László Beáta Lídia: Tabudöntögetés
A Játéktér 2015. tavaszi számából
Fotó: Incze István
Interjú Sebestyén Abával, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetőjével
Tíz évvel ezelőtti indításakor milyen volt a Yorick esztétikai irányultsága?
A kísérletezés és az alkotás vágya hajtott. Pontosan körülhatárolt esztétikai irányultsága nem volt, viszont éreztem, hogy tennünk kell valamit, ami által szakmailag fejlődhetünk, továbbá az is biztos volt, hogy kortárs szövegekkel akarok foglalkozni, valamint klasszikusokat újraértelmezni. Kifejezetten érdekelt a mozgásszínház, egyfajta új színházi nyelv kikísérletezése. Az évek során a Yoricknak kialakult a saját arculata: főként kortárs szövegekkel foglalkozunk és viszünk színpadra. Úgy láttuk, erre van igény, hogy ebben tudunk másak lenni, mint amit ezelőtt tíz évvel a marosvásárhelyi és az erdélyi kulturális színházi paletta nyújtott. Ekkor ugyanis nem igazán mutattak be kortárs szövegeket.
A mai erdélyi színházi törekvésekhez képest hogyan definiálod a Yorickot?
Kortárs színházi műhelyként. Többnyire fiatal szerzők műveit mutatjuk be. Rengeteg ősbemutatónk volt, 2008-ban pedig elindítottam egy projektet Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében címmel, ami máig nagy sikernek örvend. Lényege abban rejlik, hogy minden évben egy román kortárs szerzőnek és egy magyar kortárs szerzőnek a szövege is bemutatásra kerül. A román szöveget lefordítjuk magyarra, és az előadást román felirattal játszszuk, általában román rendező is rendezi. Így elindul egy kulturális párbeszéd a két előadás, a két rendező, a szövegek, illetve a nézőközönség között. Tulajdonképpen az érdekelt, hogy miként látja ugyanabban a szociális, kulturális közegben felnőtt szerző a világot. Peca Ștefan Bukarestből hogyan látja a mai Romániát, vagy Székely Csaba, Carmen Dominte, Gianina Cărbunariu, akivel egy nagyon jó kapcsolatot sikerült kiépítenünk az évek során, és mint később kiderült, színháztörténelmet írt a 20/20 című rendezésével.
Sikerült a politikai színházi jelleget tartanotok, ami a 20/20 című előadást is meghatározta?
Nem, és nem is szerepelt célkitűzéseink között, viszont egy előadásból a politikai jelleget nem lehet kiiktatni. Jellemző a Yorick-előadásokra, hogy tabudöntögetők, akarva-akaratlanul politizálnak, de soha nem a politizálás kedvéért állítjuk színpadra a kiválasztott szövegeket. Ha egy érvényes társadalomkritikát szeretnénk megfogalmazni, mint például ahogy a Stop the Tempo vagy a Bányavirág, Bányavakság esetében tettük, elkerülhetetlen a politikai jelleg, és akinek van erre kiélezett hallása, látása, az érzékelni fogja.
Többnyire a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészeivel dolgozol együtt. Milyen szempontok alapján választod ki a színészeid? Ezek ugye alkalomszerű együttműködések, hiszen nincs állandó társulatotok?
Ez mindig projektfüggő, de megvannak az alapemberek. Ahogy 2002-ben Szatmárnémetiből Marosvásárhelyre jöttem, rögtön tanítani kezdtem az egyetemen, Bányai Kelemen Barnáék osztályát, akikkel azóta is egy nyelvet beszélünk, így lettek ők azok a színészek, akikre mindig is támaszkodom.
Nem csak rendezőként, de színészként is rengeteg előadásban közreműködsz. Hogyan érzékeled, tudod segíteni a színészeket, amikor rendezel, abból kifolyólag, hogy te magad is színész vagy?
Szerintem ez mindenképpen segíti őket. Amikor színészként vagyok jelen, tudom, milyen érzés egy jó instrukciót, visszajelzést kapni a rendezőtől. Magamból kiindulva arra törekszem, hogy a színészeimet a saját tapasztalataimmal segíteni tudjam, és ez igencsak működőképes. Fontosak a visszajelzések, az apró sikerélmények, hiszen a színészek ezekbe tudnak kapaszkodni a próbafolyamat során, ami a szerepformálásukat illeti.
A rendezéseid később segítik a színészi munkád, vagy milyen összefüggést látsz e két folyamat között?
Fontos, hogy a színész gondolkodjon, véleménye legyen, viszont az egyéni meglátások túlerőltetése nem tesz jót, a színésznek kötelessége, hogy elfogadja, amit egy rendező kintről kér – ha ezt nem teszi meg, gátolja önmagát, kollégáit és a próbafolyamatot. Színészként kötelességem elfelejteni, hogy kívülről miként látom a produkciót. A rendezés művészete és a színészet két különálló mesterség.
Kezdetben a Bástya volt az állandó játszóhelyetek, az utóbbi időben azonban különböző helyeken vannak a bemutatóitok. Lehet-e egységes színházat fenntartani, ha szét vannak szórva a helyszínek? Meg tudjátok tartani a közönségeteket?
Már negyedik éve, hogy a marosvásárhelyi vár felújítás alatt áll, így ez a játéktér ideiglenesen felszámolódott. Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Az első bemutatónk a Mészárosok bástyájának felső részében, a Teatrul 74 termében volt 2005. május 30-án, Kövesdy István Nasztaszja Filippovna című rendezésével. Ekkor már tárgyalások folytak a polgármesteri hivatallal, és ígéretet kaptam, hogy a Mészárosok bástyájának az alsó részét megkapja a Yorick. Ez így is történt, de a felújítások miatt csak következő év tavaszán tudtunk ide berendezkedni. Harsányi Zsolt elkezdte a Kés a tyúkban című előadásának próbáit, viszont a pince továbbra is penészes volt, egészségesebbnek láttuk, ha ebből a térből kijövünk, így a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen mutattuk be végül a produkciót. Az egyetem és a Nemzeti Színház is kezdetektől fogva partnere a Yoricknak. 2006 őszétől kezdődően folyamatosan a Yorickban játszottunk egészen 2011-ig. Ezáltal sikerült a színháznak bekerülnie a marosvásárhelyi köztudatba, lassan
kialakult a saját stílusa, arculata, valamint közönségbázisa is. Ezelőtt három évvel viszont ismét felújítás alá került a vár épülete, így több érv is amellett szólt, hogy lépjünk koprodukciós viszonyba a Nemzeti Színházzal, és a Bányavirág bemutatóját követően már a Nemzeti Színházban játszottuk a további előadásokat. A Bányavakság Yorick-ősbemutatóként ugyan, de már a kisteremben került bemutatásra. Azóta az egyetem a fő partnerünk.
Az igazság az, hogy eléggé sok gondot okozott, hogy nincs állandó játszóhelyünk. Megnehezíti, lelassítja az alkotó stáb próbafolyamatát, alkalmazkodnunk kell, és természetesen teljesen más érzés, amikor úgy tudunk egyeztetni, hogy nálunk a bejárati kulcs és nyugodtan mehetünk dolgozni. Az utóbbi néhány év adminisztratív szempontból igencsak nehéz periódus volt.
Miből tartja fenn magát a színház?
Pályázatokból. Nincs saját, állandó társulata, ez, úgy érzem, hogy túl nagy felelősséggel járna. Óriási feladat az is, hogy egy próbafolyamat anyagi hátterét megteremtsük. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz nyújtjuk be pályázatainkat, a megyei önkormányzathoz, valamint a Communitas Alapítványhoz. Úgy látom, hogy az évek során egy hiteles és szilárd kép alakult ki a Yorickról, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap is támogat, a Bethlen Gábor Alapnál kiemelt intézményként szerepelünk, tehát meghívásos pályázaton veszünk részt, ami tényleg sokat jelent, és azt bizonyítja, hogy sikerült egy nagyon komoly szakmai tekintélyt elérnünk. Nem utolsósorban pedig néhány olyan barát, akiknek tehetősebb cége van, szponzorál bennünket. Ők mindig átsegítettek a nehéz periódusainkon. Gyakran megtörténik, hogy a próbafolyamatok kezdetekor a pályázati pénzek még nem érkeznek be, sok helyen előre el kell számolnunk, és csak utána kapjuk a pénzt.
Hogyan látod a Yorick jövőjét?
Nagyon várom, hogy visszakapjuk a játszóhelyünket. Bízom abban, hogy novemberben erre sor kerül. Addig is az egyetemen játsszuk az előadásainkat: a Sztrodzsegont, és március 20-án, a régi textilgyárban lesz a bemutatója másik előadásunknak, amit Andi Gherghe rendezett, és George Moldovannal együtt írták a vásárhelyi román−magyar együttélésről.
