Lovassy Cseh Tamás: Amikor a színház valóban tükröt tart

Lovassy Cseh Tamás: Amikor a színház valóban tükröt tart

Eugéne Ionesco: Székek. Rendező: Cătălin Bocîrnea

A Galactoria fesztivál  nem csak arra jó, hogy az egy hét leforgása alatt bemutatásra kerüljenek a végzősök vizsgaelőadásai, hanem a fiatal alkotók kipróbálhatják magukat élesben is, hiszen a szűk egyetemi-ismerősi körön kívül egyéb szakmabeliek is láthatják munkáikat. A megmérettetés izgalmai elkerülhetetlenek – és ez jól is van így –, de akad, akinek nincs mitől különösebben félnie. Utóbbi érvényes Cătălin Bocîrnea esetére is, aki Eugéne Ionesco Székek című abszurdját vitte színre a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének két mesteri képzésben résztvevő színészhallgatójával, és egy harmadéves diákkal.

Ionesco egyfelvonásosa remek választás egy vizsgaelőadáshoz: tömörsége és az írott szöveg által megelevenedő világ bámulatos komplexitása kiváló lehetőségeket biztosít a színészi játékhoz, ugyanakkor a legkülönfélébb színpadi megoldásokat kínálhatja az egyre csak halmozódó székek megjelenéséhez. A történet szerint ugyanis egy öreg házaspár férfi tagja az élet igazságát és értelmét szeretné közölni a világgal, ezért kettejük meghívására népes vendégsereg érkezik a tenger övezte lakótornyukba. A látogatók azonban láthatatlanok, mindössze a számukra előkészített székekből lesz egyre több és több. Végül maga a császár is tiszteletét teszi – persze ő is láthatatlan –, és az öregember nagy bejelentését pedig annak a Szónoknak kellene tolmácsolnia, aki, mint kiderül, süketnéma. Ahogy Samuel Beckett drámaszövegeiben felbukkan egy elpusztult világ töredékes írott hagyománya, úgy Ionescónál a kommunikáció lehetetlensége kerül górcső alá, ráadásul a Székekből kiderül, a világ megváltása elnapolható, hiszen sem az Öregember, sem a Szónok nem tudja elmondani az oly fontosnak tartott üzenetet.

E groteszk történetet Cătălin Bocîrnea egy egyszerű, ám mégis remekül funkcionáló térbe helyezte: a félkörben végighúzódó kopottas fal mintegy paravánként uralja a teret, melyen széles sávban végigfut egy hosszú tükör. Középen forgóajtó, melyen át a láthatatlan vendégek megérkeznek, akik mégis csak testet öltenek a nézőtéren helyet foglaló, és a díszletben visszatükröződő közönség személyében. Az előadás kezdetén az Öregasszonyt alakító Vass Zsuzsa és az Öregembert játszó Rácz Endre (mindketten elsőéves mesterisek) civilként, a behajtott díszlet tükrei előtt veszik fel – egyszerű jelmezükkel együtt – szerepüket is. Majd felcsendül egy francia sanzon és kezdetét veszi az előadás. A két színész játéka egyszerre könnyed és koncentrált. A szó legjobb értelmében tobzódnak a különböző állapotok és változatos szituációk között, így játékuk mindvégig megtartja a nézők figyelmét és szórakoztatóvá teszik a látottakat. Közben pedig nem sérül a két groteszk figura mélyen megbúvó tragédiája sem: a hosszú idő óta együtt élő házaspár alig képes a tartalmas, emberi kommunikációra, leginkább csak unalomig ismételt történeteiket idézik fel, és megszállottan készülnek az Öregember nagy bejelentésére. Az előadás érdeme, hogy sem Rácz Endre, sem Vass Zsuzsa nem törekednek arra, hogy valóban öreg figurákat alakítsanak: szó sincs idétlenül begörbített hátról, lelassult mozgásról. Épp ellenkezőleg, az általuk megformált figurák tele vannak energiával – ettől még tragikusabb helyzetük –, és ezt nem is titkolják: Vass Zsuzsa Öregasszonya szexuálisan túlfűtött (ahogy ez egy láthatatlan vendéggel megesett erotikus légyottból kiderül), Rácz Endre pedig a viszonylag kis térben is sokat mozog, figyelemreméltó fizikai kondícióról adva tanúbizonyságot. Az általuk megformált két alak a kisember kétségbeejtő tragédiáját hordozza magában. Mindketten meghajolnak a magasabb hatalmak előtt, nemkülönben az isteni hatalommal bíró császár előtt, akit az előadásban egyszerű, ám mégis kiváló módon jelenítenek meg: míg az érkező vendégek mindegyike külön széket kap, mely aztán üresen díszeleg a játéktérben, addig a császárt egy aprócska makett-ülőalkalmatosság szimbolizálja, melyet Rácz a markába rejtve hoz be, és bűvészeket megszégyenítő módon, trükkösen lebegtet kezei között.

Amikor a színpadi fényeknek köszönhetően a nézők is kiemelt szerephez jutnak, mindenki számára világossá válik, hogy kik is a valódi vendégek. Ugyanezt támasztja alá a színészi játék is, hiszen mindkét figura sokat játszik a tükör felé fordulva, és így – paradox módon – a nézőknek hátat fordítva is azok szemébe tudnak nézni. Ki is használják ezeket a helyzeteket, és a kérdés csak annyi, hogy az érdeklődők észre veszik-e, hogy valaki épp őket figyeli? A replikák gyors egymásutánisága alapos elemzői munkáról árulkodik, a sokszor egyszerre beszélő figurák zavaros mondandójukat érthetően tolmácsolják. A Szónokot alakító harmadéves Pál Attila az előadás végén kerül a figyelem középpontjába, amikor a néma figura szerepébe bújva próbálja megértetni magát. Amikor pedig rájön, hogy reménytelen az üzenet átadása, feladja küzdelmeit és sértetten kiviharzik. Az ezt követő sötétség elég időt biztosít ahhoz, hogy a már említett, díszletként szolgáló, tükrökkel felszerelt fal elinduljon a nézők irányába, összenyomva a játéktéren időközben felhalmozódott székeket. A következő pillanatban már felkapcsolódik a nézőtéri fény, és az ott helyet foglalók önmagukkal néznek szembe. Pár pillanatnyi zavart csend után könnyen megérthetjük, milyen is az, amikor a színház valóban tükröt állít a néző elé.

Ha Cătălin Bocîrnea rendezésének van is néhány hibája (mint például a helyenként túlfeszített tempó, vagy az előadás belső világát kissé megtörő poén, amikor az addig magyarul beszélő Rácz Endre, önmagát jellemezve, a „papă lapte” román kifejezést használja, és ezzel az elvont térben és időben zajló eseményeket konkrét földrajzi-kulturális térhez köti), ezek mégis olyannyira elhanyagolhatóak, hogy figyelmünket a továbbiakban is bátran fordíthatjuk a tehetségesnek bizonyuló fiatal rendező elkövetkező munkáira.