Laudációk – Játéktér-díj 2018

Lapunknak megalakulásától kezdve fontos volt a fiatal színházi alkotókra és szakírókra irányuló szakmai figyelem. Ennek kifejezése az éves díjunk célja. Hogy ki kapja a díjat, azt idéntől kezdve, a közösségi szavazás eddigi formájától eltérően, szerkesztőségi beszélgetés alapján döntjük el. A díjjal azokra a fiatal színházi alkotókra és színházi írókra szeretnénk felhívni a figyelmet, akik elmélyült szakmai munkájuk révén hozzájárulnak az erdélyi színházi nyelv alakításához, az erről való gondolkodáshoz. Jóllehet a díj odaítélése az előző naptári évben létrejött előadások és írások alapján történik, szándékunk nem egyetlen munka, inkább a díjazottak szakmai viszonyulásának az elismerése.

Az idei díjat színházi zeneszerzésért Bocsárdi Magor, rendezéseiért Botos Bálint, színészi alakításaiért Korodi Janka és színházi írásaiért Ugron Nóra kapja.

Díjunk szimbolikus: könyvcsomag, valamint egyéves Játéktér-előfizetés. Köszönjük mindazoknak, akik ebben a díjban támogattak: Könczei Zsoltnak az oklevélért, a Koinónia, a Korunk-Komp-Press, a L’Harmattan, a Pro Philosophia és az UArtPress kiadóknak a könyvekért.

Egy, a Játéktér-díjhoz csatlakozó szakmai felajánlás két teatrológus hallgató munkájához járul hozzá egyéves Játéktér-előfizetéssel. A díjat a színháztudomány szakokon oktató tanárok javaslatai alapján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemről Takács Réka, a kolozsvári BBTE Színház és Film Karáról Kovács Emese kapta.

Bocsárdi Magor laudációja

Fotó: Biró István

Magort először egy éjszakába nyúló szabadtéri koncerten hallottam zenélni, hegyek lábánál, az Olt mellett. Őrült este volt, a színpadon szó esett 1600 forintos szecsuáni csirkéről is, de erre talán zenésztársai sem emlékeznek már. Amikor személyesen is megismertem Magort, szelíd visszafogottsággal találkoztam. Azóta többször volt alkalmam megfigyelni, nézőtérről, közönségből, laptop elől, hogy milyen alkotó ő.

Bocsárdi Magor az a zenész, aki a színpadon megtáltosodik. Mintha megszállná egy furfangos, merész dzsinn, akitől belül táncol és kívül muzsikál, és úgy bűvöli hallgatóit, hogy azok szívesen bízzák rá magukat a közös utazásra. Amikor Magor zenél vagy énekel, belecsalogat az örvendezésbe, majd társaival együtt hangokkal, ritmussal és dallammal a révületbe repítenek. Olyan magaslatokig emelnek, amelyeket öntudatlanul, évszázadok óta magunkban hordozott, közös zenéink ismeretében hódítunk meg. Tánc.

Magor színházi ember is. Amikor előadásokhoz szerez zenét, tudja, hogy művészetének hol a helye: szólama nem akarja elnyomni a közös játékot, de nem is szabadkozik azért, mert van mondanivalója. Színpadi zenéi sejtelmesek, játékosak, nyugtalanítóak. Hol feszültek, hol fesztelenek. Érződik rajtuk a helyi népzenei hagyományok ösztönös ismerete, a világzene felé való pillantás és a digitális kísérletek lenyomata is. Nyitottak, szárnyalnak, majd megtörnek, és lentről építkeznek tovább ezek a dallamok, amelyeket az utóbbi évadokban több színházban is hallhattunk. Magor zenéi figyelnek a színészre, játékba szállnak vele. Segítik a rendezést, de a nézőt is abban, hogy az önmagának új, sokkal zsigeribb, olykor ijesztő rétegeit tárja fel. Magor zenéje élő zene, még akkor is, ha felvételről megy. És mint minden, ami élő, ellentmondásos: jobb ismerkedni vele, mint leírni egyből.

Bocsárdi Magor most egy olyan díjat vehet át, amely inkluzivitásra törekszik: nemcsak zenéjét és nemcsak színházi munkáját hivatott elismerni ez a jelzés, hanem az alkotó embert is, aki a látható-hallható munka mögött áll. Úgy gondoljuk, Magor szakmai jelenléte friss és mai, szerény és hangsúlyos. Szeretnénk, ha ez a díj akkor jutna eszébe, amikor épp szüksége van rá.

Kovács Bea

Akire nyugodt szívvel rábíznám – Botos Bálint laudációja

Fotó: Vigh László Miklós

Ha végigpásztázzuk az előző öt év Játéktér-díjasainak névsorát, feltűnhet, hogy ott van köztük Rácz Endre (2014), Vass Zsuzsa (2015), vagy 2016-ban Sebők Maya és Simó Mesi is. Mi a közös bennük? Hogy mindnyájukra olyan előadásban figyeltünk fel, amelyet Botos Bálint rendezett a Váróterem Projektnél. Én legalábbis jobbára így voltam velük. Emlékeim közé örökre beégett a Zéróból Endre őrült boncnokának vicces arckifejezése és tánca. Zsuzsa hanglejtése a kiskutyáját kereső lány monológjából szintúgy – és ahogy később rezignáltan mondja: „Most megerőszakolsz és megölsz? Csak megerőszakolsz? Csak megölsz?”. Vagy Maya fehér köpenyes orvosa a kanapéról, aki mindegyre leejti a fejét, ezért egy másik orvos a hosszú copfjától fogva a fejét függőleges irányban tartja. Az Advertegóból belém rögzült az időnként a díszletelemek tetején ülő Simó Mesi piros ruhás dívájának attitűdje. Vagy az előadás performatív jellege: szeretném Csepei Zsoltot még ilyen szerepben látni.

Ezek a jelenetek a rendező és a színészek közös, forrongó munkájának eredményei. Attól is szervesen az övék, hogy szövegüket is Bálint és némiképp a csapat írja, a próbafolyamat során. „Ilyenkor hatalmas a feszültség, illetve a félelem, hiszen gyakran nem érik be a szöveg az első előadásig” – mondja a kockázatos módszerről Bálint egy játékteres interjúban. „A félelemmel együtt járnak a paralízises állapotok és kétségbeesések”… Ehelyett mi, nézők azt érezzük, mintha a színészek lubickolnának az előadásban. Vagy inkább mi lubickolunk benne?

Bálint harmadik várótermes munkájának, a Ligetnek azért is örvendtem, mert – ritkaság tájainkon, főként a kőszínházakban – végre egy előadás, ami rólunk szól! A Ligetből az Imecs Levi számára megírt szereplő az, akit soha nem fogok elfeledni: megidézi a kisvárosi értelmiségiek frusztrációját. Megérteti velünk, hogy mitől vagyunk annyira fárasztóak, és mitől vagyunk mégis, alapvetően, szerethetők.

A színészekkel való munkájának áldásos eredményét szerencsém volt élvezni A hideg gyermek c. előadásban is, amit a kolozsvári BBTE végzős színiseinek rendezett 2015-ben. Marius von Mayenburgtól még sosem győzött meg egy színrevitel ennyire, mint ez. Szerettem, ahogy belakták a Zug terét a szereplők, a jelmezeiket, mozdulataikat, a hangsúlyaikat. Kár, hogy mivel a végzős évfolyam tagjai szétröppentek, nem lehetett annyiszor játszani, amennyi kakaó A hideg gyermekben volt.

Az Apátlanul címmel játszott Platonov-feldolgozásban, amit a váradi Szigligeti Színházban hozott létre, újra feltűnik az a képessége Bálintnak, hogy vele dolgozva harmonikusan erős társulat látszatát keltik a színészek. Mintha még a szereplők fizimiskái is beleillenének az egységes képbe – Sebestyén Hunor például, aki tökéletesen és üdén hozza a nyegle ficsúrt, már-már hasonlít az előadásban az apját játszó Kardos M. Róberthez. De a többi egyéni és páros megnyilvánulás is mind teljesebbé teszi az impozáns tablót. Eddigre Bálint rátalált, úgy tűnik, állandó munkatársára, Bajkó Blanka Alízre, aki kellemes összhatású, a derűnek is teret adó jelmezekkel és levegős díszlettel veszi körül a szereplőket.

Minőségi munkának találtam Bálintnak a gyergyói Közel sincs már e vadság erdeinkben című rendezését is, amelyben először láttam játszani, nem csak a hegedűjén, hanem szereplőként is, Bocsárdi Magort. A Vadság a nekem tetsző kaotikusságával és performativitásával, aktuális felvetéseivel Bálint Zug-beli előadásainak méltó folytatása – bár egy fokkal jobban szeretem azokat a munkáit, amelyek esetében a szöveget is a csapat vagy/és ő hozzák létre. Az olyan produkció még inkább tőle, és még inkább hozzánk való.

Lovassy Cseh Tamás, a Vadság dramaturgja hasonlóképpen fogalmaz Bálint egyik román nyelvű előadása kapcsán: „Ezek az előadások úgy a Botoséi, hogy minden pillanatukban a mieink is.” „Friss, merész és valódi lett.” Ezt a Vermine Radiantét én magam nem láttam, nem utaztam el Râmnicu Vâlceára Bálint egyik ottani bemutatójára sem. Elutaztam viszont Sepsiszentgyörgyre, megnézni legfrissebb bemutatóját, A társadalom támaszait.

Első benyomásom az előadás nézése közben az volt, hogy nini, Bocsárdinak talán megtaláltuk az utódját. Azt láttam, hogy érti, hogyan játszanak a szentgyörgyi színészek, és ők is értik Bálint egyszerre önreflexív, humoros, ugyanakkor érzéki látásmódját. Az előadásban látványos az, ahogy egyes színészek a tartásukkal is játszanak, illetve sokuktól új, tőlük nem megszokott figurákat láttunk.

Utoljára meg kell említenem Bálint társadalmi érzékenységét, erősebben fogalmazva az aktivizmusát. Egyrészt feltűnik, hogy érdekli a gender-problematika, ami a mi tájainkon a férfi rendezők körében sajnos ritkaságszámba megy. A társadalom támaszaiban például viccessé válik, hogy e tekintetben a maival szinte ellentétes gondolkodásmóddal találkozunk az Ibsen által megrajzolt korabeli városkában. Bálint azon kevés férfi alkotók közé is tartozik, akiket nem bosszant a #metoo-mozgalom, hanem ő is nehezményezi, ha valakiket (mondjuk általa tanított színis diákokat) szexuális vagy egyéb téren bántás ér. Netán tanáraik elhanyagolják az oktatásukat, vagy azt nem a jövőbe mutatóan gondolják el.

Az eddigiekből talán már sejthető, hogy beszélgetni is jó Bálinttal. Ha vele próbálod meg felfejteni színházi alkotások vagy tágabb szakmai rendszerek működését, biztosan nem unatkozol. Kész önmaga véleményét felülbírálni, ezért is kíváncsi a másik emberre. Még sokáig kíváncsi leszek rá és az előadásaira. Talán túl sok reményt is fűzök Bálinthoz. De van neki annyi józan helyzetfelmérési képessége, hogy úgyis csak annyit akar megváltani a (színházi) világból, amennyit meg lehet. Nem annyit, amennyit rábíznék. Pedig…

Zsigmond Andrea

Korodi Janka (h)arcairól

Fotó: Barabás Zsolt

Az első előadás, melyben határozottan emlékszem az alakítására, a kézdivásárhelyi Skandináv lottó volt, három évvel ezelőtt. Valami különös erőt éreztem benne, és erősen törtem a fejem előadás közben, hogy honnan ismerős az arca számomra. Nem jöttem rá. Jóval később láttam egy fotót az Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásáról, és minden világossá vált. Akkor már az is eszembe jutott, hogy egy marosvásárhelyi egyetemi vizsgaelőadásban is láttam valamikor. Nem lepődtem meg, amikor Bocsárdi rá bízta az Alice címszerepét. Hát persze, Sepsiszentgyörgyre szerződött, beigazolódtak a megérzéseim.

A szentgyörgyi szerepeit már kritikusabb szemmel figyeltem, úgy drukkoltam neki, mint ahogy személyes ismerősének drukkol az ember. Az Alice-ben több jó alakítás is volt, de csak egy igazi főszerep, a Korodi Jankáé. Ő volt az egyedüli élő ember a jelmezbálban, és nagyszerűen játszotta a mesevilág kontrasztját. Csupán az ő arcán tükröződtek igazi érzelmek, de ezek jól olvashatóak voltak, sok esetben segítettek megérteni a nézőnek, hogy mi is történik valójában a színpadon. És ha olykor furcsa módon érzések is lopakodtak a lelkünkbe, azok mind az ő arcán keresztül jutottak el hozzánk. A Chioggiai csetepatéban egészen más szerepben láthattuk, de ott is meggyőző volt. Aztán újabb fontos alakítások következtek az Anna legenda, az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél és a Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadásokban. Csupa főszerep vagy női főszerep. A Lucy Strate avagy a Kilencek Tanácsa már nem kínált neki túl sok játéklehetőséget, mint ahogy a társulat többi tagjának sem, de talán nem véletlenül osztotta rá a rendező Thália szerepét. Ezek voltak eddigi színházi munkái, miközben még egyetemre járt. Idén mesterizik.

Vajon minek köszönheti, hogy alig lépett a pályára, máris ennyi nagyszerű alakítást tudhat maga mögött az egyik legfontosabbnak tartott magyar színházban? Mi az, ami a leginkább jellemző rá, amivel kitűnik pályatársai közül? Tehetséges, szerény, művészi alázattal közelít minden új kihíváshoz – szokták ilyenkor sorolni a színészi értékeket, melyek kétségkívül rá is jellemzőek, de ezekből még nem áll össze a portréja.

Pár hónappal ezelőtt készítettem vele egy rövid interjút, reménykedtem, hogy ezáltal közelebb kerülök a titkához. Először azt kérdeztem tőle, hogy miért lett színész. Mesélni kezdett magáról, és mire feltettem volna a második kérdést, már olyan mélységekben járt, ahová csak kivételes esetekben szoktunk eljutni egy interjú során. Lázasan kereste a választ. „Magam sem tudom, hogy miért olyan izgalmas számomra ez a munka, de mindig éreztem, hogy van valami rendkívüli ebben a sűrített figyelésben. Szeretem érezni, hogy minden figyelmemet, indulatomat, érzékenységemet leköti az előadás, szeretem megnyitni magam, és egészen alárendelni a játéknak. Ez valójában nem is játék, inkább hatalmas adrenalin és félelem, ami ellen harcolni kell, és amit jó érzés legyőzni. Ha sikerül, átalakul a félelem, fölülkerekedik az ember önmagán, és olyan mélységek nyílnak meg benne, amelyek őt magát is meglepik…” Döbbenten figyeltem, hogy milyen pontosan mutat rá a felszín alatti dolgokra, de mire felocsúdtam volna, már ő kérdezett a munkámról, őszinte kíváncsisággal. Vajon miért lesz azzá az ember, amivé lesz? Még sosem történt velem ilyen, hogy riporterből észrevétlenül interjúalannyá változzak. Úgy beszélgettünk, mintha régi barátok lettünk volna. Mélyen érző és gondolkodó, közvetlen, mindenre kíváncsi ember ült velem szemben, akiben nyoma sem volt önteltségnek, hiúságnak, álszerénységnek, vagy a büszkeségnek, hogy egyetemistaként már ennyi főszerepet kapott Sepsiszentgyörgyön. Megismertem egy újabb arcát, de a titkát nem sikerült megfejtenem.

Amennyire izgalmas személyiség, annyira nehéz megrajzolni a portréját. Feladom. Talán korai is ez, hisz valójában még alig mutatott valamit magából, színpadi harcaiból… A megérzéseim azt súgják, hogy mindig sikerrel fog szembeszállni a félelemmel, a mélységekben való kalandozásai pedig rengeteg izgalmat tartogatnak még számunkra.

Nagy B. Sándor

Ugron Nóra laudációja

Fotó: Suvi Hirvonen

Ugron Nóráról elsőként az jut eszembe, hogy mindig mozgásban van. Finn-magyarosként, aktivistaként, aszem.info szerkesztőjeként, színház és művészet iránt érdeklődőként. Színes egyéniség, ahogy ezt mondani szokták – olykor még a ruházata is élénk színekben ragyog. Európának hol ezen, hol azon a táján bukkan fel, Kolozsváron, Finnországban, vagy éppen úton városok és barátok közt. Amikor megkeresem egy felkéréssel kapcsolatban, az első két kérdés közt biztosan szerepelni fog a „most épp hol vagy”.

Ez a mozgékony létezés persze legalább annyira szellemi, mint fizikai: Nóra kíváncsiságáról, kapcsolódni vágyásáról beszél, arról az igényről, hogy (másokkal együtt) részt vegyen az éppen történőben, ám (másokkal együtt) értelmezően vegyen részt benne. Azt hiszem, manapság, amikor a permanens jelenlét lett a kortárs életmód egyik legfontosabb jellemzője, a legnagyobb kihívás, hogy bármiféle részvételt miként lehet egyszersmind felelősen működtetni. Nóra színházi írásai, gondolatai és kérdései révén – azzal, ahogyan a (főként kortárs) előadóművészet jelenségeit minduntalan összeköti annak szűkebb és tágabb társadalmi kontextusaival, ahogyan azt kutatja, hogy a periférikusnak miként enged teret (vagy sem) a színház, hogy egyáltalán rákérdez a reprezentációs eszközök politikájára – erre tesz kísérletet. Anélkül, hogy lemondana a játékosságról, megfeledkezne a nézőség-résztvevőség, vagy egyszerűen csak az érzékelés örömeiről, vagyis lemondana arról, hogy a színházi előadásban/performanszban maga is „társalkotó”, aktív befogadó, aki nem csak szöveget írhat, hanem sokféle módon fogalmazhat kommentárt – akár kisfilm vagy fénykép segítségével is. Fesztelen a tekintetben, hogy a visszakérdezésbe belefoglalja önmagát.

Az okos, ironikus, a magát megkérdőjelezni képes könnyedség mindig a beszélgetés igényéből fakad: nincs elérhetetlenül távol és magasan a színház/művészet, sugallják a szövegei, ez a fajta retorika, és értelmezőként ő maga sincs egy elemelt, semleges megszólalás védő burkába zárva. Ha jól nézünk, mindkettő itt van, mellettünk. Nóra is, a színház is. Meg lehet őket szólítani.

Varga Anikó

Ugron Nóra a Játéktéren megjelent szövegeit itt olvashatjátok.