Lesznek még nagy táncok − Bocsárdi Magorral Kedves Kriszta beszélgetett

Lesznek még nagy táncok − Bocsárdi Magorral Kedves Kriszta beszélgetett

Borítókép: Bocsárdi Magor sZempöl-koncerten. Fotó: Bodnár Dávid

Bocsárdi Magor igazán sokszínű karakter: színészként, zeneszerzőként, a sZempöl Offchestra frontembereként ismerheti őt a nagyvilág. Emlékszem, az első Vibe Fesztivál „himnusza” volt a Béla vagyok1, akkor még azt sem tudtam, kik ők, csak a jó hangulat, meg a színpadról osztogatott pálinka maradt meg az emlékeimben. Azóta eltelt jó pár év, Magor nevével egyre többször találkozhatunk színházi szereposztásokban mint színész és mint zeneszerző. Többek között ezekről a munkáiról beszélgettünk, de arra is kíváncsi voltam, amit nem feltétlenül olvashatunk ki a szakmai szerepeiből. Az érdekelt, kicsoda ő valójában.

[heartbreaker korszak]

Ha visszagondolsz a kisiskolás önmagadra, hogyan láttad a jövődet? Milyen volt Bocsárdi Magor gyerekként?

Elég izgága gyermek voltam, mindig csináltam valamit és a szereplés iránti vágyam már akkor is jelen volt. Azt hiszem, másodikos voltam, amikor az első együttesemet létrehoztam. Vipera volt a neve. Volt egy kicsi szintetizátorom, azzal írtuk a számokat, amikhez rappeltünk is. A Viperával összesen egy koncertunk volt a suli dísztermében. Felvettünk két bőrdzsekit és napszemüvegeket és miután négy dalt végigrappeltünk, levettük őket, alatta ott volt a fehér ing, és zárásként duóztunk egyet a hegedűinkkel. Aztán később, ötödik osztály környékén megalapítottuk a Heartbreakers nevű bandát is. (nevet)

https://lh5.googleusercontent.com/ZtTYe2FFfowM3C0mu-8Mhgn7C3hnRuvsVZI0_acnHCclgNyDb6vIiz72kvEC-sHR1d8SOS8UiM2qhSk-pE1PeJACIHwss94pVdwVsEKE_gtFnDAMs_b8fr8JDcCAI3Am6PBhm3zrvkitV2Coz2IjuRY=s800
Bocsárdi Magor (középen) gyerekként.

Szíveket akartatok tiporni…

Szerintem az összes férfi – és nem csak – azért csinál együttest, hogy szíveket hódítson meg.

És mi a helyzet a sZempöllel?

sZempöl régi nagy szerelem, ami hol újra fellángol, hol kicsit háttérbe szorul. De azt hiszem, mindegyikünk nagy szeretettel csinálja. Olyan platform, ahol ki tudjuk engedni magunkból a felgyűlt energiákat és hülyeségeket. Spontán alakultunk, és ez a spontaneitás végigkísérte a zenekar egész életét. Soha nem törekedtünk tudatosan a sikerre és az image-építésre, hanem ha kedvünk volt, csináltuk. Ha nem, akkor meg nem. Ez pedig olyan szabadságot adott az egésznek, ami szerintem érezhető a koncertjeinken is. Most éppen csendesebb periódusát éli a zenekar, több okból is, de remélem, ez hamarosan megint változni fog, és lesznek még nagy táncok.

[zene vagy színház?]

A zenélés mellett – a diákéveid alatt – kipróbálhattad magad színészként is. 2001-ben, tizenegy évesen már a Tamási Áron Színház színpadán álltál.

Gyerekszereplő kellett, és ott voltam – először Az ember tragédiájában2, majd a Filléres komédiában3.

https://lh4.googleusercontent.com/NoI7xRebqv-UzYyiv8ybCuXRfGWIOykO6PU2CH0mrhvzDYl1DLLtUA1MgFn5cowsroeiDk0EyP2UMNRh9l0tnBKzyVAbrJg4BCQIWWKRMKXK8DjGmG15Th3SGdqYJbUsJmi3K8uDiIH2iPKKMYy9QlI=s800
Bocsárdi Magor, Az ember tragédiája. Fotó: Barabás Zsolt

Aztán egyetemistaként a Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszottál.

Igen, az Alkoholisták4 volt az első komolyabb munkám színészként és mondhatni zeneszerzőként is. Egy zenész-figura voltam abban az előadásban.

Köllő Csongor és Bocsárdi Magor, Alkoholisták, 2010. Fotó: Biró István.

Úgy, hogy nem is színész szakot végeztél, hanem többek között például teatrológiát. De zenét is tanultál Kolozsváron. Sőt, filmszakra is jártál.

Hát igen, lehet, hogy Facebookon ezek jól néznek ki, viszont nem végeztem el mindegyiket, sajnos. Legelőször a konzin voltam hegedű szakon, de ott – különböző okok miatt – csak két évet tanultam. Aztán teatrológiára jártam egy évet; majd a Sapientián tanultam filmrendezést. Ezt az utóbbit el is végeztem. Habár az államvizsga-dolgozatomat még nem védtem meg. (nevet) Minden tantárgyból megvan a vizsgám, az államvizsga-filmem viszont azóta is várat magára, mert ahogy beindult a zeneszerzés, nem nagyon maradt időm másra. Végeztem a harmadévvel a Sapin, és nemsokára jött is az első felkérés, hogy írjak zenét egy előadáshoz.

Botos Bálintnak volt a ZUG-ban5 egy előadása, a Zérót6 akkor mutatták be. Megnéztem, tetszett is, de voltak benne olyan zenei megoldások, amelyekkel nem értettem egyet. És bár akkor még nem ismertem közelről Bálintot, valahogy nem bírtam megállni, hogy elmondjam neki, hogy szerintem a zenében voltak részek, amiket nem úgy kellett volna megoldani. Ez valószínűleg felkelthette a figyelmét, mert aztán egy későbbi találkozásunkkor megkérdezte, hogy amúgy mi a viszonyom a színházi zenéhez. Mondtam, hogy nincs benne tapasztalatom, de természetesen kipróbálnám magam benne.

Aztán egyszer csak felhívott, hogy Gyergyóban fog dolgozni és rám gondolt, hogy írjam a zenét és játsszak is az előadásban. Úgyhogy egyből a mély vízbe kerültem. A Közel sincs már e vadság erdeinkben7 című előadásban tehát elég nagy szerepem volt színészként, mindeközben a zenét is írtam hozzá úgy, hogy egyikben sem volt igazán tapasztalatom. Izgalmas kaland volt.

Bocsárdi Magor, Közel sincs már e vadság erdeinkben. Fotó: Jakab Lóránt

A színészetet vagy a zeneszerzést érzed közelebb magadhoz?

Hú, nem is tudom. Én is sokáig kérdeztem magamtól, hogy mi is vagyok igazából. Zavart, hogy nincs egy valami, amire mindent felteszek, hogy minden mást feláldozva azt tökélyre fejlesszem, aztán meg kiteljesedhessek benne. De egy ideje – úgy érzem – elfogadtam, hogy egyszerre több mindennel foglalkozom, és hogy mindegyik hozzám tartozik, és kicsit mindegyikben ki tudok teljesedni.

A zene talán egy fokkal erősebb, otthonosabban mozgok benne, mivel azt tanultam is, és ezek mellett ott a film is, amihez a jövőben még, remélem, lesz közöm. Nem akarok választani, és azt hiszem, nem is kell. A TIFF alatt volt egy online meeting egy európai casting-szövetséggel, ahol arra voltak kíváncsiak, hogy ha élet-halál kérdés lenne, hogy zene vagy színészet, mit választanék. Nem tudtam válaszolni. Mondtam, hogy még gondolkozom, és majd visszahívom őket. Hát, azóta sem tudtam dönteni.

[„az élet sokkal játékosabb annál”]

Szabadúszóként, gondolom, kevésbé kötött a programod, ezért is tudsz több zeneszerzést vállalni. Láttam, hogy román társulatoknál és külföldön is visszatérő vendég vagy. Hogyan éled meg ezt az állandó úton levést, a változó szerepköröket?

Szeretem a pörgést és az állandó mozgásban levést, az új közeg, az új emberek igazán inspirálóak tudnak lenni. És a különböző próbafolyamatok, előadások állandóan feszegetik a határaimat, mert zeneszerzőként mindig az adott előadás stílusában kell gondolkodnom. Lehet, hogy az egyikben teljesen akusztikus, klasszikusabb hangzású, a másikban pedig sokkal elektronikusabb kell hogy legyen a zene. Tehát tényleg nem engedi, hogy elkényelmesedjek. De mindezek ellenére sokszor rámtör egyfajta hiányérzet, hogy pörgök, írom a zenéket másoknak, de közben kicsit talán lemaradok emiatt magamról. Megfogalmazódott bennem, hogy asszisztálok mások álmainak a megvalósításában, és a sajátjaimat emiatt háttérbe szorítom. Szóval remélem, a jövőben, úgy tudom majd alakítani az életem, hogy több teret engedjek a saját projektjeimnek is.

Melyik zene jellemezne téged leginkább?

Hát ez elég hangulatfüggő, de főleg instrumentális. Az utóbbi időben talán klasszikus zenét hallgatok többet. Szöveges, éneklős dalokat nem igazán szoktam. Szeretem az újhullámos, jazz-szerű, megkomponáltabb, fúziós zenéket, amik több stílust egybeolvasztva tudnak sodorni hangulatokon, történeteken át. De persze a jó kis ropogós elektronikus zenéket is szívesen hallgatom.  

A jazz legfontosabb jellemzője az improvizáció. Kolozsi Borsos Gábor kollokviumos műsorában, a Csak egy kávé…8ban szintén arról beszéltek Bencével, hogy mennyire fontos számotokra a zenei improvizáció. A spontaneitást az életed más területén is fontosnak tartod?

Szeretem a meg nem tervezett pillanatokat. Élőbbek. Vagy ha valami meg is van tervezve, az a jó, ha folyamatosan alakul. Szerintem nem mindig jó az, ha nagyon felkészülten és megtervezetten mész valahová, ha mindig tartod magad az elképzeléseidhez, mert lemaradhatsz egy csomó olyan impulzusról és találkozásról, amelyek sokkal izgalmasabb irányba vihetnék a dolgokat. Igyekszem mindig nyitott lenni az adott pillanatra, mert akkor úgy érzem, hogy ösztönösen, maguktól alakulnak a helyzetek.

A sZempölnél – az improvizáció mellett – az önirónia szintén hangsúlyos szerepet kap. Jelen van ez a mindennapjaidban is?

Fontos, hogy ne vegyem túl komolyan sem magam, sem a körülményeket. Hajlamosak vagyunk belekövesedni bizonyos szerepekbe, amiket felveszünk, de ha túl komolyan vesszük magunkat, és azt, amit csinálunk, az könnyen bezárhat minket és boldogtalanná tehet. Az önirónia számomra az, hogy ki-kimegy a kamera az adott látószögből, és megfigyelhetjük magunkat kívülről is, így tudunk reflektálni a hülyeségeinkre, az esendőségeinkre. Szabadabbak, rugalmasabbak leszünk.

Olyan, akár egy tükör, ami folyton ott van, csak néha megfeledkezel róla.

Amibe ha belenézel, arra emlékeztet, hogy ne vedd túl komolyan magad, ne viszonyulj túl mereven a dolgokhoz, mert az élet sokkal játékosabb annál.

https://lh4.googleusercontent.com/KBaZlApaFLszz57RZWLtRX-PUmLuIoS_SbWsULlQ5nUwb8XJmGF3hC44lOD5fQ5Snq6FixH_r8iBefsPtFR2zC_juS8FshCpLPV2mCkpHDbtIJXssxCg16PW0V3Lj11Xi61LyBWP2UoqdXCMkrY5ulM=s800
Bocsárdi Magor sZempöl-koncerten. Fotó: Dubb Tamara

Az önmagunkkal való szembenézés viszont nem mindig játékos. Ha tükörbe nézel, feltételezem, elkerülhetetlenül meg-megjelenik benne édesapád árnyéka is.

Természetesen mindig volt emiatt egyfajta frusztrációm. Főleg fiatalabb koromban, amikor elég erős volt bennem a bizonyítási kényszer. Úgy éreztem, elvár tőlem valamit a külvilág Bocsárdi László fiaként. Sok mindent inkább nem csináltam, vagy elkerültem. Azt hiszem, emiatt nem mentem anno színire, hanem inkább teatrológiára. A színházrendezés szintén vonzott, de apum miatt nem volt elég merszem hozzá, és inkább a filmrendezés felé kanyarodtam. Igyekeztem elkerülni, hogy bármilyen szakmai kontaktusom legyen vele. Aztán ez egy ideje már sokat alakult bennem, az utóbbi két-három évben például elkezdtünk együtt is dolgozni, és úgy érzem, egész jól tudunk együttműködni.  

Ez a frusztráció abból is adódhatott, hogy Sepsiszentgyörgy kisváros, ahol mindenki tudja, kinek a fia vagy.

Hát igen, Szentgyörgy ilyen szempontból nem egy könnyű hely, de egész Erdély kicsi. Ebben a szakmában mindenki ismer mindenkit. Mindenki tud mindent a másikról. Kicsit mindenki pletykál mindenkiről. Emiatt is talán egy fokkal nehezebb itt szakmailag szabadnak és bátornak lenni, sokszor ott a feszültség bennem, hogy Jó, jó, de mit fognak mondani? Persze, tudom, hogy ez közben hülyeség, és főleg az én fejemben van. Egy ideje most már úgy érzem, túl is tudok lépni ezeken a megfelelési körökön. Ennek ellenére – ha bármilyen negatív kritika ér – a mai napig eléggé össze tudok zuhanni.

Azért a kritikák többnyire pozitívak, nem?

Hál’Istennek igen. De közben meg olyan hülye az ember. Kapsz egy csomó pozitív visszajelzést, de ahogy lesz egy kis negatív, már mindent megkérdőjelezel, az önbizalmad pillanatok alatt teljesen össze tud omlani. Szerencsére írott negatív kritikát nem nagyon kaptam. Mondjuk, olyan rengeteg kritika nem is született rólam. (nevet)

[amikor nem kattog az agy]

Nem olyan régen ellátogattál Indiába. Mi volt a célja ennek az utazásnak?

Régi vágyam volt, hogy elmenjek valahová messze, hosszabb időre. Mindig is vonzott valamiért a Távol-Kelet világa, kultúrája. Aztán abban az évben, amikor a huszonkilencet töltöttem, egyszer csak belémhasított, hogy most már eleget vártam és nem halogathatom tovább ezt az utazást és a szembenézést valamivel. Lesz, ami lesz. Persze, féltem egyedül nekivágni az ismeretlennek. De végül pont a covid-járvány lezárásai előtt csak elutaztam Indiába.

Ahogy megérkeztem, rá három napra olvastam a hírt, hogy megjelent egy vírus Kínában, és hogy gyorsan terjed. Pár nappal később már Keralában is megjelentek az első esetek, éppen abban a tartományban, ahol voltam. Kezdték lezárni a reptereket is, úgyhogy nem tudtam, haza fogok-e jutni. Titkon igazából lehet, hogy még élveztem volna is, ha hosszabb időre ott ragadok… Végül haza tudtam jönni, és csak utána zárták le a járatokat.

Milyen tapasztalatokat szereztél az ott töltött idő alatt?

Legelőször részt vettem egy háromhetes elvonuláson, ami azért volt jó, mert megszoktam a helyet, a hangulatot, és miután véget ért, még két hétig szabadon csavarogtam.

Fontosnak érzem ezt az utazást – mindenféle szempontból. Először is, hogy volt bátorságom hozzá, elmenni egyedül. Fontos megerősítést adott az élet több területén. Jól éreztem magam, nyugodt voltam, a helyemen éreztem magam. És főleg szabadnak.

Jó élmény volt kilépni ebből a körforgásból, eltávolodni Erdélytől, ettől a kis közösségtől, és elmenni egy olyan helyre, ahol senkihez semmi közöm. Felszabadító volt más kontinensről ránézni erre a kis szigetre, ahol élek a sok problémával, frusztrációval és megfelelési kényszerrel együtt. Onnan tisztán láttam, hogy mennyire fölösleges ez az egész hajtás, a stressz és a karrier, hogy nem erről szól az élet.

Amikor visszajöttem, próbáltam ezt az érzést megőrizni magamban. Persze, gyorsan visszakerültem a mindennapok körforgásába, de a mai napig sokszor eszembe jut ez a felismerés. Amikor az agyam túlzottan elkezdi generálni a fölösleges köreit, próbálok hátralépni, és megnyugodni. Ha messzire mész, ráláthatsz a saját helyzetedre, és talán ki is léphetsz abból az énedből, amit te mint Bocsárdi Magor felépítettél itt önmagad és a külvilág számára, ezáltal felszabadulva egy fölösleges és mesterséges teher alól, amit generáltál magadnak. Egyszer az életben mindenkinek szüksége lenne egy ilyenfajta eltávolodásra.

https://lh4.googleusercontent.com/eLvfulUpSJpXRa3L_Z4ICNRF2eBIuMA10lpU1ym4VIpPDrwUYkkRWpMe2dpr4VMLsz59r7ZiARyMQJDRgN1fufl0DD3by3AQCNa2G9wQmMwWXuVM8JoxVMsx9JFID4Xg5kMZVt4WIO-yWEcklKBPZHE=s800
Bocsárdi Magor, Tízen a Filmért (10 pentru Film), 2022. Fotó: Sabina Costinel

És amikor az agyad elkezdi generálni a felesleges köreit, te pedig megpróbálsz hátralépni, az pontosan miben áll?

Amikor van időm, igyekszem alkalmazni egy reggeli rutint: felkelek, kicsit mozgok, meditálok, vagyis magamban vagyok, elcsendesedek. Ezt próbálom következetesen végezni, nemcsak reggel, hanem napközben is, ha úgy érzem. Néha viszont, amikor pörgősebb periódus van (koncertek, turnék), akkor ez nem mindig jön össze. Ezek mellett még a zenélés is olyan eszköz, ami segít. Főleg, amikor egyedül vagyok, és otthon, a hangszereken gyakorlok. Olyankor mindig helyrejövök. Zenélés közben megnyugszom.

De ott a mozgás is, ami valamilyen formában mindig is része volt az életemnek. Legutóbbi szülinapomra például kaptam egy slackline-t, ami egy szalag, és két bármilyen pont közé lehet rögzíteni, azon egyensúlyozva kell haladni. A kertben kifeszítettem, és most azon megyek.

Az utóbbi időben pedig nagyon megszerettem a hegyeket, az erdőt. 2021-ben kiköltöztem a város szélére egy kis házikóba. Kilépek a kapun, és már egyből az erdővel találkozom. Rendszeresen szoktam ott sétálni vagy szaladni. Az erdő kicsit olyan, mint a zene. Általa szintén megnyugszom, és mintha a látásom is kitisztulna. A jelenbe kerülök. Az agyam nem kattog többet.

*Az interjú a Játéktér által szervezett Mi fán terem az interjú? című workshop keretén belül jött létre.


[1] Elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=Zc_MJxHOrb8.

[2] Az ember tragédiája. Rendezte: Árkosi Árpád; Tamási Áron Színház, 2001.

[3] Filléres komédia. Rendezte: Árkosi Árpád; Tamási Áron Színház, 2002.

[4] Alkoholisták. Rendezte: Tompa Gábor; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2010.

[5] ZUG Független kultúrzóna, Kolozsvár, Traian u. 40–42. szám, a Váróterem Projekt játszóhelye, egyéb zenei és színházi projektek befogadótere volt 2014 és 2021 között.

[6] Zéró. Rendezte: Botos Bálint; Váróterem Projekt, 2016.

[7] Közel sincs már e vadság erdeinkben. Rendezte: Botos Bálint; Figura Stúdió Színház, 2016.

[8] Csak egy kávé… – a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumának beszélgetőműsora, 2019. Elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=7bgoTHxZEpg.