni. És inkább beosztod az idődet, a személyes erőforrásaidat a megélhetés és az alkotás közt.

S. K.: Azért ennek is van egy csomó belső dilemmája. Most barista vagyok Budapesten. Ezt csinálom. Amikor minden nap bemész, és nyomod az üzemet, akkor elgondolkozol: amúgy én alkotó vagyok. De kit érdekel így amúgy? Én sem vagyok ezzel mindig teljesen kibékülve, azt hiszem.

B. N.: Zsolt, te kitartottál ebben a formációban, amiben ti vagytok azóta is a Váróteremnél, de veled is voltak olyan beszélgetéseink, hogy kész, eleged van. Valahogy mégis mindig kitartottál. Mi az oka ennek? Látod magadat mint példakép, vagy jó példa?

Cs. Zs.: Tűrésre vagyok jó példa. (nevet) Sokáig volt számomra a Váróterem jó példa. Ameddig élt a hitem ebben a közösségben való létezésben.

B. N.: Te nem lettél kőszínházi színész, nem dönti el valaki helyetted a repertoárt, amiben játszanod kell. Ezt mennyire érzed sikernek?

Cs. Zs.: Sikernek érzem. Megvan az a lehetőségem, hogy válasszak. Még akkor is, ha például egy lemondásból anyagi károm származik. Egy-egy projektből úgyse kerestünk annyit, hogy az akkora veszteség legyen. Nem ettől borult a családi kassza. (nevet) Én szeretek piszmogni, szeretek belelátni a dolgokba, még ha nem is vagyok mindig teljesen döntéspozícióban. Volt egy időszak, amikor színészként tekintettem magamra. Meg persze technikusként, meg amit egy ilyen konstrukcióban el kell végezni. Aztán kezdtem unni a repertoár-jelleget, függetlenül attól, hogy volt beleszólásom abba, hogy milyen projekteket játszunk, vagy eldönthettem, hogy akarok-e benne lenni, vagy sem. Egy idő után vágytam egy másik fajta szabadságra.

Akkor kezdtünk el Krisztinával dolgozni a Kedden². Ez másfajta munka volt, ahol megint piszmoghattam, dolgozhattam a szöveggel is, a díszletet is megbeszéltük. Gondolati síkon mindenben ott lehettem egy kicsit – ezt szeretem.

Időnként volt, hogy a Várótermen kívül bevállaltam más dolgokat is kíváncsiságból vagy anyagi megfontolásból. Volt, amikor a kíváncsiságot anyagi megfontolásból erőltettem magamra, hogy lássuk, mi lesz ebből. Pedig, ha hallgatok a megérzéseimre, akkor már az elején tudom, hogy „nem!”.

B. N.: Ebben van azért egyfajta rugalmasság-gyakorlat is, ami nem biztos, hogy rossz.

Cs. Zs.: Ha így van, akkor erre még rátettem egy lapáttal, ugyanis már egy ideje nem vagyok hivatalosan tagja a Váróteremnek. Persze ettől függetlenül játszok ott/itt.

B. N.: Akkor mit jelent az, hogy nem vagy tag?

Cs. Zs.: Nem alakítom a jövőjét, nem találom ki, hogy milyen előadásokat csináljunk jövőre, nem veszek részt a tervezésben. Ha felhív Levi, hogy legyek benne egy előadásban vagy projektben, akkor elmondom, hogy nem, vagy hogy oké. Legutóbb például egy bábelőadást készítettünk. De már nem járok be szerelni más előadásra.

B. N.: Gyakorlatilag alkalmazott független színész lettél.

Cs. Zs.: Az Isten tudja. Én csak le akarok lépni a Váróteremből, de nem tudok. (nevet)

V. A.: Nagyon erős szerződése van.

Cs. Zs.: Nekem addig volt izgi, amíg volt valahány ember, egy csapat, akik bejártunk időnként, naponta vagy pár naponta találkoztunk, és álmodtunk. Én egy ilyen kis törzsi ideában éltem. Most ez már elképesztően távoli idill. Be kell látnom, hogy más életszakaszba léptünk, és muszáj elengednem ezt a „gyerekkort”.

B. N.: A te személyes sztorid közben egy jelenség is: leír egy strukturális helyzetet, hogy hogyan lehetséges fenntartani több mint tizenöt éven keresztül egy független működési modellt, milyen áldozattal, energiabefektetéssel jár ez.

Cs. Zs.: Azért mindenki tudja, hogy nagyjából hogy működik. A promónak meg a marketingnek is nagyon megváltozott a dinamikája, amit tíz évvel ezelőtt elértél egy Facebook-poszttal, most tízzel éred el. És állandóan kell nyomni, hogy ott vagy, létezel, jöttél turnézni, mentél turnézni, kezdődött a próba, véget ért a próba, jó a hangulat, nagyszerű a csapat, egyben is, külön-külön is, kész vagyunk, várunk, gyertek… Ez már olyan munka, amit kifejezetten nem szeretek. Meg senki közülünk.

B. N.: Vannak-e, voltak-e példaképeitek, olyan munkamódszerek vagy minták, akiket követni szerettetek volna?

Cs. Zs.: Attól függ, honnan nézzük. Vegyük Pintér Bélát és a színészeit. Pintér Béla alkot szabadon, a színészei meg szabadon alkotnak a Pintér Béla által adott keretben. Színészként is nagyon sokfélék lehetünk. Megélheted azt is szabadságként, hogy jössz egy alapötlettel, de aztán közösen csináljátok meg, ha valaki megírja. Vagy van, aki imád és tud egyedül dolgozni, rendezni saját magát, vagy látni kívülről. Én meg most épp csinálok egy egyénit³, és elsorvadt a koszorúerem bele.

S. K.: Teljesen egyedül csinálod? Nincs külső szem vagy valaki, nem feltétlen egy rendező, de egy külső támogatás?

Cs. Zs.: Nincs senki, abszolút egyedül csinálom. Lehet, hogy kell egy ilyen kihívás. Írni magamban akartam, és mire eldöntöttem, hogy mit szeretnék kezdeni vele, már késő volt bárkit megkeresni, hogy csatlakozzon be.

V. A.: Nehéz erre válaszolni, mivel per pillanat rendező vagyok, nem nagyon van rálátásom belső folyamatokra. Fogalmam nincs, hogy azok a kollégák, akik pályán vannak, vagy akikkel csak összefutsz egy bemutatón, hogy dolgoznak. Hiányzik is belelátni folyamatokba, jólesne beszélgetni. A rendező eléggé magányos, meg nehezen megközelíthető emberfajta.

Ha az amerikai egyetemista éveim alatt kérdeztél volna, azt mondtam volna, nagyon szeretném kipróbálni a devised-nak egy enyhébben hierarchizált változatát. A devised egy teljesen horizontális ideál alapján létrejött koncepció, amiből nekem az a fajta energia esszenciális egy alkotói folyamatban, amikor emberek bedobnak ötleteket, és abból lesz valami. Van bennem egy érzet és egy keresés. A kőszínházi rendszer nem úgy van felépítve, hogy ezt a kultúrát eddze, támogassa a résztvevőkben. Emiatt nehezebb is megteremteni egy olyan próbafolyamatot, ahol ez lehetséges. Nincsenek példaképek előttem. Talán egy-két rendező van, akivel asszisztensként dolgoztam és nagy hatással voltak rám. Például Robert Woodruff, aki a Születésnapot is csinálta. Az, ahogy ő jelen volt a próbafolyamatokban, ahogy életszagú, valós kérdéseket tudott feltenni. Nem az volt az érzésem, hogy egy színházi koncepciót valósítunk meg. Mély alázat volt abban, ahogy a színészekkel bánt.

De őt se mondanám példaképnek, az ő alkotási modellje sem ez, hogy jöjjenek be ötletek, dolgok, cselekvések, és rakjunk össze ebből valamit. Ő is inkább egy struktúrával készül, és azt mélyíti.

A módszer, ami inspirál, nem túl ismert: az úgynevezett aktív analízis. Magyarul talán cselekvő elemzésnek fordítják, és egy érdekes színháztörténeti pillanathoz köthető: Sztanyiszlavszkjinak az első korszaka az érzelmi emlékezetről szólt, és hogy abból hogyan tudunk igaz módon jelen lenni a színpadon. Többórás olvasópróbák, stb. Azt már kevesen tudják, hogy végül ez teljesen megfordult benne: azt csinálta a színészeivel, hogy itt van a darab, elolvastuk, tudjátok, hogy mi történik, csináljatok valamit. Ez egy hatalmas fordulat volt a munkamódszerét tekintve. Mi mindannyian úgy emlékszünk rá, mint a lélektani realizmus atyjára. Miközben ő az élete utolsó éveiben már teljesen más dolgokkal foglalkozott.

Ezzel a módszerrel a cselekvés felől próbálja megközelíteni az anyagot, már nem a szöveg az elsődleges számára. A központi kérdése, hogy ha én lennék ebben a helyzetben, ebben a szituációban, mit csinálnék. Ez egy nagyon személyes kérdés, erre csak itt és most van válasz. Most, Kolozsváron, 2024-ben. Nincsen más válasz, nincs az, hogy ő mit csinálna a 19. században, mert azt nem tudjuk, és nem is érdekes. Van egy tartalmi struktúra, de nem én mondom meg azt, hogy bejössz az ajtón, leülsz a székre, hanem lehet, hogy bejön valaki, felmászik a csillárra, és aztán akár a bugyijától lógva elkezd himbálózni. Engem az érdekel, hogy hogyan lehet egy olyan folyamatot létrehozni, ahol ez a sok személyes impulzus ki tud alakulni valamivé, ami nem az én kontrollom alatt van. Nekem legfeljebb szerkesztői, vagy ha úgy tetszik, kurátori, provokáló szerepem van.

S. K.: Számomra sok ember van, akivel szeretnék együtt dolgozni. De annak sincs terepe, hogy erről beszélgessünk. Hogy azt mondjam, Andris, én szeretnék veled dolgozni. Ami igaz is. Meg Zsolttal, meg veled is. Sok ember inspirál, és mozgat annak a gondolata, hogy dolgozzunk együtt. De erre nincs sok lehetőség.

Cs. Zs.: Egyébként ez az egyéni, amit készítek, a kollegialitásról kell, hogy szóljon. Az alapgondolata – pont ebből a hiányból kiindulva – az lett volna, hogy egy hónapig minden nap két órát kávézok egy olyan emberrel, alkotóval, bármilyen téren, akit akár csak a Facebookról ismerek, és valamiért inspirál, érdekesnek, nyitottnak tartom. Ebből végül nem lett semmi, mert túl nagy menedzsmentet igényelt. Van valós igénye erre mindenkinek, és mégse csináljuk.

B. N.: Az is kérdés, hogy amikor beszélgetünk, miről beszélgetünk. Mintha mindenkiben lenne egy bizonytalanság. Most megtudtuk rólad, hogy csinálsz egy egyénit, de mintha kicsit félve mondanád. Én régóta nem dolgozom színházban, ez ad egyfajta szabadságot, de nem keres senki, mert kiestem a buborékból, és már nem gondolnak úgy rám az emberek. Mi hiányzik ahhoz, hogy beszélgessünk?

S. K.: Kicsit ez az iskola is erre nevel minket. Egyrészt egyáltalán nem tanít meg az önmenedzsmentre. Azt érzed, hogy ha menedzseled magad, akkor szerénynek kell lenned. Meg ott van az alázat is. Ha visszagondolok, már az egyetem alatt volt egy időszak, amikor elkezdtem megismerni a szcénát, és azt éreztem, hogy hú, de vagány – csodáltam embereket, és szerettem volna, hogy majd egyszer én is akkora legyek, hogy megszólítsanak. Nem így működik. Én kell odamenjek, hogy figyi, itt vagyok, ez a telefonszámom, meg az e-mail címem, ha úgy gondolod, nézd meg. Nem vagyunk arra nevelve, hogy nekünk kell odamenni ahhoz, aki érdekel. Nem ő kell minket felfedezzen. És nagyon sok ember van, akit fel kell fedezni.

Cs. Zs.: Ez ilyen erdélyi magyar jellegzetesség. Több ilyen élményem is van emberekkel, akikkel számtalanszor ültünk ugyanannál az asztalnál a kocsmában, többször voltunk egyazon társaságban, az utcán mégis félszegen köszönünk egymásnak. Ehhez képest például a Reactorban az a tapasztalatom, hogy játszok egy előadást, és utána bejelölnek emberek a Facebookon, és köszönnek az utcán, hogy szevasz, hogy vagy. Mi meg tartjuk ezt a furcsa távolságot. Nem tudom, mi kell történjen ahhoz, hogy egy egyszerű beszélgetés elkezdődjön.

S. K.: Én is az erdélyiséghez kötöm.

B. N.: Ti milyennek látjátok a kortárs erdélyi színházat? Hol látjátok magatokat ebben a miliőben vagy hierarchiában? Andris meg Krisztina, ti dolgoztok Magyarországon is, Zsolt meg a Reactornál – van külső összehasonlítási alapotok.

Cs. Zs.: Én azt hiszem, különdíjas vagyok. Többszörös különdíjas. Rájöttem, hogy nem is vágytam soha ilyen klasszikus színészi karrierre, nekem mindig egy kicsi hely kellett, ahol, mondjuk, öt ember szeressen.

Egyszer poénból a Most múlik pontosan-t lefordítottam románra és feltettem Youtube-ra. Két nap alatt 10 ezer nézettsége lett. Ez Youtube-viszonylatokban nem szám, de kezdtek emberek rám írni, jókat, meg persze rosszakat kommentelni. Ettől én nagyon rosszul éreztem magam. Belekóstoltam abba, mi van, ha ki vagy téve a hírnévnek. Tegyük fel, hogy ez a mérce: ismernek, nem ismernek. Engem ez nagyon megijesztett. Valószínűleg az én lelki berendezkedésemnek kb. ennyi a limitje. Én mindig óvatos és törékeny közegben tudtam elképzelni magam.

B. N.: A mi színházi berendezkedésünkben erősen vannak jelen a különböző generációk. A színészeknél nem annyira meghatározó ez, mert több korosztályra van szükség, de a rendezőknél van egy hatvan pluszos generáció, utána a mi generációnk, és most már lehet, hogy vannak fiatalok is. Andris, te hogy látod, kik vannak alattad, fölötted, nemcsak korban, hanem a saját magad számára kinyert helyen? Hol szeretnél lenni, vagy hol érzed jól magad itt, ahol most vagy Erdélyben?

V. A.: Eszembe jut Nagy Zoárd a Négyszögletű Kerek Erdőből, aki ott él a völgyben, és ugyanazt a szomszéd fát nézi, majd elvándorol, mert megunja. Aztán rájön, hogy mégis ott szeretne élni, visszajön, de amikor visszatér, már nem érzi otthon magát. Ilyen vándorlónak érzem néha magam, ha végiggondolom azt, hogy Váróterem, Amerika, tantermi előadás, bestseller-musical Debrecenben stb. – széles skálán mozogtam. Picit úgy vagyok, hogy sehol nem vagyok teljesen otthon, de sokfelé mozogtam, sok mindent kipróbáltam. Ez az otthontalanság határoz meg szabadúszóként. Szakmailag talán a Váróteremre vagy a kolozsvári alkotóközegre tekintek úgy, mint a lelki otthonom. Kevés olyan hely van jelenleg, ahol teljesen otthon tudnám érezni magam. Viszont el tudnám képzelni, hogy stabilabb létezésben alkossak.

Számomra fontos az elmélyülés. És úgy érzem, kevés olyan helyzet van a szakmai életemben, amikor ez tényleg lehetséges. Következmények nélkül. Talán ez hiányzik a legjobban.

B. N.: Negatív következménye van az elmélyülésnek, így érzed?

V. A.: Ritkán lehetséges egy olyan folyamatnak a megteremtése, ami nem feltétlenül abban gondolkodik, hogy öt vagy hat hét múlva bemutató, hanem abban, amit Krisztina is mondott: valami megérik és azt érdemes megmutatni. Ez ritka, de nem csak az időhiány miatt.

Sokan azért kerülnek bele egy előadásba, mert muszáj belekerüljenek. Ez már startból egy olyan láthatatlan szerződés rendező és színész között, amiben vannak nagyon sajátos vállalások, van egy etikettje, amit egy több száz éves kultúra hoz magával. Ezzel nehéz mit kezdeni hat hét alatt. Vannak jó oldalai is, mert a szabályrendszer miatt el lehet jutni addig, hogy végül lesz valami. De nekem egyáltalán nem mindegy, hogy a színészekkel milyen viszonyom alakul ki – ez megkülönböztet sok más rendezőtől. Lehet úgy csinálni ezt a szakmát, hogy jössz, elmondod a koncepciót, végignyomod az egészet, és nem is kell foglalkozz azzal, hogy ki hogy érzi magát. Van, aki imádni fog, van, aki nem. Én nem vagyok domináns alkat. Nekem fontos az, hogy ki hogy érzi magát a próbateremben. Nagyon éles szakmai helyzetek vannak. Amikor első próbán bemész tizenöt-húsz színész elé, el kell add a projektet. Ha nem, nem jönnek veled.

Cs. Zs.: Tartok egy színházi foglalkozást gyerekeknek, ahol arról is beszélek nekik, hogy ki mit csinál ebben a szakmában, és én is mindig épp ezt szoktam elmondani, hogy a színészek és a rendező között van egy íratlan szerződés. Ezt a szerződést minden egyes alkalommal újra kell írni. A szerződés kb. azt tartalmazza, hogy egy bizonyos periódusban, az előadás létrehozása alatt mi, színészek alávetjük magunkat a te végső döntéseidnek, de az alkotás közös. Ha a szerződés nincs minden alkalommal újrafogalmazva, akkor történik meg az, hogy a rendező azt mondja: a főnököd vagyok, vagy még rosszabb, tudod te magadtól.

B. N.: Szoktunk arról beszélgetni, hogy a hierarchikus színháznak már kvázi leáldozott, legalábbis szeretnénk, hogy ne azok a bebetonozott formák maradjanak fent, amik a ’60-as évek óta velünk vannak. Másrészt, ezt megváltoztatni nem igazán tudjuk, mindenkinek egyéni megközelítése van csak, amivel próbál lyukat fúrni ebbe a berendezkedésbe. Nektek mi a tapasztalatotok, van-e változás, vagy ellenállásba ütközik? Hol tartunk ebben a folyamatban?

S. K.: A kőszínházi munkáim során én is hasonló dinamikát tapasztaltam: keletkezik egy feszültséghelyzet abból, ha szeretnék valami új munkamódszert, új lendületet hozni. Ez történt akkor is, amikor együtt dolgoztunk⁴, nekem is új volt akkor a kőszínházi rendszer.

Ha úgy állok hozzá, hogy érdekel az ember, az ő véleménye, a meglátása a dolgokról, akkor szerintük én gyenge vagyok, vagy nem vagyok elég felkészült. Igen, amit te is mondtál, Andris: el kell add magad. Ez a folyamatos nyomás, egy hatalmas blokk.

Cs. Zs.: Bizonygasd, hogy tudod, mit csinálsz, jó lesz, és ez nektek is jó.

S. K.: Közben meg én tudom, mit csinálok azzal, hogy megkérdezlek, hogy te mit szeretnél. Engem emiatt vagy kidobott a rendszer, vagy én hagytam ott.

B. N.: Andris, te rendeztél Gyergyóban, Temesváron, Csíkszeredában is. Te hogyan látod ezt?

V. A.: Nagyon más hangulata van mindegyik társulatnak, de azt érzem, hogy mégiscsak van egyfajta lassú változás. Azok a színészek is, akik a kőszínházi rendszerben dolgoznak, vágynak arra, hogy meghallgassák őket, az ötleteik teret, időt kapjanak. Ez egy ellentmondásos dolog, mert ha nagyon nyitott lesz a próbafolyamat, rögtön ott lesz az a félelem is, hogy nehogy véletlenül bukás legyen belőle, vagy rosszul nézzünk ki a színpadon. Ilyenkor mindig eszembe jut: és ha bukás lesz, akkor mi? Így is tele van bukással a műsor. A sajátjaimmal is, de a másokéval is. Visszatérve, érzek egy lassú változást. Ha fiatalabbakkal dolgozom, ők könnyebben elmondják a véleményüket, aktívabban vesznek részt egy jelenet kitalálásában, tudatosabbak, egyéniségként gondolkoznak magukról, akinek vannak határai, amiket nem szabad megsérteni – tehát van egy ilyen jó értelemben vett önmagukért, a saját impulzusaikért való kiállás. Az alkotói folyamatban is sokkal horizontálisabb rendszerben gondolkodnak a rendezővel, és azt szeretik jobban, ha van egy állandó oda-vissza játék. Néhány idősebb színésznél is tapasztalom ezt. Én azt látom, hogy egyre nehezebb lesz azoknak a rendezőknek, akik teljesen autoriterek, mások egyéniségét, nézőpontját, véleményét nem figyelembe vevő módon vannak jelen. Nem erre tartunk. De ez egy lassú folyamat.

Cs. Zs.: Nyilván a színház ebben nem zászlóshajó, hanem errefelé változik a világ, és nincs hova máshova menni.

B. N.: Talán kicsit gyorsabban is lehetne követni a világ változását.

V. A.: Csak látod, az is feszültséget szül, ha ezt csináljuk.

B. N.: Mi lenne, ha elképzelnénk egy ideális helyzetet, ami a legjobban megfelelne a ti munkamódszereteknek, habitusotoknak? Nehéz ezen úgy gondolkodni, hogy ne folyton arra gondoljunk, hogy nem megvalósítható, elég jól ismerjük a határait a jelenlegi rendszernek. Valószínűleg nem az embereken múlik, vagy az emberek hiányán az, hogy ez nincs. Hamar össze tudnánk állítani egy dream-társulatot, mindegyikünk fejében van egy ilyen.

V. A.: Érdekes, hogy milyen nehezen tudok erre választ adni. Valószínűleg a sokfajta csalódás, meg tapasztalat miatt is sokkal nehezebben tudok ideálokban gondolkodni.

Talán a legközelebb a Váróterem volt ehhez – a saját problémáival és küzdelmeivel együtt –, ahol azt éreztem, hogy tényleg azt csinálunk, amit akarunk. Még akkor is, ha rosszul akarjuk, és nem lesz jó, de legalább egy személyes folyamattá tud válni.

Néha meg azt érzem, hogy tényleg csak a megfelelő emberekkel, megfelelő helyen, megfelelő mennyiségű pénzzel valósulhat ez meg. Ebben a pénz – akármennyit van ismételve – nem egy kicsi faktor, főleg ahogy telik az idő az ember fölött. Méltóságteljes életkörülmények között, olyan emberekkel, akik érdekelnek, akik provokálnak engem, ahol azt érzem, hogy nem kell féljek attól, hogy valamit rosszul mondok. Nem kell azon stresszeljek, hogy ha nem felel meg a nézhetőségnek egy bizonyos skáláján, bizonyos embereknek, akkor ez hogyan fogja befolyásolni a következő három évemet. Minden művész szabadságra vágyik. Akkor is, ha a szabadságnak ez egy személyes definíciója. Én abban tudok a legjobban alkotni, hogyha a blokkok, amiről Krisztina is beszélt, amik sokféleképpen léteznek egy adott rendszeren belül, nincsenek. És ez a feladat, hogy valahogy megteremtsd ezt a szituációt, illetve harcolni azért, hogy ezek a blokkok megsemmisüljenek.

B. N.: Milyen hierarchia lenne egy ilyen ideális Váróteremben? Mi lenne a te szereped, klasszikus szerepek lennének, és mindenki hozzátenné a saját ötleteit? Ki döntene? Hogy látod ezt a felépítést?

V. A.: Azért nehéz, mert ahhoz, hogy ne kövüljön be, vagy ne váljon rutinossá, valami olyan struktúra lenne izgalmas, ami rugalmas akár azokban a szerepekben is, amiket egy projekt, előadás, történet megvalósításában vállalnak az alkotók. Ez alatt azt értem, hogy a világ engem elsődlegesen rendezőként definiál, mert ha ránézel a CV-mre, akkor ez az, ami először lejön, de ugyanúgy szeretek alkotókkal beszélgetni és más koncepciónak a fejlesztésében részt venni. Erre nem nagyon van lehetőségem, mert nem olyan az életem, nem kapok olyan jellegű megkereséseket, amiből lenne az a bevétel, hogy időt tudjak szánni erre. Emellett szeretek írni vagy rész-írni is. Akár színészként is szívesen megjelenek, ha azt érzem, hogy úgy tudok működni, hogy nem húzom le az egészet. Egy kuratóriumi vagy egy művészi tanácsbeli pozícióban is nagyon jól érezném magam. Szabadon beszélgethetnék koncepciókról, alkotókról, az életről. De nem a másik szervezeti modell ellenében beszélek. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán.

B. N.: Tegyük fel, hogy igen, mert ha elképzelni sem tudjuk, biztos, hogy nem lehetséges.

S. K.: Az egyértelmű, hogy hazánkban vagy akár Magyarországon sincs ennek hagyománya. Úgyhogy valószínűleg ahhoz, hogy megvalósítsam, amit szeretnék, el kell költöznöm, vagy nekem kell megteremtenem a hagyományt. Engem egyik munkámban sem az érdekelt, hogy a saját elképzeléseimet megvalósítsam. Inkább az, hogy megteremtsek egy olyan kört, fórumot vagy struktúrát, ahol mentorálhatok, vagy koordinálhatok kreatív folyamatokat. Hogy az színház vagy zene, vagy a kettő egyben, az mindegy.

B. N.: Az is nehéz néha, hogy elismerjük a saját tapasztalatainkat. Pedig már vagyunk abban a korban, amikor nem lehet ezt elkerülni és muszáj elismerni, hogy bizonyos dolgokat elértem, megcsináltam, és ez pozitív. Nem lehet mindig magadban kételkedni, kicsinek és bizonytalannak lenni.

S. K.: Valaki meg is fogalmazta egyszer, hogy a mi generációnktól különösen várják az emberek, hogy ezt magabiztosan vállaljuk. Mert lehet, hogy van, aki szeretné követni azt, amit csinálunk, szeretne többet tanulni erről. Kívülről úgy tűnik embereknek, mintha nem mernénk ezeket vállalni.

B. N.: Kicsit belülről is így tűnik, hogy nem vagyunk annyira magabiztosak. Nem jutottunk azokba a pozíciókba, ahová az előttünk lévő generáció. Nem vagyunk vezető pozícióban, döntéshozó helyzetben, hanem próbálunk valahogy alulról, vagy mindenféle irányokból lökni egyet ezen a rendszeren. Miközben harmincöt-negyvenévesen már tanítanunk kellene ezeket a módszereket.

Cs. Zs.: El is tartjuk magunktól. Valahol mélyen, tudattalanul elnyomjuk magunkban ezt a felelősséget.

B. N.: Mintha nem is így tanítottak volna. Minket pont az a generáció tanított, aki erősen meghatározta az elmúlt húsz-harminc év színházát a környékünkön. Nekik meg nem föltétlenül az volt a modell, hogy majd egyszer ti lesztek ezek, akik most mi vagyunk.

S. K.: Én a tanításban jól éreztem magam, mindig visszavágyom abba az állapotba. Talán ez lenne az, ami felé haladnék. Biztosan nem intézményes struktúrában, hanem egy alternatívabb formában. Ebben érzem magam biztonságban.

Cs. Zs.: Jelenleg az ideális struktúra számomra az, ha van egy minimális infrastrukturális háttér, egy olyan biztonsággal és stabilitással, ami megengedi, hogy ha előadásokban gondolkodunk, akkor maximum két előadást csináljunk egy évben. Ez a rendszer kevés emberből áll, és olyan szempontból anarchikus, hogy mindegyik projekt megszüli a saját vezetőit. Ez olyan emberek szövetsége kell legyen, akik ebben egyetértenek. Lehet, hogy ez is önámítás. Bármilyen jó is egy közösség, kell küzdeni az ellen, hogy ne váljon belterjessé, mert véges gondolataink és véges érzelmi pakkunk van.

Egy adott ponton a Váróteremben is kiégtünk abban, hogy mindig magunkból dolgoztunk. Mert közben nem volt időnk magunkba tenni új dolgokat. Egy olyan struktúra kellene, ami megengedi, hogy túlélj, és hogy szabadságod legyen kilépni meg visszalépni. Ami megengedi ezt a csapongást. Ahol nem helyez rád nyomást a brandépítés kényszere. Mondott valamelyik ex-kolléganőm egyszer egy jó dumát: mi két dolgot nem szeretünk igazán Erdélyben, de lehet, hogy ez általában a világra is igaz: azt, ahogy a dolgok mennek, és a változást.

B. N.: Engem mostanában leginkább az érdekel, hogy kit mi inspirál. Honnan szerzitek az új impulzusokat, a lendületet, akár ahhoz is, amiről eddig beszélgettünk?

Cs. Zs.: Egyik fő inspirációforrásom kezd kiapadni: a kocsma, az emberekkel való beszélgetés. Mostanában nagyon keveset kocsmázom, pedig ha sokat jársz, akkor időnként új emberekkel is találkozol. Meg bármi inspirál, amiben fonákságot látok. Meg a családi múlt. Ennyi van még bennem.

S. K.: Amikor eldöntöttem, hogy olyan munkáim lesznek, amik viszonylag rugalmasak ahhoz, hogy tudjak mellettük alkotni, akkor ez azzal is járt, hogy rutinmunkát, vagy akár fizikai munkát vállalok. Ezek a munkák nagyon emberi, emberközeli, reál helyzetekbe hoznak. Így nem választom teljesen szét a két állapotomat, ami segített elfogadni is ezt a döntést. Az egyszerű helyzetek inspirálnak, az emberek, akiknek semmi közük nincs a művészethez, egyáltalán nem is vágják, hogy én miben vagyok. Valószínűleg néha idegesítő is lehetek. (nevet) Ettől érzem, hogy fenn tudok tartani egyfajta frissességet.

A családi múlt, a családi háttér szintén inspirál engem is. Meg újabban felfedeztem magamban a kíváncsiságot a különböző kultúrák együttélése iránt. Szoktam térképeket tanulmányozni, az országok elhelyezkedése nagyon izgat.

V. A.: Egy városi környezet egyetlen négyzetkilométeren belül is képes nagyon erős kulturális és szociális távolságokat teremteni – ez számomra izgalmas. Hogy mi bennünk a közös, hogy vagyunk együtt ebben az egészben. Erre gondolok mostanában sokat. Amikor alkotok, olyan történeteket keresek, ahol minél nagyobb távolságokat tudok egy és másik élet között találni.

Azt tudom, hogy mi nem inspirál. Nem szeretek üzenetekben vagy „mondanivalóban” gondolkodni. Szeretek visszamenni múltbeli eseményekhez, történésekhez. Olyan anyagon szeretek dolgozni, ami elfeledteti velem egy pillanatra a hangokat, amik a fejemben keringenek, meg a zajt, meg az elvárásokat, hogy milyen kéne legyen az előadás, és valami olyasmin keresztül visszatalálni magamhoz, az alkotáshoz, ami idegen vagy távol van tőlem.

Cs. Zs.: Ezt aláírom. Sőt, én kifejezetten dühös leszek, ha valaki akar nekem mondani valamit a világról.

1. Magical Deer – and the gravity, 2023. szeptember, Budapest ↩︎
2. Kedd – choirtás előadás, 2016. január 16., Váróterem Projekt ↩︎
3. ASS – One-man show Csepei Zsolttal, 2024. október 22., a Váróterem Projekt és a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület „COLEG/KOLLÉGA” közös eseménysorozatának része ↩︎
4. Under construction, 2018. november 10., Kolozsvári Állami Magyar Színház
   ↩︎