Lovassy Cseh Tamás: Démonok a nappaliban

Lovassy Cseh Tamás: Démonok a nappaliban

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Biró István

Lars Norén: Démonok. Jolly Színház – Artimo Társulat, Kolozsvár

Hogy mi a baj a világgal, arra sokan, sokféle módon igyekeztek már választ adni. Időről időre a színház is megpróbál lehetséges magyarázatokat adni, nemkülönben a filmművészet vagy az irodalom. A globális gazdasági helyzet, a politikai játszmák vagy az igazságtalan társadalmi be­rendezkedés mind ott szerepelnek a felsorolható gondok között, és az előbbiekkel legalább annyira egyenrangú az a vélekedés is, miszerint minden probléma eredőjét a családban mint a legkisebb társadalmi egységben kell keresni. Erre mutat rá a német nyelvterület egyik legismertebb filmrende­zője, Michael Haneke, amikor A fehér szalag című, számtalan díjat nyert alkotásában arról beszél, hogy a huszadik századi nagy világégések és pusztító eszmék kútfője a német családmodell volt, a maga elfojtásaival és latens agressziójával. Szintén a családot és az annak keretein belül felbukkanó feszültségeket vizsgálta Thomas Vinterberg a Születésnap című filmjében (2011-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Robert Woodruff alkalmazta színpadra), Edward Albee amerikai dráma­író pedig a Nem félünk a farkastól című, világszerte játszott drámájában mutatja be két házaspár magánéletét, kegyetlen őszinteséggel és nyerseséggel. Ez utóbbi színpadi szöveghez és a benne rejlő színpadi szituációhoz kísértetiesen hasonlít Lars Norén svéd drámaíró, költő, író Démonok című drámája, melyet még 2013-ban mutatott be a kolozsvári Jolly Színház és az Artimo Társulat Răzvan Mureşan rendezésében.

A produkció nemcsak azért különleges, mert kegyetlenül nyers nyelvezetével csontig hatol a vizs­gált problémába, a családon belüli férfi–nő viszonyba, hanem azért is, mert az erdélyi színházi életnek egy komoly hiányosságát pótolja azzal, hogy régi hagyományokat felelevenítve, lakásszínházi keretek között mutatja be Lars Norén darabját. A Donát negyedbeli Balzac utca 13. szám alatt egy rendezett, polgári lakóház található. A bejárati ajtón belépve, mintegy harminc-negyven férőhelyes nézőteret látunk meg, majd kisvártatva szembetűnnek a falak mentén végigfutó könyvespolcok, az ízléses ülőgarnitúra, az emeletre vezető lépcső, a távolabb elhelyezkedő konyha, erkélyajtó és így tovább. A szokatlan játéktér bensőséges hangulata végig meghatározza az előadás atmoszféráját, majd amint feltűnnek a szereplők, és bepillantást nyerünk két család többé-kevésbé közösen eltöltött estéjébe, könnyen úgy érezhetjük, hogy egy háromdimenziós, véresen komoly valóságshow szereplői lettünk.

Legelőször Katarinát (Györgyjakab Enikő) pillantjuk meg, aki láthatóan otthonosan érzi magát, és mintha várna valakire. Kisvártatva csakugyan hazaérkezik Frank (Radu Lărgeanu), a jól öltözött férj, aki üdvözli feleségét, kényelembe helyezi magát a bőrkanapén, és társalogni kezd élete párjával.

Mindeddig azt gondolnánk, hogy egy klasszikus családdal van dolgunk, ahol minden a legnagyobb rendben van. Az elhangzó párbeszédekből azonban lassan, de biztosan kibontakozik az elfojtott ag­resszió, az emberi kegyetlenség és az egymás jelenlététől ingerültté váló emberek ideggyengesége. A látszólagos családi idill hamar szertefoszlik. Ezt a szereplők folyamatos alkoholfogyasztása is elő­segíti. Egymás verbális inzultálása láthatóan izgatja a feleket, sokszor a kegyetlenkedés és szexuális közeledés is keveredik gesztusaikban, mielőtt azonban végképp elfajulnának a dolgok, Katarina és Frank elhatározza, áthívják szomszédaikat egy rövidke, esti összejövetelre. Jenna (Alexandra Tarce) és Tomas (Miron Maxim) rövidesen meg is érkeznek Frankék nappalijába, és ismét egy konszolidált, polgári idillnek lehetünk szemtanúi. A szomszéd házaspár otthon hagyta a gyermekeit, ezért Jenna a szokásosnál is idegesebb. Ezt leszámítva azonban úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van: szóba kerül a munka, a mindennapi élet ügyes-bajos dolgai, aztán lassanként újra kibújik a szög a zsákból. A vendéglátók nem bírják ki, hogy vendégeik előtt ne szóljanak be egymásnak. Célzásokat tesznek egymás alakjára és jellemére vonatkozóan, Jenna és Tomas pedig nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel: zavarukban megpróbálják terelni a témát, és közben maguk is besétálnak az alkoholfogyasztás csapdájába.

Lassan minden néző számára egyértelművé válik, hogy a vendégségbe hívott házaspár magán­élete sem zökkenőmentes, azzal a különbséggel, hogy ők nem mennek bele azokba a kicsinyes játszmákba, amiket Frank és Katarina oly előszeretettel űznek. Kibeszéletlen konfliktusok azonban szép számmal akadnak köztük is. Ezek szinte észrevétlenül kerülnek felszínre: a néző egyszer csak azon kapja magát, hogy egy veszekedés vagy összefeszülő férfiak konfliktusának kellős közepében találja magát. Egy idő után – talán azért is, mert az előadás kissé hosszúra sikeredett – nyomasztóvá válik a légkör, az ember pedig legszívesebben menekülne a kezdetekkor még otthonosnak tűnő családi házból.

Györgyjakab Enikő szuggesztív játéka meghatározó színfoltja az előadásnak. Alig tűnik fel, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésznője nem az anyanyelvén játszik, erős színpadi jelenlété­vel kiemelkedik a többi színész közül. Radu Lărgeanu Frankje egy látszólag rendezett, ugyanakkor az összeomlás szélén álló figura, aki tenyérbemászó stílusával hozza zavarba a többi szereplőt. Alexandra Tarce meggyőzően alakítja a számtalan komplexustól szenvedő családanyát, míg Miron Maxim Tomasa olyan férfi-figura, aki noha boldogtalan felesége mellett, képtelen elhagyni őt. E zava­ros viszonyok közepette nem csoda, hogy az előadás végére szertefoszlik minden reményünk arra vonatkozóan, hogy a két család megleli a belső békét, és harmonikusan élnek majd tovább. A sze­münk előtt végbemenő erőszak-jelenet valamint a szűnni nem akaró nyelvi kegyetlenkedések csak a teljes összeomlás felé vezetnek, amely végén már-már megváltásként hat az előadás végét jelző sötétség. Az események olyan közel történnek hozzánk, és olyannyira elviselhetetlenek a rendezett, polgári ház terében, hogy elkerülhetetlen a kérdésfelvetés: vajon a szűkebb-tágabb környezetünk­ben ismerünk-e olyan társas kapcsolatokat, amelyek a Lars Norén drámájában bemutatott szituáció­kat eredményeznek? Ha őszintén válaszolunk a felvetésre, talán rájövünk, hogy a négy kolozsvári szí­nész által eljátszott történet véresen komoly napi aktualitás, amely egyszerre szól az egymás el nem fogadásáról, a családon belüli tolerancia fontosságáról, az elfojtott agressziók életveszélyes voltáról, a beszélgetések nélkülözhetetlenségéről, valamint a tényről, miszerint az ember életében szükség van arra a belső erőre, ami lehetővé teszi egy nem működő kapcsolat lezárását. Noha sokan hara­gudhatnak Norénra, amiért demitizálja a házasság szentségét, a Démonok című előadás mégsem valami ellen, hanem valamiért készült: azért, hogy merjünk kritikusak lenni önmagunkkal és saját, családon (vagy egy adott kapcsolaton) belüli helyzetünkkel. Mert a társadalmi problémák mindig az alapoknál kezdődnek, és ha azokat sikerülne megoldani, már nem is lenne annyi baj a világban.

Lars Norén: Démonok. Jolly Színház – Artimo Társulat, 2013.

Rendező: Răzvan Mureşan

Jelmeztervező: Radu Lărgeanu

Szereplők: Alexandra Tarce, Györgyjakab Enikő, Miron Maxim, Radu Lărgeanu.