Lovassy Cseh Tamás: Az ígéret földje és a remény előadása

Sokat gondolkodtam az izraeli Habima Nemzeti Színház Az ígéret földje című előadásán, egészen pontosan azon, hogy hogyan közelítsem meg a látottakat. A Shay Pitovski rendezte előadás kétségtelenül mai, a jelen problémáiból építkezik és azokat viszi színpadra. Mivel ebből akad bőven, a rendező teret engedett ezeknek, és nem töltötte meg a színpadot fölösleges díszletelemekkel. Néhány fémkerítésre emlékeztető falrészlet és pár szék elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy Erdély közepén megelevenítsék a Közel-Kelet etnikai konfliktusait, vagyis Izrael jelenét. Tudjuk, hogy nem is olyan messze tőlünk talán ezekben a pillanatokban is bombák hullanak az égből, civilek és katonák együtt járják az utcákat, e sajnálatos események pedig nem tegnap kezdődtek. Volt tehát ideje a drámairodalomnak is reflektálni ezekre az ellentétekre, Az ígéret földje pedig pont egy ilyen darab. Mindezen túl mégis azt éreztem, hogy a különböző szkeccsekből álló előadás többször didaktikussá vált, a felvonultatott problémák (bevándorlók, háború, menekülés és otthontalanság) túl egyértelmű és konkrét formában kerültek színpadra. A néző nem kapott lehetőséget arra, hogy maga fejtse le a jelentésrétegeket, így az az érzésem támadt, hogy a rendező nem bízott bennünk annyira, hogy magunk is értelmezni tudnánk a látottakat. Az egyszerű térben, a különböző súlyú, ám összességében jelentős problémák néha összemosódtak, ami talán annak köszönhető, hogy egy-egy jelenetet megtörtek egy másik beékelésével, majd később ismét visszatértek az előzőhöz. Bizonyára egy izraeli kultúrkörben másképp hatnak egy bevándorlót vagy egy helybeli bürokratát alakító színész szavai, de az a kód, mellyel igazán értelmezhető lenne Az ígéret földje, az erdélyi közönségnek nincs birtokában, így könnyen arra az eredményre jutunk, hogy csupán az idők során közhelyessé vált jeleket tudjuk teljes mértékben befogadni: értem ez alatt például az Egyiptomból érkező kiszolgáltatott menekültet, aki a munkavállalói engedély megszerzése érdekében többször is megmásítja rendőrségi vallomását, vagy a törvényi szabályozás abszurdumait, melyek szintén közhelyek, de ismerősek számunkra is. A dokumentarista jegyeket sem mellőző előadás összességében egy vontatott produkcióként hatott, melyben kellemes színfolt volt az a monológ, melyben egy izraeli honpolgárt alakító színész kilépett az előadás kötött formájából, a teremben felgyúltak a fények, és demagóg, populista, valamint nacionalista jegyektől sem mentes beszédében kifejtettet véleményét a bevándorló-kérdésről. A végkifejlet már-már kézenfekvő volt: a színészek a színpad szélére kiülve vallottak származásukról, arról, hogy miként kötődnek az ígéret földjéhez, Izraelhez és zsidóságukhoz. A hangok párbeszéde ezúttal a kultúrák közötti párbeszédben nyilvánult meg, de ez számomra nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy benne legyen a saját TOP 10-es listámban, melyet az Interferenciákon látott előadásokról vezetek.

Az estét feltehetőleg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadása zárta, legalábbis a programban így szerepelt, ám ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudnánk, hiszen a Játéktérnek ismételten nem jutott hely a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. De nem lapunk volt az egyetlen, aki így járt a szombat esti havazásban, hiszen közel harminc néző – önkéntes és egyszerű fesztiválozó – várta, hogy csoda történik, ilyen értelemben pedig az előtér egy különös performance helyszínévé vált, melyben sikerült megidézni a remény színházának szellemét is: mindenki reménykedett, hogy valami történni fog és lehetőség nyílik megnézni az Urbán András rendezte előadást. Aztán, ha lehetőség nem is, a tömeg mindenképp megnyílt, utat engedve Tompa Gábornak igazgató úrnak, ami azonban nem változtatott helyzetünkön… Túl sok értelmét nem látom ismételten azt firtatni, hogy kinek szól az Interferenciák, az azonban láthatóan sok jelenlévőt zavart, hogy olyanok vehettek részt az előadáson, főleg a kolozsvári (és nem csak) szakma képviselői, akik minden bizonnyal már látták az előadást (vagy bármikor alkalmuk van megtekinteni azt), és olyanoknak nem maradt üres szék, akik a most vagy soha tudatával érkeztek a színházba. És akkor még nem említettük az előző estét, amikor a fesztivál hatodik (!) kolozsvári előadását, a Születésnap-ot játszották, melyről hely hiányában úgy maradtak le fesztiválozók, hogy közben a kolozsvári színház munkatársai befértek az előadásra. Summa summarum, egy fesztivál sikere nem ezen fog múlni, a közhellyel élve, a rossz emlékeket az idő megszépíti, így összességében az Interferenciák egy komoly szakmai fórumnak bizonyul majd, a maga hibáival és hiányosságaival együtt is.