Majoros Csilla: Számoljunk visszafele

Beszélgetés Szabó K. István rendezővel

Tele voltunk lendülettel és bizalommal egymás iránt. Nem görcsöltünk, és valahogy elmaradt a megfelelési kényszer is, azt hiszem, ezáltal sikerült meghökkenteni nemcsak a közönséget, de a szakmai grémiumot is.

Szabó K. István, a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatója idén az Interetnikai Színházi Fesztivál 6. kiadását is szervezi.

– Számoljunk visszafele: 42 előadás, 22 színház, 12 év – csupa páros. 1999 őszén, Székelyudvarhelyen kezdted hivatásos színházi pályád. Mit jelentett ez akkor, ott számodra?

– Páratlan lehetőséget. Feladatot kaptam, része lehettem egy új színház születésének, s bár nem volt egyáltalán könnyű időszak, mégis nagy ajándéknak tartom ezt a családi 7 évet. Úgy érzem, hogy az ott ért hatások egy életre belém égtek. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tanulóéveim meghosszabítását jelentette, fokozott felelősség terhe alatt, hiszen egy rendkívül törékeny intézményi struktúrát kellett konszolidálni.

– A Megtorlással máris a legjobb rendezés díjára javasoltak a 2000-es Nemzetközi Atelier Fesztiválon, ezt követően, a Menyegző, majd a Vásott kölykök című előadásaidért díjaztak is. A Tomcsa Sándor Színház, ezek szerint, jó kifutópályának bizonyult.

– Igen, valóban. S ennek a felszabadult műhelymunka lehetett a titka. Tele voltunk lendülettel, és bizalommal egymás iránt. Nem görcsöltünk, és valahogy elmaradt a megfelelési kényszer is, azt hiszem, ezáltal sikerült meghökkenteni nemcsak a közönséget, de a szakmai grémiumot is. Ami ez utóbbit illeti, legyünk őszinték, igencsak visszafogottan reagált a kilencedik erdélyi magyar színház létrejöttére, és amint az történni szokott szűkebb színházi környezetünkben, a román kollégák lelkesedése és elismerése kellett ahhoz, hogy beépülni és érvényesülni tudjunk. Ez nem volt másképpen egyéni, rendezői ambícióim kibontakoztatása esetében sem, és ha román színházakban folyamatosan dolgozhattam, magyar színházba bő hat évig nem hívtak. Ennek, gondolom, udvarhelyi színházvezetői „bűnöm” mellett, az lehetett az oka, hogy román tagozaton végeztem az egyetemi tanulmányaimat.

– Annak ellenére, hogy egy későbbi írásban, az udvarhelyi színház „első aranykorszakaként” emlegeti a színházi történész ezt a periódust, az udvarhelyi sajtó a következőket jegyzi 2006 januárjában: „Belefáradt az udvarhelyi áldatlan színházi körülményekbe…”

– Valóban szerények voltak munkakörülményeink. Az állandó emberhiány, a produkciós költségek esetlegessége nagymértékben hátráltatták az intézményépítést, egy olyan szakaszban, amikor már elértünk eredményeket, és ezeket kellett volna megerősíteni, továbbgondolni. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy az az intézményötvözet, amit az alapításkor kitaláltak, elhibázott. A művelődési ház tagozataként működtetett színház igencsak korlátolt lehetőségekkel bírt, nem maradt más hátra, mint kieszközölni a helyi tanácstól az újraalapítást, ezúttal külön egységként, önálló intézményként. Az ezt követő, szinte kétéves huzavonáról hosszú lenne itt beszélni, a lényeg az, hogy bár a színházat sikerült függetleníteni, a város színházalapító polgármestere, ezt személye és pártja elleni merényletként értékelte, mit sem törődve az eljárás ésszerűségével. Mondanom sem kell, hogy, nem volt az a „magyar érdek” ami fölülírhatta volna a hagyományos testvéri leszámolást. Elegem lett a színházat padlóra vágó politikai cselgáncsból, elegem a demagógiából, felmondtam…

–… és Temesvárra szerződtél.

– Cseberből vederbe. Beletenyereltem a méhkasba, ez esetben a másik érdekvédelmi szervezetünk érdekeibe. Mire számíthattam volna? Jöttem, láttam, pereltem, győztem, mentem…

– … egy független színházhoz Bukarestbe. Függetlenséget, szabadságot jelentett ez számodra is, mint alkotó és színházigazgató?

– Ideig-óráig. Az ARCA izgalmas kihívásnak igérkezett. Kidolgoztunk egy ütős programot, jelentős európai partnerekre találtunk, s úgy nézett ki, hogy a „szabadugrásnak” nem lesz anyagi akadálya sem. Bemutattuk a projekt első előadását, a Szétbombázva című Sarah Kane opust, s aztán jött a felismerés, vagy pofára esés, ahogy tetszik. Románia mégsem az a hely ahol függetlenként fenntartható lett volna egy művésszínházi kezdeményezés, legalábbis akkoriban nem, erős cégek anyagi támogatása nélkül. Két partnerünk, a Rompetrol és a Romtelecom, ígéretük ellenére, kiszállt… nem találták elég masszív reklámfelületnek a független kortárs európai színházat. Aztán, én is kiszálltam, a kocsmaszínházhoz nem volt kedvem, ebben a kontextusban meg semmi értelmét nem láttam a kompromisszumnak.

– Rendeztél már Németországban, az Egyesült Államokban, Magyarországon és természetesen Romániában, több román és magyar, német, de a bukaresti zsidó társulatnál is megfordultál. Munkásságod során folyamatosan váltanod kellett nyelvek és színházi nyelvek között. Milyen különbségeket vettél észre színészek, színházak között?

– Alapvető különbségek nincsenek. Lehetőségek, munkamódszerek és formanyelv szempontjából beszélhetünk különbözőségekről, de a játék anatómiája az emberre szabott, és mindenhol hasonló módon működik.

– Miben más a technika, a hozzáállás? Milyen módszerrel dolgozik egy német vagy egy amerikai színész?

– A másság leginkább a színházcsinálók társadalmi helyzetéből fakad. Míg Közép-Kelet Európában intézményesített rendszerben dolgozókról, addig Nyugat-Európában, vagy az Egyesült Államokban, szabad szellemi vállalkozókról kell beszélnünk. Ez a szakmai berendezkedés lényegesen befolyásolja úgy a feladathoz való hozzáállást, mind annak módszertanát. A szereplőválogatáson sikeresen áteső nyugati színész az utolsó esély tudatával próbálja a maximumot kihozni a helyzetből, ezért aztán, mondanom sem kell, hogy hihetetlen alázattal és odaadással válaszol a kihívásokra.

– Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Temesvár-Bukarest-Nagyszeben-Piatra-Neamț, csak azokat a színházi állomásokat soroltam fel, ahol több időt töltöttél. Most Nagyváradon beszélgetünk. Hogy érzed, itt megtaláltad a helyed?

– Nehéz erre válaszolni… hogy megérkeztem-e vagy sem? Nem tudom. Színházi barangolásaim nem a biztos hely, az otthon-keresés jegyében történnek, sokkal inkább az új helyzet kínálta lehetőségek felfedezésében, felhasználásában nyernek értelmet: új emberek, új kihívások, újabb játékszín. Ilyen értelemben, Nagyvárad is egy állomás, ahol jól érzem magam mindaddig, míg a hely szellemével perelhetek, és nem a megtűrés-megalkuvás elve alakítja helyi viszonyaimat, hanem a kreatív együttműködésé.

– Több cikket, kritikát is olvastam a nagyváradi színházról, a Miniévadról, amely immár egy hagyományos rendezvényetek, mindegyikben szó esik a váltásról, változásról.

– A változik – színházi ige, enélkül nehezen lehetne cselekvő színházról beszélni. Ha nem cselekszik, akkor mi értelme? Az elmúlt időszakban sokat beszéltünk a nagyváradi színház évtizedes válságállápotáról, jó az, ha tisztában vagyunk az okokkal, de a múlttal én most már nem szeretnék foglalkozni, még akkor sem, ha minden változás „mihez képest” alapon értékelhető. Most az újjáépítés a fontos, a szellemi megújulás, ahhoz hogy a nagyváradi színház újra korszerű, izgalmas művészeti fórummá váljon.

– Mit jelent a te életedben ez a változás? Mennyire nehéz újjáépíteni ezt a társulatot, színházat és közönséget?

– Már-már rutint (nevet). Ez itt, egy újabb korszaképítő feladat, melyet nagy körültekintéssel, de bátran kell beteljesítenünk. És ehhez ki kell lépni az elmúlt időszakot meghatározó fásultsági állapotból, félre kell tenni a frusztrációkat, fel kell szabadítani az alkotás szellemét. Színházat építeni nem nagy ördöngösség, kellenek hozzá a következők: elhivatottság, tehetség, pénz és fegyelem. Ha bármelyik ezek közül hiányzik, fennáll a válságveszély. A színház nem egy szokványos munkahely, ez a tevékenység kreatív hozzállást igényel a díszletező munkástól a színészekig. Természetesen, ez korántsem ennyire egyszerű: idő, tudatos csapatmunka és egyéni felismerés függvénye, hogy mindannyian szerves összetevői vagyunk egy csodálatos mechanizmusnak. Az ötödik összetevő, szándékosan hagytam ki az előbbi felsorolásból, az a közönség. Általában, együtt fejlődik vagy romlik a színházzal.

– És a hatodik, a demagóg politika, ha ismét ellenáll?

– Passz. Könnyen csomagolok, a szabadságom könnyű szívvel cipelem. Bár én még mindig azt hiszem, hogy létezik olyan alku is, mely nem egy a lélekkufárkodással.