László Zsuzsa: „Felülünk ugyanarra a vonatra”
Beszélgetés Erdei Gáborral és Veress Zsókával
Megjelent a Játéktér 2024-es téli számában.
Veress Zsókával és Erdei Gáborral (Golyó), a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház ügyelőjével és színészével náluk beszélgetünk. Tizenhét éve alkotnak egy párt, három gyermeket nevelnek. A kivételesen hangulatos, kellemes otthonukban nem először üldögélek, mindig jó itt (is) velük lenni. Nem érkezem előregyártott kérdésekkel, belecsapunk, majd csak jönnek azok a kérdések maguktól…
Zsóka, te „színészgyermek’’ vagy.1 Nem szerettél volna színésznő lenni?
Veress Zsóka: Dehogynem, gyermekként. De aztán ez elég hamar kifutott, a játékokkal elmúlt.
Milyen játékokkal?
V. Zs.: Hát, amikor színésznők voltunk, csapkodtuk az öltözőajtókat otthon. (Kacag – aki ismeri Zsókát, tudja, hogy nagyon tud kacagni, olyankor a zsinórpadlás is beremeg.) Pszichológiára készültem.
És hogy kötöttél ki mégis a színháznál?
V. Zs.: Érettségi után egy alkalommal otthon felejtettem a kulcsomat, bementem a színházba, és az ügyelő megkérdezte, hogy este nem megyek-e be súgni? És ha megkérnek, nem maradnék egy ideig? Akkor mind a két súgónő szülési szabadságon volt. Mondtam, hogy dehogynem. Nagy naivul azt gondoltam, hogy majd két próba között tanulok. Aztán szépen ott ragadtam.
Nem bántad meg?
V. Zs.: Nem.
Azért a színház jó terep a pszichológiát tanulmányozni, nem igaz?
V. Zs.: Ajaj! (Kacagás.) De hát a színház megfeszített idegrendszert követel.
Erdei Gábor: Szerintem minden színháznál kellene legyen pszichológus.
Szerintem is. És nem csak olyankor lenne rá szükség, amikor valaki esetleg „megfut’’ egy kicsit, hanem jó lenne, ha beülne titokban a próbákra, figyelne. Bár állítólag, még Popper Péter szerint is, a színész idegrendszerét nem szabad „kisimítani’’.
V. Zs: Nem kisimítani – de azért valamiféle egyensúly nem árt.
Hogyan élted meg színészgyermekként, hogy édesapád sokat hiányzott otthonról?
V. Zs.: Rosszul. Igazából most, amikor látom a gyermekeimen, hogy sokszor milyen nagyon hiányzik nekik Golyó, jutnak eszembe a régi dolgok. Van olyan időszak, amiben nem is emlékszem az apámra. Persze, amikor épp nem kéthetes turnén voltak, mindent megtett értünk, velünk. Reggel szendvicset készített, ő fonta be a hajunkat, olyankor elég bugyután néztünk ki (kacag), a Radetzky-marsra mentünk iskolába. Amikor elutazott, a húgommal azon veszekedtünk, hogy ki alszik a pizsamájával. Én a családomnak kitaláltam egy rituálét, amit időnként alkalmazunk. Mivel a színházi program miatt a vasárnapok nem igazi vasárnapok, hiszen vagy próbálunk, vagy előadás van, bevezettem a hétköznapi vasárnapot. Nálunk akkor van vasárnap, amikor épp nem kell bemenni. Legyen az akár egy kedd vagy szerda, olyankor későn kelünk, a gyerekek nem mennek iskolába, fő a konyhában a húsleves, közös programokat találunk ki.
Hát ez de jó! Zsóka, azt tudjuk, hogy nem színházi embernek fogalma sincs arról, hogy az ügyelő milyen fontos, nélkülözhetetlen a próbákon, előadásokon. A színészé a rivaldafény, de nemcsak az ő, hanem az egész előadás sorsa az ügyelő kezében van. Nem véletlenül hívják így, hiszen ő ügyel arra, hogy az előadás pontosan, a legnagyobb biztonságban működjön estéről estére. Rendkívül felelősségteljes munka, nagyfokú koncentrációt igényel. Hogyan éled meg az ezzel járó, hátsó feszültségeket?
V. Zs.: Nagyon nehéz, hiszen mindenre kell figyelni, és a színész tőlem megy be, hozzám jön ki. De ezt én választottam, és szeretem.
Van olyan, hogy rossz helyzetekbe kerülsz? Esetleg olyasmiért hibáztatnak, amiről nem te tehetsz? Ezeket hogyan kezeled?
V. Zs.: Persze, ilyen is van. Amikor fiatal voltam, nagyon megviselt, most már könnyebben kezelem az ilyen helyzeteket. Ha tudom, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, akkor rendben van.
Milyen, amikor mind a ketten benne vagytok egy munkában? Egyáltalán „szakmáztok” itthon, vagy az ajtón kívül marad?
V. Zs.: Olyankor a gyermekeink kicsit engem is elveszítenek, mert én is felülök ugyanarra a vonatra. Távolabb kerülünk az otthontól. És bár van ebben ellentmondás, azért az mégis jó, amikor együtt dolgozunk. Végre több időt tölthetünk együtt, sok mindent megbeszélünk. És persze, hogy nem marad a szakma ajtón kívül.
Golyó, te miért is vagy Golyó?
E. G.: Szatmáron, a középiskolában kézilabdáztam, én voltam a beálló, és a kollégák így neveztek el, mert úgy futottam a pályán, mint egy golyó. Birkóztam is, de mert túlsúlyos voltam, tizennégy évesen a tizenhat évesekkel tettek össze, azok meg folyton földhöz vágtak. Na, egy hónap után eldöntöttem, hogy én tovább nem birkózom.
Neked mikor, hogy jött be képbe a színház?
E. G.: Érettségi után katonaköteles lettem, és csak úgy tudtam az egészet megúszni, ha továbbtanulok. Beiratkoztam egy posztlíceumi turisztikai képzésre. Ott összeverődött egy nagyon jó kis csapat, folyton hülyéskedtünk, mindenféle játékot találtunk ki, bohóckodtunk. Amikor megalakult a bábszínház, ebből a csapatból többen is jelentkeztünk, felvettek. Odautazott Kolozsvárról a nagyszerű bábszínházi rendező, Kovács Ildikó néni, és mielőtt bevetettek, kemény képzésben volt részünk. Az nagyon vagány időszak volt, sokat játszottunk, utaztunk. Aztán Parászka Miklós, a szatmári színház akkori művészeti igazgatója átszerződtetett minket segédszínésznek. Ott statisztaként kezdtem, de egy idő után már kisebb, szöveges feladatokat is kaptam. 2001-ben létszámcsökkentés volt, és nekünk felmondtak. Egy évig Nagykárolyban játszottam egy amatőr színjátszó csoportban, aztán csak visszakerültem a színházhoz. Na, vajon mit csináltam?
Biztos elmondod…
E. G.: Én is súgó voltam egy félévig. Ott is szülési szabadságon volt a súgónő.
A mindenit! És milyen súgó voltál?
E. G.: Szar.
Miért, alakítottál?
V. Zs.: Nem, nézte az előadást…
E. G.: Igen, igen. Súgtam, és közben játszottam is. Aztán többen biztattak a színészek közül, hogy felvételizzek az egyetemre. 2002-ben megtettem, és bár nem voltam biztos magamban, bejutottam.
Említetted a súlyodat. Beszélhetünk erről?
E. G.: Persze, miért ne?
Az egy percig sem kérdés, hogy milyen remek színész vagy. Nekem az egyik szentgyörgyi, és nem csak, a kedvencem. Te hogy érzed és gondolod, meghatározza a pályádat az alkatod? A rendezők esetleg ennek okán is foglalkoztatnak?
E. G.: Érdekes, pont a napokban gondolkoztam azon, hogy mi lenne egy nagyobb kihívás a számomra, mert kicsit telítődtem, kezdek elfásulni. Hogy mi lenne az, amitől valami átfordulna, hogy ne legyen mindig ugyanaz. Mi változna, ha mondjuk húsz, harminc kilóval kevesebb, ha „csinosabb” lennék? Igaz, hogy azt tapasztaltam túlsúlyos embereknél: ha lefogytak, mintha megváltoztak volna. Megváltozott bennük az ember, eltűnt a humorérzékük, a derűjük. Attól tartok, hogy úgy járnék, mint Sámson a hajával.
Azért a tehetséget mégsem kilókban mérik.
E. G.: Igen, de sokszor eszembe jut egy tanár az egyetemről, aki egy próbán azt mondta, hogy „Itt a dagi bejön jobb hátulról, és kimegy baloldalt.” Ez akkor nagyon rosszul esett. Kijöttem a takarásból, és kértem, hogy ne haragudjon meg, de nem „a dagi” vagyok, van nekem is egy nevem. Mire ő: „Tudja meg, ha maga egyszer színész lesz, azt a nagy seggének és hasának köszönheti. Menjen csak szépen vissza a takarásba!” Olyan volt, mintha forró vízzel öntöttek volna le, de igazából nem tudtam ellentmondani neki.
Azért ez eléggé durva…
E. G.: Nem esett jól, de nem hiszem, hogy szándékosan bántani akart volna.
Voltak-e komplexusaid a súlyod miatt, és történt olyan az egyetemen, hogy az alkatodra építettek?
E. G.: Az elején volt magammal bajom, de később már nem érdekelt. Talán annyiban lettem ott beskatulyázva, hogy mindig rám osztották a férjeket, apákat, öregeket.
Kilók ide vagy oda, közben olyan mozgáskultúrád van, úgy pörögsz, pattansz le-fel a színpadon, hogy azt sok színész megirigyelhetné. De visszatérve a kihívásra, kitűzött cél a „csinosodás”?
E. G.: Igen. Kíváncsi vagyok, hogyan működnék akkor a színpadon, mi változna bennem? Ezért is érdekes, hogy most erre rátapintottál. Bár nehéz lesz, mert Zsóka nagyon jól főz, sőt, amikor szabad esténk van, együtt főzünk. Nagyon szeretjük csinálni, jókat beszélgetünk, jó hangulatú esték ezek.
Amikor végeztél, egyenes út vezetett Sepsire?
E. G.: Hívtak vissza Szatmárra, és bár ott fertőződtem meg, akkor a színház pont nem egy jó időszakát élte, nem olyan volt, mint amikor én eljöttem. Vásárhelyre is mehettem volna, hatunkat hívtak az évfolyamról, köztük a „vértestvéreimet”, Botikát és Korpost,2 akikkel megfogadtuk, hogy egy életen át együtt megyünk, tűzön-vízen át. Gondolkoztam is, de amikor rákérdeztem, hogy mire számíthatok azon kívül, hogy elhangzott több rangos rendező neve, akiket hívni szeretnének, semmi konkrét dolgot nem tudtak mondani. Bocsárdi Laci is hívott, és amikor Sepsi mellett döntöttem, ő az egész évadra felvázolta a feladataimat. És azért a szentgyörgyi színházhoz kerülni mindannyiunk álma volt, de az évfolyamról csak három embert tudtak szerződtetni. Jól döntöttem, nagyon szeretek itt lenni. Az évek során kialakult Lacival egy erős bizalmi, szakmai kapcsolat, még ha sokszor nem is értünk egyet. Nagyon sokat tanultam tőle, hálás vagyok.
Mivel kezdtél Sepsin?
E. G.: A Lear királyban volt egy kicsi szerepem, de az a próbafolyamat nagy tapasztalatot jelentett. A budapesti Nemzeti Színházban próbáltunk, két szereposztásban ment az előadás. Láthattam Törőcsik Marit, Bodrogit, Stohl Bucit, Alföldit próbálni.
Aztán jött a mélyvíz, vagy bejártad a hierarchiát?
Nem, minden lépcsőfokot végigjártam.
Most már jó ideje igen sok fő- meg címszerepet játszol. És hadd térjek vissza egy fontos zárójel erejéig az alkatodra. Behatárolhatna akár, mégis nagyon sokszínű vagy. Láthattunk alvilági bandavezérként ízig-vérig kemény pasinak, és láthattunk szánandó, törékeny kisembernek. Hogy csak a Koldusopera Bicska Maxiját, és a Chicago Amos Hartját említsem. Ez is az átalakulás képességét igazolja. Azt, hogy egy igazi színész meg tud nőni, kicsivé tud válni, hogy a csúnya képes megszépülni a színpadon. Van azért valami varázslatos a tehetségben, a belső energiákban. De mindezek mellett, amiért te nagyon szerethető vagy, az a szinte gyermeki tisztaság, jóság, normalitás, amivel az életben működsz. És egyezzünk meg, nem könnyű a színházban megőrizni a normalitást, kiegyensúlyozottnak maradni. Bár mi soha nem dolgoztunk együtt, úgy gondolom, hogy jól látlak.
E. G.: Nekem az alázat mindig vesszőparipám volt. És teljes bizalommal fordulok a rendezők, a kollégák felé. Bármilyen új munkának fogtunk neki, én teljes odaadással és főleg kíváncsisággal ugrottam bele. Kíváncsi voltam a szerzőre, a darabjára, a rendezőre, a partnerekre, és mindenre, ami az új próbafolyamat része volt. Szerintem ez az egészséges kíváncsiság hajt mindig előre, ez segít abban, hogy napról napra újra és újra feltegyem azt a bizonyos bohócsipkát, amely néha félrecsúszik, de ettől is szép és egyedi a színház, mert két egyforma előadás nincs. És szerintem a jó színházhoz a maximális, feltétel nélküli alázat elengedhetetlen, sőt kötelező.
Van „szíved csücske”-szerep, előadás?
E. G.: Igazából mindet nagyon szerettem, vagy majdnem mindet. De egy „szívem csücske” azért mégis van. Az ezredik éjszaka, egy mesejáték, amit Zakariás Zalán rendezett, és Nagy Frédi volt a partnerem, ő volt Hap, én meg Hep. Nagyon szép mese az igaz barátságról és szeretetről.
És mi van akkor, ha egy rendező nem nyeri el, vagy időközben elveszíti a bizalmadat? Olyankor hogyan tovább?
E. G.: Hál ’istennek ebben is jó a társulat. Vagyunk egy páran, akik igényeljük és elfogadjuk egymás véleményét. Ha azt látjuk, hogy egy rendezővel „csak ennyi”, összedugjuk a fejünket és segítünk egymásnak. Persze ezek apró részletmegoldások, nem vágják át a koncepciót, de fontosak.
Zsóka, te szoktál véleményt mondani a Golyó munkájával kapcsolatban?
E. G.: Nekem Zsóka nagyon jó tükröm.
Tudsz elfogulatlan lenni Golyóval?
V. Zs.: Nem.
Mindig tetszik, amit csinál?
V. Zs.: Nem.
Akkor hogy van azzal a kritikus, külső szemmel, tükörrel?
V. Zs.: Nem tudom, most azon gondolkozom, hogy mikor volt ilyen.
E. G.: Én tudom. Legutóbb a Chicagóban figyelmeztettél, hogy az előző próbán valami jobban működött egy jeleneten belül.
Ezek szerint megbízol benne.
E. G.: Igen, nagyon jó szeme van. És azért egyforma az ízlésünk, értékrendünk mindenben. Nem véletlenül vagyunk együtt.
Akkor térjünk rá egy kicsit bővebben erre, hogy ti hogyan működtök együtt? Hogyan is kerültetek össze? Jó, ez nem lesz egy bulvársztori, de azért egy rövid misét csak megér. Mégiscsak egy három gyermekes családot működtettek, ami ebben a színházi tempóban nem könnyű.
E. G.: Próbáljuk működtetni, de hogy ez valamennyire sikerül is, többnyire Zsókának köszönhető, az övé az oroszlánrész. Ha ő nem lenne ennyire kitartó, lehet, hogy már rég nem lennénk együtt.
Zsóka, ez hogy sikerül?
V. Zs.: Nehezen. Mert három gyerekkel ez kétszemélyes feladat lenne. De attól, hogy sokszor nagy a szám, azért én a lényemmel háttérember vagyok. Ezért szeretek például ügyelőként dolgozni, de itthon is ezt csinálom. Itthon nehezebb. (Kacag.) De én ilyen vagyok.
Szóval, hogy is indult?
V. Zs.: Nagyon nehezen, nem volt semmi rózsaszín benne. Ha most szép, az a mi befektetett munkánknak köszönhető. Egyrészt én féltem, egy válás után voltam Anna lányommal, akivel nagyon összenőttünk. Golyóval sokáig még a színházban is titokban tartottuk a kapcsolatunkat. És én aztán nem terveztem színész társat az életembe.
Miért?
V. Zs.: Amiatt, amiről már beszéltünk. Ez nem egy családközpontú pálya. Igazából nekem kellett dönteni, és bár minden józan észérv ellenünk szólt, annyira szerettem, hogy végül ez vitt tovább.
E. G.: Nekem nem volt Zsóka előtt komoly kapcsolatom. Nem voltam soha Don Juan-alkat, és addig fontosabbak voltak a barátok, a sport, a színház, a kocsma.
V. Zs.: Én „láttam meg’’ Golyót. Egy próbán kitört egy nagy veszekedés, repültek ott csúnya szavak is. Golyó hátul ült egy bőrönddel és egy könyvvel, mintha külön világban élne. Szerintem nem is hallotta, hogy mi történik ott elöl. De ezt csak én láttam, és egy olyan erős érzés fogott el, amit nem lehet semmihez sem hasonlítani, szavakkal elmondani. Meg is ijedtem.
Talán azt a szinte gyermeki tisztaságot, jóságot láttad, amiről szó volt? Egyébként apámnak3 is van egy „pillanata” veled, Golyó. Sötétben mentetek be együtt egy előadás jelenetére, és te mindig megérintetted, hogy amikor nincs biztonságban, érezze, hogy ott vagy.
E. G.: Emlékszem én is. A barátom Harvey-ben volt egy jelenetünk a Zsóka édesapjával és édesapáddal. Alig háromperces jelenet volt, de nagyon szívesen emlékszem rá, nagyon szerettem együtt lenni a két „öreggel”. Az olyan más világ volt.
Az idős színészek sajnos már egyre kevesebben vannak, és mondják néha, hogy idejétmúlt, amit képviselnek, hiszen sokat változott a színház (is).
E. G.: Én nagyon tiszteltem, tisztelem őket. Ezt is Szatmárról hoztam. Ott volt Ali bácsi, Cini4… Minden előadáson a takarásból néztem őket. De később Vásárhelyen is azt láttam, hogy az idős színészek visznek valamit magukkal, magukban, van valami az aurájukban. És az is példaértékű, ahogyan a színpadhoz viszonyultak. Én még azt az iskolát tanultam, tőlük is, hogy vannak íratlan szabályok. Hogy előadáson kívül a színpadon nem eszünk, nem iszunk és nem káromkodunk. Mostanság két jelenet közt a mobilok is előkerülnek.
Ilyenkor mit csinálsz?
E. G.: Nem szoktam szólni, nem akarok senkit kioktatni. Elfordulok, és magamban zsummogok, aztán itthon Zsókának elmondom – ő az én földelőm ezekben is. De adódott nemrég valami az életünkben, ami mindkettőnket leföldel. Sikerült megvásárolnunk egy falusi, tornácos házat nagy udvarral. Saját kezünkkel, barátok, kollégák segítségével újítgatjuk. Volt évfolyamtársam, Tóth Árpi Udvarhelyről, Tamás Bogi Gyergyóból érkezett a munkáscsapatba, a színházi szünidőben derekasan odaálltak. Már nagyjából lakható, és amint tehetjük, megyünk. Erre a helyre is Zsóka talált rá, én „csak” rögtön beleszerettem. Ott aztán nincs szakmázás, fák vannak, paradicsompalánta, szőlő.
V. Zs.: Amiben Golyó rögtön meglátta a bort… Van az udvaron egy hatalmas csűr, amire azt mondtuk, hogy milyen jó színházat lehetne itt csinálni. Na, pont ez az, ami ott nem lesz!
Felhörpintem a maradék kávémat és hagyom őket. Golyó indul a színházba, Bodó Viktorral Shakespeare-t próbálnak, közeledik A vihar bemutatója. Zsóka biztos, mint mindig, valami nagyon finom vacsorát készít a lányoknak. Én meg alig várom, hogy lássam azt a falusi oázist, ahol nem lesz a csűrből színház.
