Lovassy Cseh Tamás: Színház és videó viszonyáról – bárkinek

Bartha József Videó és spektákulum című könyvéről[1]

A Játéktér 2017. nyári számából

Célszerű lenne így az elején egy vallomással kezdeni: legelső élményem a színház és a film találkozásáról a Kolozsvári Állami Magyar Színház Suttogások és sikolyok című előadásához kötődik (rendező: Andrei Șerban). Az Ingmar Bergman kultikus filmjét feldolgozó produkció leginkább a neves filmrendező személyét járta körül, ugyanakkor megkerülhetetlenné vált, hogy magáról a film műfajáról is állításokat tegyenek az alkotók. Akkori fejjel meghatározó, sőt felkavaró munkának gondoltam a Suttogásokat, s talán ezért örültem annyira, amikor Bartha József Videó és spektákulum című könyvében rábukkantam az előadásra, a videotechnikát használó romániai magyar előadások szemlézésével foglalkozó részben.

Az 1960-ban Székelyudvarhelyen született képzőművész, kurátor és nem utolsósorban színházi látványtervező neve ismerősen csenghet az erdélyi – és nem csak – színházi közegben valamelyest is jártasoknak. Amióta Bartha József 1991-ben elkezdte színházi munkásságát (majd Bocsárdi László állandó munkatársává is vált), az egyes előadásoknak rendre olyan látványvilágot tervezett, melyeken egyedi stílusa könnyedén felismerhető. (2014-ben a Romániai Színházak Szövetsége – UNITER az év legjobb díszletéért járó díjjal tüntette ki.)

Bartha József kötete annak a marosvásárhelyi művészeti egyetemi kiadónak a gondozásában jelent meg, ahol tanít, s tulajdonképpen nem más, mint Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájában 2012-ben megvédett DLA-értekezése. Mindez persze még nem jelentené automatikusan, hogy a közreadott munka több lenne egy nagy ívű tudományos dolgozatnál, mely néhány szakmabelin kívül keveseket érdekelhet. Bartha József kötete azonban bárki számára fogyasztható: olvasmányos, a laikusok számára is élvezhető tudományos munka ez, mely alaposan körbejárja a videotechnika és a spektákulum viszonyát.

A könyv első felében átfogó bevezetést olvashatunk a mozgófilmek európai megjelenéséről, valamint a televíziózás és videokészítés történetéről. Az alaposan dokumentált – számos szakirodalmi hivatkozást felhasználó – bevezető azoknak is segít eligazodni a filmkészítés világában, akik csak „egyszerű” fogyasztói a filmeknek. Ezt követően érkezünk el a színház és videó kapcsolatának behatóbb elemzéséhez, amikor is Bartha az analóg videokép színházi terekben történő felhasználásáról, valamint a digitális videózás és a színházi tér találkozásának kiemelkedő pillanatairól értekezik. Itt kell megjegyeznünk, hogy a könyv egyik erénye a fényképes illusztrációk rendszeres használata: a kötetben a legtöbb tárgyalt előadásról felvételeket is találunk, melyek még inkább segítik az olvasót abban, hogy megértse, pontosan mit is jelent a videotechnika színpadi alkalmazása.

De felvetődhet a kérdés: miért válhat elemzés tárgyává egy színházi előadáson belül megjelenő videó? Amint arra Bartha József is kitér, s a felhasznált szakirodalomban is szerepelteti Hans-Thies Lehmann ide vonatkozó elméleti munkáját: a kortárs színházi nyelvekben – így a posztdramatikus formákban is – az előadás elemei (szöveg, zene, fény, az emberi test és értelemszerűen a videó is) egyenrangú eszközökként jelennek meg. Mint ilyenek, nyugodtan képezhetik elemzés tárgyát, hiszen e felhasznált elemek önálló jelentéssel bírnak, s találkozásuk szüli meg a színházi előadás egészét. Mindezek taglalása – s ezáltal Bartha József könyve is – arra int minket, hogy az egyes produkciókat a maguk komplexitásában kezeljük, s közben figyeljünk az egészet alkotó részletekre is: esetünkben a felhasznált videotechnikára. Ez utóbbi felismeréséhez és elemzéséhez ad kiváló fogódzót e könyvismertető tárgya.

A könyv további részében a szerző olyan részletekre is kitér, mint a színházi tér és a videó tere, vagy épp a színházi és videóbeli idő közti különbségek, majd a kötet második felében – az univerzálistól a partikuláris felé haladva – Bartha a romániai színházak videotechnikai megoldásaira tér ki. Mindezek előtt azonban történeti bevezetőt olvashatunk a romániai színház nemzeti hagyományairól, a 60-as évek kísérletezéseiről, valamint a rendszerváltás utáni romániai magyar színház helyzetéről. Ez utóbbi időszakról bővebben is olvashatunk, amikor a szerző a romániai magyar színházi előadásokban használt mozgóképes technikákkal ismerteti meg olvasóját.

A kötet utolsó fejezetében összegzésre kerülnek a korábban elhangzottak, s már önmagában csak ez az egyetlen rész is alkalmas lenne arra, hogy olvasóját olyan elméleti tudással vértezze fel, melynek birtokában könnyebben fogalmat alkothat a videó és a színház viszonyáról. A lista, mely az 1994 és 2011 között készült olyan előadások címeit és alapinformációit tartalmazza, melyekben valamilyen módon megjelent a videotechnika, remek áttekintését nyújtja a romániai magyar színházak fejlődéstörténetének, ráadásul fontos gyűjteménye kiemelkedő romániai produkcióknak.

Bartha József munkája szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt ajánlott: előbbieknek betekintést nyújt a színház egy gyakorlati (technikai) területére, utóbbiak pedig információkhoz juthatnak a romániai magyar színjátszással, vagy épp a kortárs színház alapfogalmaival kapcsolatban.