László Beáta Lídia: Ütközések – Kisvárda, 5. nap
Már szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik kiszámolni, hogy hányadik napnál is tartunk. A megnézett előadáskötegünk egyre gazdagabb és tarkább. Hárommal találkoztunk – ha megtörtént a találkozás – az ötödik napon is. Nincs megállás. Fesztivál van, s talán ezért nem zúgolódik senki, hogy a több órás előadások szélei összeérnek. Művészetek Háza – Várszínpad – Művészetek Háza.
De zúgolód(hat)unk más valamiért: a szakmai beszélgetéseken. Az eredeti Hamlet kapcsán merültek fel olyan problémakörök, amelyeket a szakmai közönség elviselhetetlennek vélt. Nagyon megerőltető és fáradságos munka, de az indulatokat kezelni kell. Az őszinte vélemények elmondása fontosnak bizonyul: az alkotók igénylik a folyamatos visszajelzést, a párbeszédet a kritikusokkal. Nyitva marad viszont a kérdés, milyen módon kommunikáljunk, hogy eljusson a mondandó és ne sérüljön a megszólított.
A problémás kommunikációs helyzetek megemésztése után a Csíki Játékszín Isten Pénzét nézzük meg. Egy jól kivitelezett musicalt látunk. Bolyongunk a zsugori főszereplő múltjában és jövőjében, tudjuk, hogy meg kell változnia. A dalos és a prózai párbeszédek jó ritmusban váltogatják egymást. Egyes színészek énektudása megüti a mércét, másoké viszont itt és most halovány és ingatag. Figyelemre méltó azonban a Horváth Gyula Antal által kigondolt koreográfia összetettsége. Dinamikus, és jól alkalmazkodik a színpadi helyzetekhez. A szereplők belakják az egész játékteret, bravúrosan váltanak az egyes színek között.
Több bizonytalanság merül fel azonban a színészi játék kapcsán. Nagyon kevés esetben érzékelhető beleélés és a karakterrel való azonosulás. Pedig ezt a szövegszerű részek megkövetelik. A rendező, Somogyi Szilárd érdeme, hogy a bonyolult – de jól működő – koreográfiát, az éneklést, a szöveget és magát a játékot egy harmonikusan mozgó egésszé gyúrta össze.
A Várszínpadon a Kassai Thália Színház játszik: Marat/ Sade-t. Egy szokatlan, megosztó és nem mindennapi műfajhoz nyúlnak: zenés forradalmi tablót tárnak elénk. Nehezen követhető, de mély vitákat hallunk. Forradalom van. Azonban ez nem nyílt színi öldöklésként mutatkozik meg, hanem úgy, hogy a forradalom érvényesül az eltérő magatartásformákban – és ennek megfelelően a színházi eszközök különbözőségében is: az egyik szereplő zongorázik, a másik rappel, van egy, aki kvázi rendezőként vagy karvezetőként vezényeli az előadást a közönség soraiból. A történelemből a mába és innen vissza imbolygunk; markolásszuk a lét megfoghatatlanságát. Hosszú szövegrészek és viták taglalják, hogy az ember hatalmas, erőszakkal mindent lebír, de ugyanakkor védtelen is, a sors eleve elrendezettségének az áldozata. A színészi játék olykor visszafogott, vontatott, ám ez váltakozik a hagyományosnak mondható színházi eszköztár működtetésével. Ilyen például a harsány játék, a zenés-táncos jelenetek, a díszes és rongyos jelmezek.
Amikor már azt hisszük, hogy betelünk a színházzal, és nem érhet több meglepetés, elénk áll a szabadkai Kosztolányi Dezső Színháztól Béres Márta leengedett hajjal, egyszerűen. Szenvedni jó. De még jobb, hogyha elfogadnak. Ha együtt éreznek. Elismernek. Béres Márta Béres Mártát játszik, hangosan kimondja a benne megfogalmazott gondolatokat. Lüktet a személyességtől, sajog az őszinteségtől, morajlik az öniróniától. Mi lett volna ha? Milyen lenne ha? Életek vannak. Ez biztos. Attól szenvedélyes és impulzív ez a one-girl show, hogy élet van benne. A színésznő személyes történetei, természetesen az ő látószögéből.
