László Beáta Lídia: POSzT – utolsó napok

POSzT fesztivál(napló), június 11-13.

A POSzT versenyprogramjába idén került be első alkalommal középiskolásoknak szóló színházi nevelési előadás. A Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság együttműködésével létrehozott közel háromórás produkció, a Hosszabbik út olyan történeteket dolgoz fel a színházi formában, melyekhez könnyedén kapcsolódhat egy középiskolás diák.

Az öngyilkossági kísérletekre, megviselt emberi sorsokra felfont cselekmény négy sztereotipizált szereplőt állít a középpontba: az elkényeztetett, lázadó tinédzser lányt, a közepes tehetségű, laza rockzenész srácot, a jóképű, híres, ám megbukott TV-sztárt és a szegény, elhanyagolt, fogyatékos gyerekét nevelő egyedülálló anyát. Kizárólag rájuk fókuszál a rendezés (r.: Grigor Attila), a dialógusokban néha feltünedező családtagokat, barátokat a takarás mögül érkező hang képviseli. Ezekkel a hétköznapi életből ismert figurákkal könnyű azonosulni, életproblémáikat, vágyaikat megfejteni.

A Nick Hornby regényéből kibomló, ironikusan pesszimista hangvételű produkció különlegessége, hogy ennek menetébe többször is bevonják a közönséget. A történet különböző pontjain a színészek kilépnek a nézők és diákok közé, hogy közös beszélgetést kezdeményezzenek egy-egy kérdés kapcsán. Az interakció során kapott impulzusokat, javaslatokat a színészek beépítik az előadásba, így a nézők viszontláthatják ötleteiket, amint azok nem túl nagy változásokat okozva, de hozzájárulnak a karakterek megformálásához. Nem véletlenül vetődik fel a kérdés, hogy egy ilyen jellegű előadás hogyan találja meg a helyét a versenyprogramban, hiszen a műfajából adódóan egy konkrét célközönség befogadói igényeihez igazodik, ami a fesztivál esetében eltért a szokásostól.

Székely Csaba Bányatrilógiája egy sajátos erdélyi közeg, a székelység világát rajzolja el egy sokrétűen humoros nyelv révén, ami, talán a történetet illető értési különbségek miatt kissé nehézkesebben és elemi erejéből visszavetten szólal meg egy másik színházi közegben. A Pécsi Nemzeti Színház által bemutatott Bányavakság (r.: Bérczes László) óvatosabban kezeli a dráma magyar-román súrlódásokat illető ironikus hangvételét. Az előadásban pontosan végigkövethetők a Székely Csaba által írt replikák, és a kottaként kezelt szerzői instrukciók gyönyörűen öltenek formát és simulnak bele a tér és a karakterek által megteremtett hangulatba.

Székely szövege a szereplők egymásra rakódott és a keserű évek során megkövesedett konfliktusait sűríti egy napra, amikor megérkezik a polgármester által a vetélytársra hívott román rendőr a korrupciótól bűzlő, izolált erdélyi, többségében magyar faluba. A Köles Ferenc által alakított román rendőr a státuszát és emberismeretét használva próbál hatni az emberekre, furfangosan találja meg a működőképes módszereket, hogy a zárt közösséget megszólalásra bírja. Köles a román akcentust magyarországi tájszólásból és a beszédhibásokra jellemző hezitálásból teremti meg, ami betudható az idegen nyelv használatából fakadó bizonytalanságnak. A román szavakat azonban nem zamatosan, hanem türelmetlenül szólaltatja meg, ez számos olyan poént elfojt. Ami az erdélyi közönség számára egyértelműen működik, az itt támogatásra szorult volna.

Cziegler Balázs díszlettervező perspektivikusan szűkülő, dőlt falú mesebeli szobát emelt a szereplők köré, amelynek mennyezete a kazettás, ódon, templomi magasságokat idézi. A legutolsó jelenetben felemelkedik a szemben lévő fal és a szűkülő, perspektivikus ábrázolásba illeszkedik. Incze (Szula László), a keserű drámából kilépett, nincstelen öregemberré görnyedt polgármester a végtelen sötétség felé vezető útra áll. A bútorokon és falakon kopottasan kanyargó népi motívumok azt sugallják, hogy a hagyományokkal szorosan összekapcsolódó igazság és becsületesség érvényét veszítette.

A POSzT egyik legdúsabb tapsvihara a Miskolci Nemzeti Színház előadását fogadta, aminek nagy létszámú színészcsapata sokadszorra és széles mosollyal jön ki a proszcéniumra. Megalapozott a közönség lelkes visszajelzése, nagy horderejű előadást láthattunk. Bródy Sándor több mint egy évszázados szövegéhez Rusznyák Gábor rendező markáns víziókat kapcsolt, amelyek a színészek és közönség egységében erőteljes élménnyé bővült.

A rendező időt enged a szövegnek, hogy minden ízében éljen, de időt ad a díszletelemeknek is: a rúdra feltűzött füstölt húsoknak, hogy felnagyítsák a falusi urak nyálcsepegtető vágyát a tanítónő birtoklása után, a fém góré rácsai közé szorított kukoricacsöveknek, hogy azok sárguljanak, minden fényt elnyelve a szereplőktől. Kész jellemek bevonulását láthatjuk az előadás legelején: az unalmas tanítót, az együgyű cselédlányt és a lustán kártyázó idős urak visszatetsző társaságát. Egy szilárd pilléreken álló kis közegbe libben be a szókimondó, üde és éles eszű, mindössze huszonkét éves tanítónő (Lovas Rozi). Minden férfi tekintete ráragad és bár a legjobb lenne senkit sem választani inne, de beleszeret a helyi nagyúr fiába. És hiába szikrázik kölcsönösen ez a szerelem, a tisztséget viselő férfiak, magánéleti komplexusaikat a hivatalos ügyekkel keverve közbeavatkoznak: visszataszító ösztöneiknek engedelmeskedve, az álságos erkölcsi törvény nevében alázzák meg vad erőszakkal Flórát.

Bródy hezitálását a darab befejezését illetően gyönyörűen visszaadja az előadás, amikor eljátszik a gondolattal, hogy miképpen végződhet ez a történet, ez a szerelmi viszony. Az öngyilkosság Flóra életigenlő magatartása miatt, az idilli egymásra találás pedig a közösség nyomása miatt nem valószerű, így csak a távozás tekinthető egyetlen érvényes lehetőségnek.

Az álomkommandó (r.: Szász János) egy feldolgozhatatlan és érzékeny történelmi korszakot mutat be: a Ceaușescu diktatúra súlya alatt vergődő drámaíró a holokauszt élményét, történetét próbálja feldolgozni egy színházi alkotás folyamatán belül. Az előadás hirtelen válik próbafolyamatból színházi előadássá, majd a drámaíró jelenébe kerülünk. Az idő- és fikció síkjai olykor egymásba csúsznak, nehezen választhatók szét egymástól, egymással való kapcsolatuk jelentéses. A színpad és nézőtér közötti elhatárolódás felszámolásával kísérletezik az előadás: a hatalom emberei többször végigvonulnak a közönség között, megjelennek az erkélyen is. A színészek által megformált „valódi” és „fiktív” karakter nem állnak távol egymástól, ez annak köszönhető, hogy a drámaíró személyre szabott szerepeket ír a társulat tagjaira. A mélységében szűkülő, pinceszerű rendelő/ láger/gázkamra világa egyaránt jelzi a második világháború sötét hangulatát és a korabeli, kiszolgáltatott romániai viszonyokat.

Béres Attila Woyzeck rendezése expresszív módon, az anyaggal, formákkal és színekkel való viszony által teremti meg az elidegenedett emberi viszonyokat. A katonai bázis terébe, az átjárókon, hidakon, a mennyezethez közel álló, mozgatható szerkezetek labirintusába helyezett dráma erősen testi, intenzív, izzadságszagú, művértől locsogó, színészi játéknyelven beszél itt. A testépítő gyakorlatok és az irracionális kísérletek tárgyként alámerülő Woyzecket (Görög László) már nem engeszteli ki kedvesének jelenléte sem: expresszionista festmények figuráit idézi, ahogyan ketten egymás mellett ülnek és engedik, hogy a megtörhetetlen csönd burokba vonja őket. A babakocsiban gyerek helyett egy fehér lepedő, gondoskodó anyai szavak helyett sziszegő idegösszeomlások vannak. A férfi-női viszonyokkal párhuzamosan a határozott maszkulin katonai közeg bonyolultsága is megmutatkozik.

Mintha egy víz alatti kiképzőterepen lennénk, ahol a levegő és a hozzá kapcsolódó könnyedség egyre csak fogy, és átveszi helyét a víz lebíró ereje. A kis, forgatható akváriumba gyűlnek Woyzeck izzadságos és önsanyargató munkával összekuporgatott pénzérméi, de a hűvös tekintetű Marie (Simkó Katalin) a szeretőjétől kapott fülbevalókat szintén ide dobja be: hiába várja a megtisztulást az akváriumból arcába csapott víztől, nem szabadulhat Woyzeck légszomjas őrületétől. A színpad másik térfelén elhelyezett óriás akváriumot a kigyúrt, divatmajom és nőfaló szerető uralja, ezért a megaláztatástól tébolyult Woyzeck ebben az akváriumban fojtja meg bűntől felhevült feleségét. A vérvörös ruhát viselő nő patyolat fehérbe bújik, mintegy újjászületik a vonzó férfitest közelségétől. Erre a ruhára mázolja vérét a sebesült férj, majd ebben a ruhában hempereg a véres vízzel nyakon öntött asszony. A csuklyás ismeretlen által elmondott mese azonban nem oldja fel ezt az erőszakos, kitetten brutális világot.

A Woyzeck után még egyszer, utoljára kiülünk a színházi büfébe vezető lépcsőkre. Azt hiszem, elfáradtunk így a végére. Még a zongora is hallgat. Hogy kik viszik el a díjakat, még nem tudni, de mindenki lelkesen találgat és sorolja a kedvenceit. Annyiban azonban egyetértünk, hogy kiegyensúlyozott és színvonalas versenyprogramot láthattunk.