Lovassy Cseh Tamás: Ha fáj is, megérné – erdélyi, magyar, múltfeldolgozás

(A fotón Theresia Walser: Közel sincs már e vadság erdeinkben című darabjának 2016-os gyergyószentmiklósi bemutatója látható; rendező: Botos Bálint, fotó: Jakab Lóránt)

A nagyváradi Szigligeti Színházban Anca Bradu rendezését néztem, A mi osztályunkat. Örvendtem, hogy Tadeusz Slobodzianek szövege erdélyi magyar színpadon is megjelent. Elszomorodtam, mert a rendező – a zsidóüldözésekről – mintha egy kizárólagosan lengyel történetet vitt volna színre. Ekkor újra éreztem: az erdélyi magyar múltfeldolgozás gyerekcipőben jár.

Fiatal rendezők új generációja kezdett megjelenni kőszínházaink környékén. Talán lesznek elég bátrak feltenni a kényes történelmi kérdéseket. Talán már eléggé eltávolodtunk még a ’89-es fordulattól is annyira, hogy ne csak az elnyomott kisebbségi áldozat szerepét tudjuk elképzelni magunknak. Talán hamarosan levetkőzhetjük a tündérkerti üldözöttek álcáját, s elfogadjuk végre: saját sorsát irányító, tetteiért felelős közösség vagyunk.

Ha a múlt feldolgozásának szándéka tájainkon még csak elvétve is üti fel a fejét, kérdéseink, melyekről jó lenne végre beszélni, annál inkább vannak. Mely történelmi traumáink élnek velünk? Mennyire gátolja kőszínházaink struktúrája a nyílt, őszinte viták lefolytatását? Mennyit ér a közönség szórakoztatása a valós problémák megfogalmazásával szemben? És a sor még hosszan folytatható.

Alkotókként felelősek vagyunk azért a közösségért, melybe születtünk, s mely megteremti munkakörülményeinket. Hogy közös múltunk – a maga összes rémségével együtt – ne termelje újra magát, ideje a feldolgozás rögös útjára lépni. Lehet, hogy fájni fog, de mindenképp megéri.