László Zsuzsa: Egymásban otthon vagyunk – beszélgetés Gecse Ramónával és Bokor Barnával

Beszélgetés Bokor Barnával és Gecse Ramónával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművészeivel. Borítókép: Bereczky Sándor.

Nem könnyű összehozni a találkozót, mindketten nagyon elfoglaltak. Nem is egyszerre érkeznek meg a marosvásárhelyi Gemma kávézóba. Szépek együtt. Egymás szavába vágva beszélünk, persze főleg ők, kár, hogy nem lehet itt visszaadni ezt a hangulatot, ezt a pezsgő elevenséget.

Csapjunk a sűrűjébe! Az Egy lócsiszár virágvasárnapja hozott össze benneteket nyolc évvel ezelőtt, amit Sebestyén Aba rendezett. Hogy is volt előtte, mi történt akkor, és mi van azóta?  

BB: Évekig úgy mentünk el egymás mellett a folyosón, hogy igazából nem voltunk kíváncsiak a másikra. Volt egy kialakult véleményünk a másikról; akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer még közünk lehet egymáshoz.

Ebben a „véleményben” jól hallom, amit hallok?

BB: Jól hallod, tényleg nem volt köztünk különösebb szimpátia. 

Nem is dolgoztatok együtt?

GR: De igen. Én már főiskolás koromban játszottam Barnival a Mit csinál a kongresszus? című előadásban, amit Bocsárdi László rendezett; de az első komolyabb találkozásunk színpadon a Platonovban volt. [Rendezte: Harsányi Zsolt – szerk. megj.]

BB: A történet szerint Grekova, akit Rami játszott, meglátogatja Platonovot (engem), aki épp saját életének a habjaiban hánykolódik, és próbálja megmenteni őt.

Akkor sem figyeltél fel Ramira? Vagy akkor épp másokkal voltál elfoglalva?

BB: Igen, másokkal voltam elfoglalva…

GR: Egyébként azt, hogy elmentünk egymás mellett a folyosón, és nem volt részemről kíváncsiság, most utólag azzal magyarázom, hogy nem éreztem Barniban azt a magába való megérkezettséget, amihez én kapcsolódni tudtam volna. Nem mintha kerestem volna a kapcsolódási lehetőséget, de őt határozottan zavartnak, zaklatottnak láttam.

BB: Igazad is volt, mert abban a periódusban én egy zaklatott, zavart ember voltam, aki sodródott éveken keresztül.

Tiszta Platonov… (Akit egyébként Grekovának nem sikerül megmentenie.)

GR: Én abban az időszakomban nagyon könnyen minősítettem helyzeteket, inkább fekete-fehérben gondolkodtam, és radikálisan döntöttem az emberi kapcsolataimat illetően. Meg fel is vettem a környezetem véleményét Barniról.

Óvatos voltál?

GR: Biztos óvatosság is volt bennem, de inkább meg voltam győződve arról, hogy nekem soha nem lesz közöm hozzá. Aztán Abánál férj–feleséget játszottunk, és akkor tudatosult bennem, hogy én semmit sem tudok erről az emberről. Éreztem, hogy nyitnom kell, látni, hogy ki ő, mert nem tudom másként megformálni a szerepemet. Hogy abból a minősítésből kiindulva, amiben vagyok, nem fog menni. Kíváncsian kell őt figyelnem. Na, azóta is figyelem…

Mikor éreztétek azt, hogy ez nemcsak egy múló színpadi szerelem (hiszen tudjuk, hogy van ilyen), hanem valami komolyabb?

GR: Nekem nem voltak színpadi szerelmeim, azelőtt mindig különválasztottam a szakmát a magánéletemtől. Nem történtek velem ilyen átcsúszások; most sem írta felül a szakmai jelenlétet a magánélet. Az egyetemen az osztálytársaimmal is ezeket mindig a helyén tudtuk kezelni. Ekkor történt velem először valami más, valami egészen megfoghatatlan, szép és egyben furcsa dolog. De mi hosszú ideig nem beszélgettünk erről, hanem valahogy, egy komolyabb mozgás-etűd próbája közben a testünk ismerte fel egymást.

BB: Igen, ez nem egy intellektuális, beszélgetős-elemzős történet volt, inkább a test bölcsessége működött. Valahogy a belső folyamatok hívták fel a figyelmet arra, hogy el lehet engedni a kontrollt, az addigi óvatosságot, fenntartást. Ekkor átminősült a kapcsolatunk, de nem nevezném színpadi szerelemnek. Mikor az ember belecsúszik, nem tud pontosan különbséget tenni; jó lenne időben megtanulni, korábban felismerni ezeket a folyamatokat. Akkor úgy fogalmaztam meg a kapcsolatunkat, hogy két, egymástól nagyon távol eső bolygó valami furcsa konstellációban összeállt. Abban az évben a Szaturnusz és talán a Jupiter meglepő fényszögben állt egymással, engem ez akkor meglepett. Mint ahogy azt sem gondoltam volna soha, hogy Gecse Ramóna egyszer a feleségem lesz.

Mi lett volna, ha nincs ez a színpadi találkozás?

GR: Ez elrendeltetett, ennek így kellett lennie, mindenképp egymásra találtunk volna.  Nem színpadi szerelem volt, szerelem volt. Egy nagyon tiszta, biblikus történettel csúszott be az életünkbe. Ott valami olyan férfi–női házassági viszonyt kellett megfogalmaznunk, amiben én akkoriban sokat gyötrődtem…

BB: Én meg vágytam rá…

GR: …ő meg vágyott rá. És én akkor a színpadi szerepem által tudtam magamnak megfogalmazni, hogy nem abban vagyok, amiben lenni szeretnék, illetve hogy kezd valami véget érni. És amikor valami véget ér, akkor valami új el is kezdődik. Nagyon hosszú idő telt el a bemutatótól, amíg valóban megérkeztünk egymáshoz. Én azt gondolom, hogy isteni ajándék volt ez a szerelem, ami nagyon sok mindenben segített nekünk. Bennem például ideológiák dőltek meg. Micsoda hülyeség, addig azt hittem, hogy mindent tudok magamról, hogy megérkeztem magamhoz. És akkor gyorsan feje tetejére állt a világ, kizökkent az idő. Szerencsére! Fiatalon néha elhitetjük magunkkal, hogy mindent tudunk…

BB: Igen, igen, én azért sem voltam az elején kíváncsi rá, mert azt láttam, hogy ez a lány nagyon tudja… Egyszer egy beszélgetésen meg is jegyezte félhangosan, hogy „megnézem én, ki fogja bevállalni Bokor Barnit ezzel a csomaggal”.  Aztán snitt – pár év, és tessék!

GR: Tényleg így volt. Jobb, ha az ember vigyáz arra, miket mond. Azt mindenképpen tudtam, hogy nem akarok a magánéletemben színészt, nem akarok olyan embert sem, akinek már gyereke van. És egyszer csak megérkezett egy ekkora szerelem az életembe, ami által rájöttem, micsoda nyitásra vagyok képes.   

Szóval nem színpadi szerelem volt, ezt tisztáztuk. Ugorjunk vissza az időben, kinek mikor, hogyan jött képbe a színházi „bolondéria”?

BB: Én valahogy kicsi koromtól vezetve voltam. Az óvodában elmondasz egy verset, aztán jön az óvó néni, hogy „jaj, de ügyes ez a gyerek”, aztán a tanító néni, a pap bácsi, és ők is a tenyerükön hordoznak, verset adnak a kezedbe. Ez kísért végig, majd egyszer csak eljött a felvételi időpontja, és úgy döntöttem, hogy próbálkozom. Egyébként édesanyám állította össze a felvételi anyagot, ő mindig nagyon érzékenyen viszonyult a művészetekhez. Nagy félelmekkel érkeztem, hogy hogyan fogok felzárkózni, ugyanis az előző időszakomat sportiskolában töltöttem, de abban a pillanatban, ahogy beléptem a Köteles utcába, és láttam, hogy a többiek is olyanok, mint én, bátorságot kaptam. Megéreztem, hogy ez az én közegem, ők azok, akikkel egy ritmusra ver a szívem, éreztem, hogy végre a helyemen vagyok. Lehet, ennek is köszönhető, hogy jól teljesítettem, és bejutottam. Négy év után azért még nem éreztem, hogy kész színész vagyok, és igazából azóta is tanulok.

Veszprémben kezdted a pályádat, miért pont ott?

BB: Elhívtak egy meghallgatásra, és igazából maga a város fogott meg az ódon, macskaköves   utcáival. Arra gondoltam, ha ilyen a város, akkor a színház is jó hely lehet. Két évet töltöttem ott. 2005-ben jött a kettős állampolgárságról szóló népszavazás körüli időszak, ami bennem is sok kérdést indított el; a magány érzését mindenesetre nem segítette. Végül egy személyes kapcsolat hozott haza, azóta Vásárhelyen vagyok. Néhány éve egy forgatási időszak kapcsán [Tündérkert – szerk. megj.] újra lehetőségem adódott Magyarországon dolgozni, akkor egy szerződést is felajánlott a Thália Színház, amit el is fogadtam.

Aztán újból visszajöttél. Nem merült fel benned, hogy maradsz, hiszen már azelőtt is forgattál, és nagyon szépen alakult ott is az utad?

BB: De igen.  A filmforgatásnak van számomra egy nagyon erős vonzása, de a perifériáról nem könnyű bekerülni a körforgásba, ezt csak akkor tudod megvalósítani, ha megközelíthető vagy. Ilyen szempontból állandó, visszatérő kérdésem: jó döntés volt-e, hogy hazajöttem? De természetesen mégiscsak fontosabb a család: itt vannak a gyermekeim, a feleségem, itt élnek a szüleim. Nekem nagyobb szenvedés lenne, ha odaát egyedül tolnám a szekeret.

Rami, arra nem gondoltatok, hogy te is Magyarországra szerződj?

GR: Nem. Egyébként egyetemista koromban volt egy magyarországi kapcsolatom, akkor sok ideig tartózkodtam kint, de igazából sosem éreztem ott jól magam. Végzősként Székesfehérvárra is kaptam egy ajánlatot, de borzasztó volt elképzelni, hogy ott kellene élnem.  Szinte nem is gondolkoztam azon, hogy ezt meglépjem.

BB: Nálam is fontos szempont volt, hogy valahogy nem tudtam teljesen közösséget érezni ott, pedig szerettek, és megvolt a törekvés minden oldalról, hogy beilleszkedjek. Mégis maradt bennem egy kis alienség [idegenség].

Mivel magyarázzátok ezt pontosabban?

GR: Nekem ott semmi dolgom nincs. Itt van dolgom.

Miért? Azt, hogy estéről estére valamit adsz, máshol is megtehetnéd. És talán több lehetőséghez is juthatnál.

GR: Én ezt nem hiszem. Sepsiszentgyörgyi születésű vagyok, de Marosvásárhelyen élek már nagyon hosszú ideje. Ezt a várost most sem érzem a sajátomnak, de itthon vagyok a barátaim, a környezetem miatt. Nagyon sokszor el akartam menni, de mindig olyankor kaptam egy újabb lehetőséget, ami a továbbtanulásomat, a fejlődésemet segítette, és úgy döntöttem, hogy maradok. És egyszer csak elfogadtam, hogy nekem itt van dolgom, ezek a feladatok nem véletlenül itt szólítanak meg. Amikor végeztem az egyetemen, Sepsiszentgyörgyre is hívtak, de pont akkor zajlott az a folyamat, amelyben kérdéses volt, hogy Bocsárdi László marad-e a színház élén vagy sem, és megbeszéltük vele, hogy ha adódik biztosabb lehetőség, inkább azt választom. Kövesdy István felajánlott egy vásárhelyi szerződést, így itt maradtam. Aztán hívtak az egyetemre tanítani, felvételiztem a doktori iskolába, lehetőséget kaptam az Erdély TV-nél műsort vezetni.

Barni, azon kívül, hogy hazaszólított a család, te is úgy gondolod, hogy itthon van dolgod? 

BB: Igen. Érdekes módon mi, erdélyi emberek, valahogy nehezebben tudunk máshol igazán integrálódni. De nem általánosítanék, ez nem mindenkire igaz. Ha már felmerült a kérdés: kit nevezünk erdélyi színésznek? Aki erdélyiként külföldön él és dolgozik, az erdélyi származású színész. Erdélyi színész az, aki itt él, és itt dolgozik. Az „erdélyi színész” számomra nem földrajzi kategória, hanem viszony. Kapcsolódás ahhoz a közeghez, amelyben dolgozol. Aki elmegy, az sem veszíti ezt el, csak máshogyan hordozza.

GR: Én nagyon hiszek a közösség erejében, az együtt alkotás gyakorlatában. Vásárhelyen rendkívül erős kapcsolataim alakultak ki: fontosak a szakmai kapcsolódásaim, a barátaim, akikkel találkoztam az évek során. De igazából már nem teszem helyfüggővé, hogy hol érzem magam otthon. Imádok utazni, és utazás közben is otthon vagyok. Például nagyon szeretek Ázsiában lenni.

BB: De nem ott vagy otthon.

GR: Nem és igen. Rájöttem, hogy magamban vagyok otthon, helytől függetlenül, tehát útközben is otthon vagyok, amikor utazom.

BB: Igen, de nem lehetsz mindig úton, valahová mégis haza kell érkezned.

GR: Hát persze, és ez meg is teremtődik. Benned például otthon vagyok.

BB: Igen, mi egymás… oké… (Bájos, ahogy Barni szinte zavarba jön).

Sokat utaztok?

BB: Igen, amikor csak tehetjük. Ázsiába is már többször visszatértünk, bár én picit nehezebben indulok neki ezeknek a hosszabb, interkontinentális utaknak. Amikor aztán már lendületben vagyok, akkor megy nekem is. Szóval foglaljuk össze úgy, hogy szeretjük itt, bár azzal a feltétellel, hogy időnként elhagyjuk a várost. Megyek, hozok egy kávét.

Rami, nálad mikor, hogyan kezdődött a színházi „bolondéria”?

GR: Azt hiszem, nekem is gyerekkoromban. Rengeteget nevettem például a Louis de Funés-filmeken, és azért nézették velem ezeket a filmeket, mert jól szórakoztak azon, hogy én milyen jól szórakozom. Százszor elmondattak velem vicceket, és én nagyon élveztem ezt a gyerekkori állapotot. Később azt észleltem, hogy az unalmas hétköznapokat nem szeretem, valami másra vágyom. A bátyám hívta fel a figyelmemet a drámaosztályra, amiről addig fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Annyit tudtam, hogy szeretek táncolni, szeretem a közösséget és a kihívásokat, így elmentem felvételizni. Aztán a drámaosztály hirtelen mindent felforgatott, megváltoztatott, ott rátaláltam arra, amire vágytam. Azok nagyon jó évek voltak: rengeteget tréningeztünk, osonós előadásokat csináltunk, sokat turnéztunk, táborokba jártunk, nagyokat beszélgettünk, kísérletezgettünk, játszottunk. Nagyon jó emberekkel találkoztam, akik közül sokan azóta is színházzal foglalkoznak, és akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Bocsárdinak minden előadását többször megnéztük, azon a színházi nyelvezeten nőttünk fel, ami nagy hatással volt rám. Ott és akkor vált fontossá, az életem részévé a színház, és igazából azóta is az izgat, hogyan lehet ezt jól csinálni.

 Beszélhetünk arról, hogy miként érintett téged a Fazakas Misi körüli botrány?

GR: Igen. Örülök is, hogy rákérdeztél, mivel elmondhatom végre, hogy én csak jó élményekkel maradtam. A hozzám akkor közel álló emberekkel a cikk kapcsán megvitattuk a helyzetet, és abban maradtunk, hogy mi akkor semmit nem észleltünk mindabból, amit most döbbenten olvastunk. Sajnálom, ha voltak olyan emberek, akik valamit rosszul éltek meg, és sérültek. Nagyon érzékeny terület ez, és biztos, hogy mindenki követ el hibákat. De a Misi körüli történet elég egyoldalúvá vált, vitathatóbbá kellett volna tenni. Kicsit dühös is voltam, amikor olvastam, mert úgy éreztem, hogy valami olyat akarnak elvenni tőlem, ami nekem jó volt. Az, hogy önismereti játékok által foglalkozhattam magammal, hogy a kreatív oldalamat, a fantáziámat beindíthattam, az ott kezdődött. Fegyelmet tanultam és következetességet, ott tanultam meg felelősséget vállalni, összpontosítani. Nagyon sokat köszönhetek az Osonónak, emberileg és szakmailag egyaránt.

Amikor bejutottál az egyetemre, nem érezted azt, hogy te már egy bizonyos csomaggal érkezel, túl vagy olyasmiken, amikkel ott akkor kezdenek el foglalkozni?

GR: Egy kicsit. Viszont nagyon hamar megértettem, hogy az egyetem, de igazából az egész élet egy önképzőkör: nagyon fontos, hogy mindenhol azt keresd és vedd el, amit hasznosítani tudsz. Farkas Ibolya, Sebestyén Aba meg Lohinszky Loránd osztályába jártam, és folyamatosan azt éreztem, hogy figyelembe veszik, honnan jöttem, építenek erre. Ha valamiben hiányt éreztem, annak pótlására megtaláltam a megfelelő szakmai helyzetet, és ebben soha nem akadályoztak. Sokat dolgoztunk magunkra, és a rendezős hallgatókkal is. Egyébként nekem nagyon jó évfolyamom volt, mindig kíváncsiak, nyitottak voltunk egymásra. 

Már tíz éve te is színészmesterséget tanítasz, és a „rossz nyelvek” szerint igen jól csinálod, szeretnek is a diákjaid. A sepsiszentgyörgyi kezdetek visszaköszönnek a tanításban?

GR: Mindenképp. Az nagyon fontos kiindulópont volt, a mai napig meghatározza az életemet, a munkámat. Büszke vagyok arra, hogy sepsiszentgyörgyi vagyok. A tanítás olyan dolog az életemben, amire nem én vágytam, nem kerestem a lehetőséget, hanem megtalált. Amikor Marosvásárhelyen elkezdtem tanulni, az unitárius fiatalok csapata megkeresett, hogy foglalkoznék-e velük. Jó dolog sült ki ebből. Tulajdonképpen később ennek kapcsán is hívtak az egyetemre tanítani. Nagyon fiatalon kezdtem, akadt olyan diák, aki idősebb volt, mint én. De valahogy ez sem okozott gondot. Egyébként Kovács Levente többször elmondta, hogy ő már a felvételin kiszúrt, és tudta, hogy én egyszer tanítani fogok. Fogalmam nincs, hogy akkor mit látott meg bennem. Hogy hogyan csinálom, nem is tudom, ez valami hozott dolog az életemben. Olyan könnyedséggel működik a kommunikáció, hogy sokszor én is rácsodálkozom. Ezt nem lehet tanulni: vagy tudod csinálni, vagy nem. Természetesen az évek alatt ebben is képeztem magam; azt viszont hamar megértettem, hogy ezt nekem csinálnom kell, olyan, mint egy sorsfeladat. Nagyon szeretem. Bemegyek a diákjaimhoz, és egyszerűen feloldódom az időben, amikor elkezdünk együtt keresgélni. Különben imádok fiatalokkal foglalkozni, és amikor azt éreztem, hogy a tizenéves korosztállyal nem igazán foglalkozik senki, nem beszélgetnek velük a problémáikról, pár kollégával a helyzetet felmérve elindultuk az iskolákba. Így születtek meg a tantermi előadásaink, amelyeket azóta is játszunk. Az iskolai rendszer elég sok mindenben nem segíti a fiatalokat. Például abban, hogy megtanuljanak valamit következetesen, felelősségteljesen végigcsinálni, hogy merjenek, tudjanak valamiről véleményt megfogalmazni. Ezeken a diákjaimmal elég sokat gyötrődünk. Egyébként a fiatalság is folyamatos változásban van.

Barni, te is foglalkozol fiatalokkal, workshopokat tartasz az egyetemen. Szerinted is változtak a fiatalok?

BB: Igen, és izgalmas látni, hogy miben más ez a generáció, mint a miénk. Mi tiszteletben, figyelemben, fegyelemben, koncentrációban szocializálódtunk inkább. Ők viszont sokkal felszabadultabbak, bátrabbak, improvizatívabbak. És ez inspiráló.

A tiszteletet pontosabban mire érted?

BB: Amikor főiskolásként bementem a színházba, volt annak a térnek egyfajta súlya, az ember érezte, hogy kik ülnek a falak mögött, és hogy milyen színházi hagyományhoz kapcsolódnak. Ehhez akartam felzárkózni. Lohinszky, vagy más nagy nevek számomra akkor inkább távoli, nehezen megközelíthető figurák voltak – és ez valahol motiváló is volt.

GR: Az szerintem viszont jó, ha ma már egy színész megközelíthető.

BB: Nyilván jó. Csak azt mondom, hogy mennyire más volt a mi hozzáállásunk akkor.

GR: Ezt ma már nem lehet, és nem is kell elvárni. Engem különben tegeznek a diákjaim, nem hiszem, hogy a tisztelet ezen múlik. Szeretem, ha közvetlenebb, emberibb kapcsolat alakul ki köztünk. 

Nem nehéz megtartani az arányokat, hogy ez ne menjen át egy bratyizós attitűdbe?

GR: Nem nehéz. Különben rólam azt szokták mondani, hogy szigorú vagyok. Szükség van a következetességre, amely talán szigorral párosul, ez a fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen. A bratyizós hangnem így szóba sem jöhet. Mindenképp egymásra figyelős, emberi viszonyt kell kialakítani. De a diákjaim is tisztelik, imádják a színészeket, felnéznek rájuk, csak már meg merik őket szólítani, mernek beszélgetni velük. És ez jó, hiszen kíváncsiak, tanulni akarnak.

Ti szakmáztok otthon, vagy a színház, egyetem ajtón kívül marad?

BB: Nem visszük haza a színházat, és nem terheljük vele egymást feleslegesen, de ha helyzet van, akkor megbeszéljük.

GR: Tiszteletben tartjuk egymást, nem szólunk bele a másik munkájába, amíg ő nem tart igényt rá. Én szeretem, ha hagyják, hogy legyek nagyon ügyetlen, kövessem el az összes hibámat, amíg megtalálom azt, amit keresek. Természetesen ha elbizonytalanodom, akkor kikérem a Barni véleményét, ő hogyan látja, gondolja.

BB: Szerintem nem tartozunk azok közé, akik folyamatos visszaigazolást keresnek. Inkább belső mércékkel dolgozunk, és ha kérdés van, akkor azt egymást között megbeszéljük.

Pontos tükrei vagytok egymásnak, megbíztok a másik „szemében”?

BB: Az a jó, hogy kiegészítjük egymást. Nem értünk egyet mindenben, de egymás mellé tudjuk tenni a nézőpontjainkat. Sokszor kiderül, hogy többféle igazság tud egyszerre működni.

GR: Ez nagyon érdekes, mert mi például látjuk egymást olyan „lemeztelenedett” állapotban, amiben mások nem látnak minket. Néha talán jó lenne megmutatni ezt.

BB: Gyakran stabil, „erős” karaktereket játszom, közben nekem is vannak zuhanásaim, vívódásaim, sérülékenységeim. Sokkal többféle réteg van bennem, amit szívesen megmutatnék. Ezek a belső mozgások munkára késztetnek, és remélem, hogy idővel ezek a szerepek is megtalálnak. Mit is mondtál legutóbb, hogy miért nem találnak meg ezek az összetettebb feladatok? 

GR: Azért nem találnak meg ezek a szerepek, mert nem mutatod meg a más oldalaidat is a világnak, nagyon diplomatikus, erős férfinak látnak.

BB: Igen, ez a kép él rólam, és valószínűleg a színpadi jelenlétem is erről szól.

GR: Mi ebben a lemeztelenedésben látjuk egymás ügyetlenségeit, sérülékenységeit is.

Arra nem gondoltatok, hogy ti ketten valamivel előálljatok, és akkor ebből a lemeztelenedésből valami mást lehetne kihozni?

GR: De igen, már egy ideje gondolkodunk ezen, talán még nem jött el az ideje.

Hogyan álltok a szakmai féltékenységgel, esetleg irigységgel? Bár mindketten sikeres, sokat foglalkoztatott színészek vagytok, az irigység egy természetes emberi érzés, nem szégyen bevallani.

GR: Mi egymás szövetségesei vagyunk, és valamit pontosan megértettünk: azt, hogy egymás segítségére kell lennünk. Amikor Barni elment a forgatásra, nekem nem volt könnyű; mindig annak nehezebb, aki marad. De ha te a másiknak nem tudsz örülni, az nem jó. Olyankor tulajdonképpen magaddal van bajod. Mindenkinek magával van dolga. A másik sikere nem elvesz tőled, hanem lehetőséget ad saját magaddal szembesülni. 

BB: Nem vagyok szerepirigy, egy kicsit talán filmirigy. Én az irigységet inkább jelzésként kezelem. Ha megjelenik, megpróbálom megérteni, mire akar rámutatni. Rami eredményeire például nagyon büszke vagyok. Most legutóbb is örömmel töltött el, amikor a kecskeméti SZÍN-TÁR Fesztiválon a legjobb előadásnak járó díjat a szakmai zsűri az általa rendezett előadásnak ítélte oda. Ezek a helyzetek inkább erősítenek. A mi szakmánkban amúgy is gyorsan változnak a helyzetek, ezért próbálok nem beleragadni sem a sikerbe, sem a kudarcba.

Amikor színpadon partnerek vagytok, el tudtok vonatkoztatni attól, hogy este egymás mellé fekszetek le?  

BB: Igen. Különben az az érdekes, hogy az egyik legutóbbi előadásunkban, A nap gyermekeiben egy testvérpárt alakítunk, akik ráadásul kifejezetten nehéz viszonyban vannak egymással. Ez izgalmasan ellenpontozza a saját kapcsolatunkat.

GR: Felszabadító tud lenni, ha a színpadon gonoszkodhatunk egymással, és bátran tudunk ebben létezni, mert tudjuk, hogy szeretet van mögötte.

Remek, ez tiszta terápia! Kimegy a gőz, nem marad semmi ajtón belülre. További egészséges vívódásokat, sikereket kívánok! 

Amikor elválunk, próbára sietnek a Bolyai utcán lefelé. Tényleg szépek együtt.