Lovassy Cseh Tamás: Mit csinál Téglás István?

Lovassy Cseh Tamás: Mit csinál Téglás István?

A Játéktér 2023/3. számából
Borítókép: Mammalia. Forrás: IMDb

Induljunk innen: Kertész Imre a Gályanaplóban egyenesen minőségi fordulatnak nevezi, hogy a „művészet számára immár a művészet jelenti a legkevesebbet, amelynek lényege, hogy a puszta tehetség helyett a teljes egzisztencia a követelmény”. Mindezt azzal magyarázza, hogy „az összeomlás olyan méretű, hogy a romok közt többé nincs mit földíszíteni”. Tehetség, teljes egzisztencia, összeomlás, díszítettség – fogalmak, amelyeket az alábbiakban érinteni fogunk.

Hiszen a felkérés ez: a film és színház – erdélyi vonatkozásban értelmezendő – kapcsolatának szentelt Játéktér-lapszámában értekezni Téglás István filmszínészi munkájáról.

Ami a vállalás: egy korántsem teljes portré kontúrjának felvázolása – amolyan kapaszkodóként valami igazán emberi (s ezért lebilincselő) alkotói működés megismeréséhez.

Amit pedig kerülök: a megnézett filmeknek – La Gomera (r.: Corneliu Porumboiu), Malmkrog (r.: Cristi Puiu), Luca (r.: Horațiu Malaele), Mammalia (r.: Sebastian Mihăilescu) – a szükségesnél részletesebb elemzését, ne adj Isten, filmkritika írását, melyek mind-mind elvennék az időt és a teret attól, hogy számot adjak örömeimről, melyek Téglás Istvánnal való egyoldalú „ismeretségkötésem” közben értek.

Hiszen korábban nem ismertem Téglás Istvánt. Tegyük hozzá, most sem ismerem. Nem láttam őt soha színpadon (a Bukaresti Nemzeti Színház tagja), nem találkoztam vele soha, mindössze hallomásból tudtam, hogy él a fővárosban egy társadalmi szerepvállalását tekintve a megszokottnál (szerencsére) aktívabb, valamikor a 2000-es évek elején (2004-ben) Marosvásárhelyen végzett színész. Mindennemű elvárás és előfeltételezés nélkül, őszinte kíváncsisággal ültem a képernyő elé. Ez lett belőle.

Téglás István erdélyi színész. Téglás István nem erdélyi színész.

Mivel e szöveg megírására szóló felkérésben ott szerepelt Erdély egy jelzős szerkezetben, nem mehetek el szó nélkül mellette. Adja magát a felvetés: Téglás István erdélyi színész? Zavarba ejtő, talán a megengedettnél is intimebb kérdés ez, mely magában hordozza az abszurd véletlenszerűség banalitását (hogy épp Baróton született és épp Marosvásárhelyen végezte tanulmányait), valamint annak a veszélyét, hogy mindazt, amit Téglás István – minden kétséget kizáróan – tud, egy olyan identitás és (talán létező) kulturális jel- és keretrendszer fényében ítéljük meg, mely túlnő művészetén. Téglás István esetében – és ez nem zárja ki saját maga önmeghatározásának szabadságát – valami egyetemesebbel van dolgunk. Ő az a színész, aki nyelvtől függetlenül (a Luca-ban angolul, a Malmkrog-ban magyarul, a La Gomera-ban románul is láttam játszani), egyforma intenzitással, a nyelviségen túli eszközökkel közöl a legerőteljesebben. Téglás István erdélyi színész? Kit érdekel? Hogy gyermekkora feltételezett nyelvi meghatározottságához képest tökéletesen megtanult románul, az kétségtelen. De Téglás István képessége nem a nyelv korlátai közé zárt tudomány. Annál sokkal elemibb, amely független attól, hogy Székelyföldön, Bukarestben, Szomáliában vagy a Sierra Nevada lábánál lélegzik az ember. Következtetés? Igen, Téglás István a biográfia követelményei szerint erdélyi színész, egyébként pedig úgy tűnt, titkok és képességek hordozója, egy szabadságra törő ember.

Téglás István filmszínész.
Téglás István színházi színész.

Először is: van-e különbség film- és színházi színész között? A vonatkozó szakirodalom kimeríthetetlen, így maradjunk ennyiben: kétségtelen léteznek technikai különbségek, melyekkel nem árt tisztában lennie annak, aki a felhangzó „Tessék!” után a kamera előtt találja magát. Hogy Téglás István e képességek tudatos birtokosa, vagy egyszerűen csak teszi, amit nagyon tud, és figyel, nem tudom. Hogy Téglás Istvánnak van-e filmszínészi tudata és identitása egy forgatás kezdetén, közepén és végén, nem tudom. De a nap végén mégiscsak ugyanaz a test, ugyanaz a tudat szolgáltatja ki magát, így ahelyett, hogy Téglás István esetében azzal foglalkoznánk, hogy film- vagy színházi színész (főként, hogy amint azt említettem, színházi munkáit nem láttam), vizsgáljuk meg, hogy mi az, ami egy színésznek – így neki is – rendelkezésére áll, s azt milyen minőséggel hasznosítja!

A teste.

Azt se tudom, hogy Téglás Istvánnak milyen fizikai színházas tapasztalatai vannak. Szándékosan nem kerestem rá – megpróbálva csak a vele kapcsolatos filmélményeimre hagyatkozni. Akárhogy is: ha vannak ilyen jellegű megélései, érthetők a látottak; ha nincsenek, kénytelenek vagyunk tehetségről beszélni, sőt, emlékezve a kezdeti Kertész-idézetre, célszerűbb ismét teljes egzisztenciát emlegetnünk. Ugyanis tudat, figyelem és kontroll elegye úgy hatja át testének rezdüléseit, úgy dolgozik finom gesztusokkal, úgy könnyed és felszabadult, úgy van „egyszerűen csak” jelen, ahogy az kevesek erénye. Ott van például az első pillanat, amikor a La Gomera-ban láthatjuk – apró mozdulatokkal operáló recepciósként. Rezdülései egyszerre közvetítik egy figura jellemét, mely tudja feladatát, mely otthon van saját közegében, s amely – a film végére – egyetlen hirtelen és váratlan mozdulattal, egy villanásnyi késszúrással végez áldozatával. A Mammalia-ban többet vállal, hogy azzal párhuzamosan, ahogy a férfi hős narratívája és archetípusa dekonstruálódik, ő maga is átalakuljon: a maszkulin vonásokból egyre inkább feminin jellegzetességek lesznek, az átmenet pedig ismét csak visszafogott, szinte észre sem vehető, ezáltal jó ízlésű és magával ragadó. Téglás István színészete önmaga (felszabadult) uralásának művészetében teljesedik ki, s erről testi jelenléte árulkodik. A Malmkrog-ban ugyanezen kimért, de a (rendező által) megszabott keretek között mégis sokszínű és felszabadult (testi) működés – amikor egy kúria komornyikját alakítva hajol meg urai előtt, és hajlítja meg kíméletlenül a neki kiszolgáltatott beosztottakat – állóképességgel is párosul, hiszen a bőven több mint három órás film során szinte folyamatosan újra és újra bejárja a teret, komornyikként rendezkedik, szervíroz, hajol, emel, lót és fut. Téglás István teste folyamatosan meglep: karcsú törékenysége váratlanul képes megfeszülni és szikár, zavarba ejtő erőt sugározni, s ahogy a Malmkrog-ban váratlanul felpofozza egyik beosztottját, az a legfelkavaróbb Michael Haneke-i jeleneteket juttatta eszembe.

Malmkrog. Forrás: IMDb

A figyelme.
És a jelenléte.
És a csendjei.

Téglás István nem mindig kap főszerepet. Ennek ellenére epizódszerepeivel is uralja a jelenetet, amelyben feltűnik. Téglás István tehát az egyik legjobb rendezői döntés, hiszen ha megjelenik a vásznon, ha csak hallgat és néz – és bizony sokszor csak hallgat és néz –, megérkezik vele valami titok, valami tartalom, amit igencsak szeret a kamera. Téglás István – úgy tűnik – figyel. Nem játszik. Jelen van. Persze kétélű fegyver ez, mely a Luca legelején ellene fordul és elsül. Ott ugyanis – egyértelműnek tűnő rendezői utasítást követve, egy metaforikus figurát megformálva és megemelve azt bántóan teátrális eszközökkel (itt jut eszünkbe a Kertész által említett díszítettség szükségszerűtlensége) – játszik, mi több, színművészkedik. Mindezt persze némileg jóváteszi a film további részeiben, amikor egy Amerikába bevándorolt, gyilkosságba keveredett román taxisofőrt alakítva történnek meg vele az események. Ugyancsak a Luca-ban látjuk egy padon ülve szemlélni pár idősebb nőt, akik – nem túl tehetségesen megírt – válogatott szidalmakat szórnak egymásra. Nézőként figyeljük Téglás István arcát, halljuk a nehézkesen bukdácsoló replikákat, a jelenetet pedig megmenti, hogy Téglás István figyelme tűpontos, tekintete mögött, tudata mélyén lefut egy valóságos történet, nem tudjuk (még), hogy mi a viszonya az idős női karakterekhez, de látjuk, hogy róluk gondolkodik, érezzük, hogy többet tud nálunk, nézőknél, és ez az a folyamatosan magában hordozott titok-effektus, ez a ki nem játszott, magának megtartott többlettudás, melytől hitelessé válik mindaz, amit filmjeiben véghezvisz.

Végezetül: egy monológot jól elmondani nagy teljesítmény, de csendben lenni, és a csendet kitartani több mint tudomány. Téglás István ebben is emlékezetes. Bizonyára azért képes erre, mert eszköztára túlnőtt a verbalitáson. Téglás István körül néha elfelejtik megrendezni a filmet, amiben épp szerepel (lásd a La Gomera néhány jelenetét), olykor a körülötte lévő karakterek bántó sablonokká egyszerűsödnek (lásd ugyanott), de ha megjelenik mellettük, figyel és jelen van, ezek a butácska típusok is egyből komolyabban vehetők.

La Gomera. Forrás: IMDb

Az összeomlás.

Ez az utolsó fogalom, melynek érintését kezdetben ígértem, nem Téglás István eszköztárának része, sokkal inkább mindannyiunk közege. Hiszen átmeneti kor jutott nekünk. (A Mammalia egyébként számomra erről beszél, a Malmkrog pedig egy hajdan volt idő és életforma brutális felszámolásáról is mesél.) Most pedig, hogy kiderülni látszik, a történelem mégsem ért véget, a civilizációk összecsapása pedig újabb és újabb frontokat nyit, jó döntés lehet a kezdetekhez visszatérve újratanulni egyet és mást – a béke vagy legalább a túlélés reményében. Szóval az jutott eszembe, hogy újratanulhatnánk mondjuk az embert. A színház erre egyébként alkalmas terep – ha elég bátor, hogy betöltse hivatását. És ott van még a film is – ha rátalál a módra, miként szabadítsa fel magát a piaci kényszerek alól. Egymásra utaltságunk bájos: az embert csak az ember ismerheti meg, e folyamatban pedig nagy segítségünkre van minden és mindenki, aki a hiteles, elmélyült, ösztönösség és tudatosság elegyéből születő emberábrázolásokkal tesz gazdagabbá minket. Téglás István, úgy tűnik, pontosan ezt csinálja.