Lovassy Cseh Tamás: Pár száz boldog europid – tizedik napon az Interferencia

Lassan a vége felé közeledik az Interferenciák, de lendületéből egyáltalán nem vesztett a fesztivál. A résztvevők már belejöttek az egymást követő előadások forgatagába, és csak a törzsvendégek arcán látni, hogy nem minden este ér véget az utolsó színházi bemutatóval. A tizedik napról sok mindent lehetne írni, hiszen részünk volt szakmai beszélgetésben, könyvbemutatóban és két előadásban is.

Reggel a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hedda Gabler című előadásáról beszélgettek alkotók és érdeklődők. A megszokottnál koraibb kezdés ellenére is szép számmal begyűltek az előző este nézői (és nem csak), majd George Banu A beszédtől az énekig című új könyvének bemutatójára már pótszékeket is kellett hozatni. Az elismert színházelméleti szakember ízelítőt adott az interjúkötet tartalmából, valamint beszélt zene és színház kapcsolatáról, erről a különös párbeszédről, melyre az Interferenciák is alapoz. A beszélgetésen szóba került az élőzene hangsúlyos jelenléte a kortárs előadásokban, valamint említést tettek arról az átmenetről is, mely a színpadon akkor jön létre, mikor a beszéd már nem alkalmas az önkifejezésre és a zenét veszi igénybe, mint vele egyenértékű eszközt.

Képek forrása: http://www.huntheater.ro/interferences/

Az első előadás a Tompa Gábor rendezte Romok igaz menedék volt. A Samuel Beckett szellemében készült produkció (az alkotók maguk nyilatkoztak így az előadásról), egy keresztrefeszítés-történet művészi ábrázolása, mely ugyanakkor magán hordozza az abszurd színház számos stílusjegyét. Aki elolvasta a fesztivál honlapján is megtalálható, az előadást elemző Patrice Pavis-szöveget, annak vagy megjött a kedve jegyet váltani, vagy hanyatt-homlok menekült a stúdióterem környékéről is. Hiszen már előre sejteni lehetett, hogy nem egy könnyed, közönségbarát alkotásról van szó, ami önmagában még nem probléma, sőt! Egy lepusztult, zárt térben három figura sokszor egymással párhuzamos mozdulatsorokat hajt végre. Az igencsak precíz koreográfia megszabja gesztusaik sorrendjét, az egymással való érintkezés milyenségét, és ez a kidolgozottság az, amely az előadás egyik fő érdeme is. Nem maradhattak el a különböző – a színpadi eseményekkel összhangba lévő – hangeffektusok sem. (Elvégre az Interferenciákon vagyunk!) Összességében pedig egy olyan mozgásszínházi előadásnak lehettünk szem és fültanúi, mely elvont, filozófiai kérdéseket boncolgatott a maga eszköztárát felhasználva, és mint ilyen, meg is állta a helyét, még ha nem is aratott fergeteges sikert csütörtök este.

A nap fénypontja és talán a fesztivál eddigi legsikeresebb előadása (a Wozzek után) az LG Arts Center, az Uijeongbu Arts Center és a Pansori Project ZA közös produkciója, azUkcsu-ga című előadás volt. Ha december 6. előtt megkérdeztük volna a kolozsvári közönséget, mit tud a pansori-ról, nem vagyok biztos benne, hogy túl sok érdemleges választ kaptunk volna. Ám a harmadik Interferenciák után már minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy ha másra nem is, arra biztosan emlékeznek majd, hogy ez egy tradicionális koreai zenei műfaj, a történetmesélésnek egy sajátos formája, melyhez kellemes emlékek fűzik őket. Jaram Lee énekes és zenészei (Hyuckjoe Jang, Hongsiki Kim és Hyangha Lee), a közismert Kurázsi mama és gyermekei című Brecht-drámát alapul véve, megalkották a maguk egyedi történetét, egy kitalált női figura, Sun-Jong Kim életútját, aki három gyermekének elvesztése közben kegyetlen üzletasszonnyá válik. A műfaj sajátosságaként, egy szinte teljesen üres térben egyetlen szereplő, erős gesztusok és az expresszív ének segítségével több karaktert is megformál, a zenei aláfestést pedig a különböző dobok szolgáltatják. (Mivel az Ukcsu-ga bizonyos értelemben szakított a pansori tradicionális jellegével és mai elemeket is felhasznált, így megjelenhetett a gitár is a hangszerek között.)

Az előadás első tíz percében, láthatóan nem nagyon értette a közönség, hogy ez az alacsony, ám annál erőteljesebb hangú dél-koreai énekes mit csinál a színpadon. Hiszen ott állt egy szál magában, kezében legyezőjével és láthatóan prózát mond énekelve. Ha nem is több, de minimum furcsa jelenség ez a kolozsvári színház színpadán, még azoknak is, akik néha ellátogatnak egy-egy félreértelmezett operaelőadásra. Aztán ahogy telt az idő, mindenki megértette, hogy ez a műfaj ilyen, és ha az elmúlt pár száz évben nem tette meg, a következő két órában sem fog túl sokat változni. Mindenképpen szokatlanul hatott a néha didaktikusan egyszerű szöveg befogadása, de a történetmesélésnek ez a – számomra a magyar balladai hagyományokra emlékeztető – formája egy sajátos világot elevenített meg, melyet a különböző dobokból előcsalogatott zenei aláfestések csak még inkább felerősítettek. A valóban Kurázsi mama történetére támaszkodó cselekmény elbeszélése bámulatos erősséggel hatott. A kifinomult gesztusok és a hihetetlenül gyors váltások (Jaram Lee tizenöt karaktert formált meg) lenyűgözték a közönséget csak úgy, mint az az energikus játék, mely a felfokozottabb lelkiállapotokkor (általában a gyermekek elvesztésekor) mutatkozott meg. A bő két órás előadás során nem bírtam ki, hogy ne doboljak titkon magam is a szék karfáján, hogy ne feledkezzek meg arról: a látottakról beszámolót kell írnom. Az előadás komplexitása magával rántotta a nézőket, Jaram Lee pedig jelenlétével megtöltötte a nagytermet, uralta a színpadi teret és nem csak. Az pedig külön öröm volt mindenki számára, hogy soha nem hagyta magára közönségét, folyamatosan fenntartotta a kapcsolatot (néha magyarul is megszólalt egy-egy „Köszönöm!” erejéig), és a humortól sem mentes önreflexív szöveg engedett néhány pillanatnyi szünetet az egyébként nyomasztó történetben.

A magyar közönség ritkán szánja rá magát, hogy felállva tapsoljon – mondják – de a csütörtök este ezt is megcáfolta, hiszen perceken át így nyilvánította ki tetszését a Kolozsvári Állami Magyar Színház közönsége. A teremből kifele menet pedig azt láttam, hogy mindenki mosolygott, jókedvű volt és barátságos, annak ellenére, hogy egy egyébként tragikus történetből táplálkozó előadásnak lehettünk részesei. De úgy látszik, ezt a mélyenszántó drámát is tompítani tudta a távol-keleti művésznő produkciója, mely több száz, kezdetben meglepett és értetlen, europidot tett igazán boldoggá és elégedetté, minimum egy estre.