Lovassy Cseh Tamás: Nulladik kilométer
A Játéktér 2015. tavaszi számából
Fotó: Imecs Zoltán
Botos Bálint: Zéró. Váróterem Projekt, Kolozsvár
Különleges színházi pillanat, amikor nem csak egy előadáson belüli karakter fejlődésének lehetünk tanúi, de idővel beérik a szemünk előtt egy társulat, és kiforrni látszik egy alkotónyelv is.
A kolozsvári Váróterem Projekttel valami hasonló történt, s erre legjobb bizonyíték legutóbbi előadásuk: a Zéró. Nulladik kilométerkőnek, avagy új kiindulási pontnak is nevezhetnénk, amennyiben elfogadjuk, hogy a december 17-én bemutatott produkció mintha akaratlanul is azt jelezné, hogy az alkotók megtalálták azt a kifejezési módot és színházi nyelvet, ami jól áll nekik, amit magukévá tettek, s ami alkalmas arra, hogy maradandót alkossanak, ezzel pedig – remélhetőleg – új időszámítás kezdődik a társulatnál.
A 2010-ben alakult Váróterem Projekt kezdetben leginkább a Sorsjáték (Faites vos jeux!), valamint a Mit csináltál három évig? című előadásokkal hívta fel magára a figyelmet, azonban mindkettő kapcsán érezhető volt, hogy a frissen végzett színészekből álló trupp keresi önmagát. A 2013 őszén bemutatott Advertego című előadásukban – melyet a Zéróhoz hasonlóan Botos Bálint rendezett – érezni lehetett, hogy valami eladdig szokatlant láttunk a Váróteremtől, így nem meglepő, hogy legutóbbi előadásukra is az Advertego rendezőjét kérték fel, akitől a kísérletezés egyáltalán nem áll távol. Ez a nyitottság nem pusztán esztétikai értelemben igaz a társulatra, de függetlenekként a rugalmas működési formát illetően is, amit részint a lehetőségekhez kényszerűen is igazodva alakítottak ki az alkotók. A gyerekcipőben járó erdélyi magyar független társulati lét szinte minden élethelyzetét ismeri a Váróterem Projekt: játszóhelyről játszóhelyre vándorolva mutatták be előadásaikat, a bizonytalan finanszírozási háttér miatt folyamatosan küszködve a fennmaradásért, miközben előadásokat hoztak létre, és megpróbáltak minél többet játszani. A várótermesek helyzete annyiban változott – szerencsére jó irányba –, hogy sikerült Kolozsváron kialakítaniuk egy állandó bázist, mely befogadó helyként más független társulatok és kísérletező művészek számára is helyet ad. Itt, a 2014 októberében megnyílt ZUG-ban mutatták be a Zérót is.
Ami az Advertegóban még kívánnivalót hagyott maga után – mint például a nem lineáris történetvezetés dinamikájának megtartása, vagy a karakterábrázolások pontossága –, az a Zéróban már abszolváltnak tűnik, így kiforrott, emlékezetes színészi játékokkal teli produkcióval lettünk gazdagabbak. Az egyszerű, semleges teret (a díszletet és a jelmezeket Kupás Anna tervezte) a színpad közepén elhelyezett kanapé uralja, mintegy jelezve, hogy az ezen üldögélő, elnyúló vagy mögötte elbújó figurák bármikor helyet foglalhatnak rajta, hogy elmerengjenek egy képzeletbeli jövő titkain, érzéseikről valljanak, esetleg kapcsolatba lépjenek egymással. Álmodozásból és érzelmi kitörésekből pedig nincs hiány, főként hogy a történet főszereplője egy művész, aki alkotói válságban szenvedve kutatja a bombabiztos ötletet, melytől ismertté és elismertté válhat. Az őt körülvevő alakoknak – a Sebők Maya által megjelenített több figurának; a Csepei Zsolt által játszott tenyérbe mászó, folyamatosan okoskodó és összeesküvés-elméleteket terjesztő karakternek; a kissé introvertált, ám szerethető boncmesternek, Rácz Endre alakításában; és a Vass Zsuzsa által játszott depressziós fiatal lánynak – mind megvan a személyes történetük, jól kitalált figurák, akik így a történet töredezettsége ellenére is szervesen illeszkednek az Imecs-Magdó Levente által alakított művészfigura történetébe. A színpad hátsó sarkában helyet kapott még a Lugosi Béla Emlékzenekar is Sipos Krisztina és Imecs Tamás képviseletében, akik az előadás alatt hallható zenei betéteket hol csak számítógépről játsszák be, máskor pedig – a színészekkel közösen – hangszert és mikrofont ragadva teremtenek egy ismert dalokból összeállított zenei világot. (A zenekar jelenléte ugyanakkor kissé esetlegesnek tűnik, színpadi jelenlétük nem ad hozzá sokat az előadás egészéhez, mintha a hely szűke miatt lennének színpadon, nem pedig az előadás koncepciójából fakadó elgondolásból.)
Az előadás szövegét David Foster Wallace, William S. Burroughs és Allen Ginsberg művei alapján – a színészek improvizációjából kiindulva – Botos Bálint írta. Tehetséges dramaturgiai vénára vall, hogy az elhangzó mondatok jól szólnak a színpadon, kifejezik az önmagát kereső alkotófigura vívódását, az olykor filozofikus gondolatmenetek mégsem vontatottak, öncélúak és unalmasak. Az egymást követő jelenetek jól eltalált dinamikájának köszönhetően egy pillanatra sem lankad a nézők figyelme, hiszen egyrészt emberi tragédiáknak lehetünk szemtanúi, melyeket mindig érdeklődéssel figyelünk – s ez talán a színház létezésének egyik garanciája –, másrészt koncentrált, részletekbe menően kidolgozott színészi játékot láthatunk.
Imecs-Magdó Levente figurája, a könnyen lelkesedő, ám önmagát ámító és függőségeitől szenvedő alkotó, olykor pedig a szerelmével (a Sebők Maya által alakított „terhes nővel”) vívódó társ. Mindegyik színpadi helyzetben pontos, kifinomult játékot láthatunk, a szövegekbe préselt filozofikus tartalom pedig – alkotásról, életről és életcélról – hitelessé, érthetővé és megélhetővé válik Imecs- Magdó Levente tolmácsolásában. Párja, a már említett Sebők Maya talán hirtelen váltásaival tűnik ki leginkább, mely képessége figyelemre méltó tehetségre vall: amikor pszichiáterként az öngyilkos hajlamokkal megáldott depressziós lányt kezeli, bábszerűen, a fáradt és szétforgácsolódott egészségügyi dolgozó szomorú paródiájaként mozogva komikus és magával ragadó. Sebők Maya figurájában ott rejlik az elhagyott kismama, a gyermekéért tűzön-vízen át küzdő anya, a fiatal dolgozó nő és a szerető társ, egyszóval komplex figurával van dolgunk, melynek különböző árnyalatait a színésznő mind érzékletesen megeleveníti. A Rácz Endre által alakított boncmester ezzel szemben nagyon is egyféle, ám épp ebben rejlik nagyszerűsége: a 2014-es év legjobb 30 év alatti férfi színészének választott Rácz a tőle megszokott alapossággal, részletekbe menően kidolgozta figuráját. A visszahúzódó, kissé együgyű karaktert nem kevés humorérzékkel, koncentráltan alakítja a fiatal színész, s bár a figura parodisztikus, Rácz mégis a lehető legnagyobb komolysággal játssza, ezzel pedig az előadás egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Csepei Zsolt figurája elnagyolt, de épp ezért szerethető: rendíthetetlen magabiztossággal hord össze butaságokat, képviselve az „utca hangját”, és a jól menő újgazdag üzletember véleményét. Jó választásnak bizonyult Vass Zsuzsannára bízni a depressziós, zavarodott fiatal lány szerepét, hiszen mindezt átéléssel, ugyanakkor nagyfokú természetességgel alakítja, ettől pedig átérezzük fájdalmát, ugyanakkor jókat is nevetünk a mi szemszögünkből kisstílűnek tűnő problémáin.
Botos Bálint rendezésének egyik erőssége épp ebben rejlik: körülöttünk lévő problémákat – a halálhoz és függőségekhez való viszonyunkat, emberi kapcsolataink megoldatlanságát, vagy alkotói válságaink és önkifejezési lehetőségeink szüntelen keresését – olykor humoros szituációkba csomagolja, ezáltal elidegeníti nézőitől, és ekképp reflektál a sokszor nem is olyan humoros valóságra. A Zéró tükröt tart, mint minden jó színházi produkció, és a Váróterem Projekt előadása ez utóbbi kategóriába tartozik.
________________________
Botos Bálint: Zéró. Rendező: Botos Bálint. Díszlet, jelmez: Kupás Anna. Videó: Gaál Csaba. Zene: Lugosi Béla Emlékzenekar (Imecs Tamás, Sipos Krisztina). Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Rácz Endre, Sebők Maya, Vass Zsuzsanna.
