Már van minimum egy olyan szövegem, amit szívesen ajánlanék színházaknak

Csoportos interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett drámaíróival: Adorjáni Noémi, Berecz Boglárka, Csernai Mihály, Némedi Emese, Purosz Leonidasz, Takács Réka. Osztályvezető tanáraik Albert Mária és Kárpáti Péter voltak.

Az interjút Stoian Toni és Dögei Mátyás készítette. 

A drámaíró mesterképzés frissen végzett hallgatói vagytok. Ez egyben azt is jelenti, hogy korábban elvégeztetek már egy alapképzést. Először is arra lennék kíváncsi, hogy ki honnan érkezett, és kit mi vezetett a drámaíró szak felé?

TAKÁCS RÉKA: Én az egyetem teatrológia szakán végeztem. Dolgoztam dramaturgként rendező szakos hallgatókkal, ami nagyon jó élmény volt, és abban a reményben jelentkeztem a drámaíró mesterképzésre, hogy ebbe az irányba fog továbbfejleszteni. 

ADORJÁNI NOÉMI: Még egyetem előtt próbálkoztam meseíró versenyeken, majd a DrámaPályán (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem évente meghirdetett pályázata, amivel könnyített felvételit lehet nyerni a teatrológia alap- és a drámaírás mesterképzésre – szerk. megj.) drámaírással, amivel felvételt nyertem az egyetem teatrológia szakára. Tudtam, hogy továbbra is szeretnék írással foglalkozni, ezért jelentkeztem a drámaíró mesterképzésre.

PUROSZ LEONIDASZ: Én az ELTE magyar alapszakán végeztem. Olyasmivel szerettem volna dolgozni, ami egyszerre irodalmi vonatkozású és közösségi munka is. Többször jelentkeztem az SZFE-re, forgatókönyvírás szakra, de nem vettek fel, így kerültem Marosvásárhelyre, média alapszakra. Az egyetemen egyre több színházi projektben vettem részt, és a film mellett – vagy inkább helyett – a színház is elkezdett érdekelni. Ezért az alapképzés után adta magát a drámaíró mesteri. 

BERECZ BOGLÁRKA: Én is az ELTE-n végeztem az alapképzést, gyógypedagógia szakon. Már akkor is írogattam novellákat és verseket. Egyszer csak az elképzelt történeteket kezdtem színpadon is látni. Egy írásom bekerült a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum nevű pályázatába, ott hallottam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró képzéséről.

NÉMEDI EMESE: Gyerekkorom óta foglalkoztat a színház. Az ELTE-n végeztem magyar szakon, színháztudomány volt a minorom, ahol főleg elméleti szempontból közelítettük meg a színházat, de voltak gyakorlati képzéseim is, ahol – igaz, hogy csak egy képzelt világ szintjén, az ELTE pincehelységében – dramaturgként is tudtunk működni. Írtam mesét, novellát, majd az alapszakon végzett kutatásom a közösségi szövegalkotás köré épült, így kíváncsi lettem, hogyan tudok párbeszédes formában elmesélni egy történetet.

CSERNAI MIHÁLY: Prózaíró versenyekre jártam, illetve évekig zenekaroztam, ahol dalszövegeket írtam, de komolyabb szövegírói múltam nincs. Az SZFE drámainstruktor-drámajátékos alapszakának (ami tulajdonképpen dráma- és színházpedagógiai alapokat jelent) elvégzése után nem találtam olyan munkát, amilyet szerettem volna, és kezdtem terhesnek érezni a budapesti kisujjeltartós értelmiségi réteget. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel. Jelentkeztem a DrámaPályára, és az ott elért helyezés révén jutottam be.

Elég hamar jó közösséggé kovácsolódtatok. Szerintetek ez minek a hatására történt?

MISI: Én azért lettem jóban jópár emberrel, mert az órarendünk elég szellős volt ahhoz, hogy az órák közti időt egymással töltsük, illetve Marinak (Albert Mária – szerk. megj.) köszönhetően volt egy kiváló közösségi terünk is, a DrámaZóna.

LEÓ: Kis közösségként sok időt töltöttünk együtt, de nem voltunk úgy összezárva, hogy az már feszültséget szüljön, mint ahogy ez színész osztályokban néha előfordul.

EMESE: Péter (Kárpáti Péter – szerk. megj.) nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy hogyan szóljunk hozzá egymás szövegeihez, így az órai tevékenységek soha nem vezettek egymás iránti ellenszenvhez. Megtanultunk egy közös nyelvet, és egy támogató légkör alakult ki. 

BOGI: Amikor megmutatom egy írásomat, azt érzem, hogy magamból mutatok meg valamit. Az, hogy mi saját írásokat mutattunk meg egymásnak, egy intim bizalmi viszonyt teremtett köztünk. 

RÉKA: Félévek végén pedig a drámáink nyilvános felolvasóin egymásnak osztottuk ki a szerepeket, így végül is minden szövegen többen is dolgoztunk.

Fel tudtok idézni különösen meghatározó pillanatokat az elmúlt két évből?

EMESE: Tavaly a felolvasónk előtti este a DrámaZónában maradtunk, és húzogattuk a szövegeinket. Nagy örömöt éreztem, mert rájöttem, hogy már nem csak osztálytársként, hanem barátként ülünk az asztal körül, és még hajnali kettőkor is segítünk egymásnak. 

NOÉMI: Nekem ilyen volt az első felolvasónk. Az volt az első közös alkotói munkánk, azt éreztem, hogy közösséggé kovácsolt minket.

MISI: Nekem egy általános élményem van, ami számomra minden szempontból újszerű és pozitív: szinte mindig láttuk, olvastuk egymás írásait. Nyitottak és kíváncsiak voltunk egymás munkáira. 

EMESE: Nemrég egy szünetben azt játszottuk Péterrel, hogy mondatokat olvastunk fel az eddigi szövegeinkből, és meg kellett tippelnünk, ki írta a szöveget. Meglepően jól ment mindannyiunknak! Jó volt látni, hogy mennyire figyeltünk egymásra. 

LEÓ: Másodév első félévében Péter hosszúimpró-technikájával foglalkoztunk. Az egyik alkalom számomra különlegesen emlékezetes volt: Noémi, Emese, Réka meg én vettünk részt szereplőként, kb. három óra hosszan csináltuk. Emberileg, és utólag íróként is nagyon tanulságos volt. 

BOGI: Az első maradandó élményem ezzel az osztállyal az, amikor Misivel és Leóval egy talált szövegből készült kávé és cigaretta jelenetet (Jim Jarmusch Coffee and Cigarettes (2003) című film jeleneteihez hasonlóan – szerk. megj.) csináltunk meg az udvaron, a lépcső alatt. Ez azért volt ikonikus momentuma a vásárhelyi éveimnek, mert valami ilyesmire vágytam, amikor felvettek.          

RÉKA: Nekem most a ballagásunk jutott eszembe, amikor mindannyian, még a tanáraink is beöltöztek, úgy vonultunk fel. Amikor lejöttünk a színpadról, megkönnyebbülés volt tudni, hogy valami lejárt, de mégsem ért véget egészen, mert még vannak hátra közös programjaink.

Különböző dolgokkal foglalkoztatok a szak mellett – van, aki dolgozott, van, aki egy másik szakot is végzett. Hogy lehetett összeegyeztetni ezeket a tevékenységeket?

LEÓ: Amikor elkezdtem a szakot, egy évig teljes állásban, de nagyrészt kötetlen munkaidőben dolgoztam. Ezt könnyen lehetett egyeztetni a szakkal. Csak vizsgaidőszakban volt stresszes, amikor például felolvasószínházi formában színpadra állítottuk a szövegeinket, és próbálni kellett. De ha nem foglalkoztam volna semmi mással, sok felesleges szabadidőm lett volna.

MISI: Ugyanebből az okból kezdtem el párhuzamosan egy másik egyetemet is Budapesten. Hálás vagyok az osztályvezetőimnek, hogy nem voltak fenntartásaik ez ellen, és soha nem éreztem, hogy kimaradok valamiből. 

EMESE: Mi Bogival párhuzamosan végezzük a rendezőszakot, és idén elkezdtünk gyerekekkel is foglalkozni a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Illetve én vagyok az Okuláré-események házigazdája is az egyetemen. A rendező alapszak és a drámaíró mesteri nagyon jól kiegészítették egymást. Hogy ezeket mennyire lehet összeegyeztetni, az az osztályközösségen is múlik, de mindenki nagyon nyitott volt, amikor valamilyen időpontot csúsztatni kellett. 

BOGI: Egyetértek azzal, amit Emese mond a két szakról. Illetve azt is hozzátenném, hogy Péter és Mari az osztályon kívüli, akár rendezős munkáimban is sokat tudtak segíteni.

NOÉMI: Én a szak mellett képzőművészet- és drámatanárként is dolgoztam. Az egyetemi órarendemhez tudtam igazítani a tanárit, szóval viszonylag egyszerű volt. 

RÉKA: Én a drámaíró szak mellett főként csak rendezőszakos hallgatókkal dolgoztam dramaturgként. Persze, az egyetemen mindenkinek ezer különböző elfoglaltsága van egyszerre, de így vagy úgy – éjjel vagy nappal – végül összehoztuk a próbákat. 

Már többször szóba került a két osztályvezetőtök, Mari és Péter. Mi az, amit tőlük kaptatok? 

BOGI: Nem „kicsi Marikat” és „kicsi Pétereket” akartak nevelni belőlünk, hanem kíváncsiak voltak a mi világunkra, stílusunkra, és azon belül támogattak minket. Szerintem ez a legszuperebb pedagógiai hozzáállás.

NOÉMI: A mi szövegeinkből próbálták kihozni a legtöbbet, nem akarták átformálni a stílusunkat. Sőt, annyira támogatták a munkánkat, hogy például Mari szerzett színészeket, és felolvastatta velük a drámafordításunkat, csak azért, mert mi szerettük volna hallani kívülről is.

MISI: Én emberi vonatkozásban Mari esetében a nyitottságot, empátiát, folyamatos felkészültséget emelném ki, és az értünk, valamint projektjeink mellett való állandó kiállást, hogy rengeteg ötletünket meg tudtuk neki köszönhetően valósítani. Péter esetében pedig a szakmai alázatot, tájékozottságot és a fókuszált munkát emelném ki, mint a legfontosabb értékek, amiket kaptam.

LEÓ: Péter mindig tud valami újat mondani az írásaimról, nem kiszámítható a véleménye. Éppen azért tudom őt elfogadni mesteremnek, mert nem mester-tanítvány hierarchiában gondolkozik. Sokkal jobb szívvel fogadom meg valakinek hetven százalékban a tanácsait, ha tudom, hogy nem sértődik meg a maradék harminc százalék miatt.

MISI: Ez a két ember elképesztően okos, mégis nyitottak arra, hogy adott esetben akár a közös munkánkból tanuljanak.

EMESE: Életemben először tapasztalom azt, hogy két olyan tanárom van, akikre bármikor számíthatok. Ha este tízkor elküldök egy szöveget Péternek, ő tizenegykor felhív, és beszélünk róla. Ráadásul nagyon rosszul viselem a negatív kritikát, de ő úgy tudja megfogalmazni, hogy teljesen érthető és valóban tanulságos. Marinál meg nem létezik olyan projekt, amit ha kitalálunk, nem kivitelezhető. Minden helyzetben támogat. 

RÉKA: Én Marival először egy felvételi felkészítőn találkoztam, mielőtt elkezdtem volna a teatrológia szakot. Abban az egy órában döntöttem el, hogy tanulni akarok tőle, és jelentkezni fogok az egyetemre. Péter pedig teljesen megváltoztatta azt, ahogyan a színházról gondolkodom, amiért mindig hálás leszek.

Ha valaki elolvas tőletek egy jelenetet, egy drámát, honnan ismerheti fel, hogy azt ti írtátok? És miből ismeritek fel egymás írásait?

MISI: Én mindig törekszem arra, hogy a szövegeim minél köznyelvibbek legyenek, ez szerintem sokszor előnyükre is válik. Hátrányuk viszont az, hogy a szereplők gyakran azt mondják ki, amit éppen gondolnak, kevés a titkuk, ebben még fejlődnöm kell. Saját magamat közvetítem a szövegeimen keresztül, az én történeteimet, az én traumáimat. Réka szövegeit azért szeretem nagyon, mert azt a fajta melót érzem rajtuk, amit én sosem tudok a sajátjaimban elvégezni: megtalálni azt az egy nagyon pontos mondatot, ami odaillik. Leónak szerintem van egy olyan képessége, amivel egyszerre tud rendkívül hétköznapi és lírai lenni. Noémi összes szövegében, a karaktereiben, a nyelvezetben nagyon élesen és pontosan fel lehet fedezni őt: az emberi oldalát, a nyitottságát, a kedvességét és az abszurd humorát. Bogi izgalmasan kísérletezik, sokszor megtalál formanyelvileg vagy stílusilag valamit, amit utána próbál kimaxolni. Emese nagyon jól gerjeszt feszültséget, már az első három mondat után elkezd érdekelni a történet vége. Ez is egy olyan eszköz, ami mindenkire igaz, de nála érzem a legélesebben. 

EMESE: Sokunknál már most kialakult egy nyelv, egy téma, amivel éppen foglalkozik. Bármelyik írásról meg tudnám mondani, hogy azt ki írta. Noémi szövegeiben azt szeretem, hogy amikor elkezdődnek, veszettül találgatni kezdek, hogy mi felé fognak tartani, de soha nem oda lyukadnak ki, amit én elgondolok. Réka annyira finoman és pontosan ír, hogy a szövegeit könnyű rögtön színpadon látni. Bogi esetében jó volt végigkövetni, hogy tavaly második félévtől egyértelmű lett, hogy mi érdekli, és most már azon belül mozog. Misi sok sztorija esetén tudom, hogy megtörténtek, mert mesélt róluk, de amint leírja őket, lesz egy nagyon erős komikumfaktoruk. Leó írásai szépen tükrözik azt, ahogyan beszélnek az emberek, és amilyen problémáik vannak. Az év elején elolvastam a Salemi boszorkányokat, végül ebből született a rendezőszakos vizsgám is. Mindig, amikor beszélgettünk róla, vagy amikor próbáltuk, újabb szereplők lettek a főszereplői, és nem csak egy embernek, hanem mindenkinek megvolt a saját igaza. Én is ilyen szövegeket szeretnék majd írni.

LEÓ: Egyrészt szeretnék olyan drámát írni, aminek nagyon jó humora van. Másrészt úgy legyen mély és izgalmas, hogy közben, ha nem muszáj, soha ne kiabáljanak benne a színészek. Erre törekszem, néha jól sikerül, néha kevésbé. Noéminél az abszurd humort szeretem nagyon, hogy úgy nem történhet, de Noéminél mégis úgy történik. Réka az egyszerűség és a pontosság mestere. Bogi lírai, kísérletező, nagyon sajátos. Emesénél nehéz kiemelni valamit, mert talán az ő stílusa áll legközelebb ahhoz, ahogy én írok, szóval érzek egyfajta rokonságot. Misinek nyers, vaskos kabaré-humora van, és ez sokszor személyes dologgal találkozik, ami szép, izgalmas, vicces szituációkat hoz létre. 

NOÉMI: Nekem nem volt célom a komikum felé vinni a szövegeimet, mégis sokszor ez történt. Például az első szövegemen, ami egy való életben felvett hangfelvétel alapján készült, sokat nevettek a többiek, annak ellenére, hogy nem gondoltam volna, hogy ez majd bárkiből nevetést vált ki.

LEÓ: Ez a Szörp című jelenet volt, amiben egy székely család beszélget arról, hogy éppen milyen szörpöt isznak. 

BOGI: De oldalakon keresztül.

LEÓ: Nekem biztos, hogy benne van a top három kedvenc szövegemben az elmúlt két évből. 

NOÉMI: Azóta, amikor elkezdek egy szöveget, mindig azon gondolkozom, hogyan lehetne komikussá, groteszkké tenni. Réka lelassítja a világot, ráfókuszál egy szituációra, és felnagyítja azt. Bogitól azt szeretném eltanulni, hogy olvasóként egyből látom magam az általa teremtett világban. Emese szövegei egyszerre szépek és lesújtóak is. Misiben a bátor harsányság, nyersesség tetszik, hogy mindent ki mer mondani. Leó szövegeit pedig az teszi izgalmassá, hogy folyamatosan a logika és humor határán egyensúlyoznak.

BOGI: Emesénél azt szeretem, hogy olyan mondatokat ad a szereplői szájába, amik mögött ezer más gondolat bújik meg, csak éppen az nem, amit kimondott. Misinél a két szélsőséget szerettem: vagy ömlik a karaktereiből a szöveg, vagy egy-egy szóban válaszolgatnak egymásnak. Leó nagyon jól meg tudja írni egyszerű, átlagos emberek problémáit, életérzéseit. Nem kell tragédiának történnie ahhoz, hogy menni tudjak a szereplőkkel. Noémi szövegei arra döbbentettek rá, hogy egyoldalúan gondolkodok, nála szemszöget kell váltanom ahhoz, hogy megértsem, pontosan mit is akar. Rékának, azt hiszem, az ment a legjobban, hogy hatalmasat tudott előre lépni a szövegeivel, miután Péter hozzáfűzött pár gondolatot. A saját szövegeimmel kapcsolatban pedig azt látom, hogy általában  szükségem van varázslatos elemekre, valami furcsaságra. 

RÉKA: Minden szövegem nagyon különböző. Azt gondoltam, hogy vicceset soha nem tudnék írni, de az osztálytársaim több jelenetemen is nevettek, úgyhogy ebben elbizonytalanodtam. Még mindig keresgélek. Amivel most szívesen foglalkozom, az az adaptáció. Egyszer Péter mondta, hogy akkor jó a drámaszöveg, ha a színész szereti mondani. Én mindenki szövegét szerettem felolvasni, azt hiszem, ez mindent elmond. Emese szövegei olyanok, mint a gyümölcsös, robbanós cukorka a számban. Bogi szövegeit olvasni olyan, mint amikor megérzem a frissen mosott ágynemű illatát. Noémi szövege az a sitcom, amiből mindig megnézek még egy részt. Leó írásai – mint amikor véget ér egy koncert. Misit olvasni olyan, mint felvágni a szülinapi tortám. Juli (Zeck Julianna – szerk. megj.) szövegei azt juttatják eszembe, amikor egy barátom mesél a nyaráról. Emil (Pál Emil – szerk. megj.) szövegeit olvasni pedig olyan, mint a fűben feküdni éjszaka.

LEÓ: Igen, volt még két osztálytársunk, Juli és Emil, akik most sajnos nem diplomáztak le velünk, de velük is legalább olyan fontos dolgok történtek. Juli színésznőként jött ide, és amellett, hogy tök jó dráma- meg prózaíróként távozott, anyuka lett belőle. Emil is családot alapított. Az ő szövegeiben például nagyon szerettem azt a fura, székely mágikus realizmust, ami minden jelenetét belengte. 

EMESE: Juli dramatikus novellái nagyon érzékletesek, fantasztikusan tudott időt és teret teremteni. Pontosan érezte, hogy éppen egy párbeszédes vagy hosszabb leírási forma viszi előre a történetet. Emil szövegeit imádtam, de közben nagyon stresszeltek, mert nem tudtam jól felolvasni őket. Mindig volt benne valami, amit nem vettem észre. Ő – a legjobb értelemben véve – egy többolvasós szerző, mindig van valami kis titok, amit első vagy második olvasásra sem fedezek fel.

MISI: Amit én nagyon szerettem Emilnél, hogy rendkívül jól ismeri a közeget, amiről ír. Ha nem értettünk valamit, és rákérdeztünk, mindig kiderült, hogy a válasz ott van a szöveg mélyén. Szerettem Juli érettségét, ő picit idősebb nálunk, és ez a szövegeiből is kiderült, sokkal több élettapasztalat ragadt már rá, amit remekül használ. Neki is jó érzéke van ahhoz, hogy hogyan lehet durva és nyers dolgokat  könnyed, lágy érzelmekkel keverni.

NOÉMI: Juli  nagyon erős képeket használ, de közben életszerűek a párbeszédei. Emil szövegei nagy hatással voltak rám, ha az ő jelenete került sorra, fel kellett készülnöm arra, hogy ez most traumatikus lesz. De a legjobb értelemben.

BOGI: Emil szövegeit hálás feladat olvasni, vagy megformálni belőle egy szereplőt, mert olyan figurái vannak, hogy eldobod tőle az agyad, teljesen mindegy hanyadjára olvastuk egy jelenetét, mindig rengeteget tudtunk nevetni rajta. Julinak meg azt az ikonikus jelenet felütést köszönhetjük, hogy: „Basszunk be. Ne? Úgysincs holnap semmi!”

Mit adott neked az elmúlt két év, ami a jövőben is hasznos lehet, és hogyan tovább?

EMESE: A rendezés mellett, mellérendelői viszonyban drámaírással is szeretnék foglalkozni. Engem ez a szak arra tanított, hogy hogyan kezeljem a történeteket, hogy mennyire fontos az, ha valaki rám bíz egy történetet, és azzal utána mennyire finoman kell bánni. Ezen kívül pedig nagy tanulság volt, hogy nem kell elsőre tökéleteset írnom, hagyhatom folyni a szövegeimet, mert a húzás is az írás része.

MISI: Sokáig keresgéltem az utamat. Most azt gondolom, hogy szövegírással szívesen foglalkoznék, akár dramaturgi munkát is vállalnék, de a rendezés is foglalkoztat. Most pedig lett egy papírom arról, hogy konyítok valamit a drámaszövegekhez. Ez a diploma románul lesz, tehát nem fogom érteni, hogy tényleg erről szól-e, de nekem az a jelentése fontos, amivel felruházom. Megtanultam, hogyan érdemes szövegekkel bánni, de arra, hogy ezek a szövegek végül hogy jutnak el a közönség elé, nekem kell rájönnöm. Az egyetemen nem volt olyan felolvasó, amit azért nem tudtunk volna megcsinálni, mert ne lett volna rá ember, és mindig sokan eljöttek megnézni, meghallgatni minket, én ezt a kíváncsiságot nagyon nagyra értékelem. De drámaíró aspiránsként – azon kívül, hogy meg vannak írva a szövegeim, feltöltögetem a honlapomra, vagy elküldözgetem embereknek – mit tudok csinálni? Ha valaki nem szeret bele a szövegekbe, akkor ennyi. 

NOÉMI: Folytatni fogom, akár hobbiszinten, akár máshogy. Szívesen írnék gyerekeknek szóló drámát, vagy bármilyen más típusú szöveget. Régebben, ha volt egy jó mondat a fejemben, akkor abból kiindulva nekifogtam írni, de ez így elég hamar kifulladt. Ezt megtanultam úgy kiküszöbölni, hogy nem egyből akkor fogok neki írni, amikor van egy ötletem, hanem jobban átgondolom, esetleg elkezdek kutatni a témával kapcsolatban.

RÉKA: A szak mindenképp rengeteget hozzáadott a dramaturgi munkámhoz, illetve sokat változtatott a szerzői instrukciókhoz fűződő viszonyomon is. Rá kellett jönnöm, hogy nem történhet meg minden a replikákban. Péter azt mondta, írjak hosszabb instrukciókat, mert színpadon, a párbeszéden túl, annyi minden más is számít, és képzeljek el tereket, lássam magam előtt azt, ahol játszódik.

LEÓ: Nekem is nagy tanulság volt, hogy ne legyek problémamegoldó, és ne azon gondolkodjak, hogy ezt majd színpadon hogyan lehetne könnyen, praktikusan megvalósítani, hanem ezt bízzam nyugodtan a rendezőre. Én úgy jöttem drámaíró szakra, hogy előtte sosem írtam drámát. Ez látszott is. De azt érzem, hogy amit drámaíróként tanultam, jól hasznosítható abban is, amit költőként vagy kritikusként csinálok. Két év alatt lehetőségem és motivációm is volt jeleneteket írni, illetve folyamatos visszajelzést kaptam. Már van minimum egy olyan szövegem, amit szívesen ajánlanék színházaknak. Ugyanakkor kérdés, hogyan tovább most, hogy kikerülök a burokból, amit ez a közösség jelent, mert írni sokszor magányos dolog. Ha leülök a laptop elé, hogy megírjak egy hatvanezer karakteres szöveget, az nehéz feladat, mert ha nincs felkérés, egy rendező, vagy egy társulat, nincs motivációm.

BOGI: Én egyelőre azzal a gondolattal küszködöm, hogy egyáltalán lássam magam ebben a szakmában, úgyhogy nehéz elképzelni, hogy az itt tanultakat szakmailag hogyan fogom kamatoztatni. De remélem, hogy ennek nincs itt vége. Az íráskedvemet nem vesztettem el.