László Beáta Lídia: Megtörtént a csoda - Kisvárda, 8. nap

László Beáta Lídia: Megtörtént a csoda – Kisvárda, 8. nap

A visszaszámlálás elindult. Ma a versenyprogramok véget érnek. A műsorfüzetben már alig találunk ismeretlen előadást.

A komáromi Jókai Színház A hentessegéddel érkezik. Egy groteszk és erősen stilizált világba vonják be a nézőt. A háború után a városba érkező család élettörténete egy jól megrajzolt ívet követ. A szegény falusiak szinte szempillantás alatt gazdagszanak meg a hentessegéd ügyessége miatt. Az előadás képileg egyaránt sugallja, hogy a háború nyomort, halálszagot és tébolyultságot hagy maga után, valamint, hogy Rieĉan és családja hogyan látja vagy képzeli el magát a létezést.
Egy hentes-labor. A fehér falak sterillé, rideggé, míg a bordó padló véressé teszi a játékteret. Vért nagyon keveset látunk (a hentes és segédje fehér munkaruháján munka után véres foltok jelennek meg), de a mélyen lappangó indulatok és szenvedélyek színe is lehetne ez a sötétvörös. Ebbe a befagyott, de lángolni akaró környezetbe érkezik három olyan ember, aki mindentől elzárkózott, ami felszabadít.
Rieĉant játszó Fabó Tibor karakteréhez híven visszafogott, halk szavú és gyámoltalan. Bizonytalanul cammog a számára idegen környezetben. Jó ember: szelíd és engedékeny. Soha nem szokja meg a városi klór és a mészárszék szagát. A színész olyan energiákkal dolgozik, amelyek csak a befejezés előtt szakadnak fel, de mindvégig egyfajta titkot és sötétséget sugallnak.

Bandor Éva Rieĉanné szerepében tűnik fel. Első megjelenésekor fekete, falusi gyászruhában van. Öregnek és élettelennek látszik. De ahogy felpróbálja az első aranyláncot, sejteti, hogy hajlik az újra, a gazdagság felé. Lányával (Tar Renáta) elindulnak a városi élettel járó lejtőn. Ketten két irányba zuhannak lefelé. Elveszítik értékeiket, személyiségük meghasonul, a falusi szűklátókörűségből a városi dívák betokosodottságába lépnek.

A címszereplő hentessegéd, Lanĉariĉ viszonylag keveset van a színen, de minden változásnak ő az okozója. Kapcsolatai tisztázatlanok, tettei és céljai nem nyilvánvalóak, kétségeket ébresztenek a többi szereplőben. A hentes jóságából és embertársa iránti tiszteletből nem küldi el, annak ellenére, hogy figyelmeztették: gondjai vannak a hatóságokkal. Szép lassan eltávolítja a családtagokat, és mint egy láthatatlan daganat elmérgesít minden viszonyt. Mokos Attila Lanĉariĉként rejtelmes és csábító.

Filadelfi (Ollé Erik) különc, olykor fentről (arról a láncról lóg le, amelyre a leölt állatokat húzzák fel)nézi vagy csak hallgatja a párbeszédeket. Gyakran veszi fel a malac maszkot. A többiekhez képest szabadabb és nagyobb igénye van a játékra, a fordulatokra. A tánc, a dallam, az előadás színei a gyötrelem mellé csodát csempésznek. A Szabó Szvrcsek Anita által elénekelt könnyed dalok a szürreális határaihoz viszik közel az előadást. Zongorán Pálinkás Andrássy Zsuzsanna kíséri. Teljesen civilként van jelen a színpadon, ez mindenképpen elidegenít. A fali csempére vetített naturalista, fekete – fehér ismétlődő filmrészlet a disznóölésről szintén kizökkent a beleélésből. Az olykor felbukkanó, történet nélküli szereplők a városlakók távolságtartását, érdektelenségét mutatják.

A befejezés dekadens, de nem feltétlenül tragikus. Rieĉan visszamegy a hegyekbe, elszakad feleségétől, és attól a létformától, amely soha nem lehetett a sajátja.

Nehéz elszakadni ettől a látvány- és érzésvilágtól. A szokatlan és harsány képek meglepnek és magukba szívnak. De a Várszínpadon már áll az Opera Ultima díszlete. Nem csekélyebb a csoda ebben az előadásban sem.

Két felfonás, két stílus. Az első rész egy jól megcsinált opera paródia, míg a második rész sokkal feszesebb, aktuális politikai és társadalmi problémákkal foglalkozik. Az egy órában bemutatott Sevillai borbély története tobzódik a helyzetkomikumban. Minden felnagyított, felgyorsított, eleven és szórakoztató.

Az összes színészi alakítás a helyén van, azonban ki szeretném emelni Elor Eminát, aki a két felvonásban teljesen más. A primadonna szerepében könnyed és szertelen, míg a második részben rezzenéstelen arccal vési mellkasába a fájdalmat. Balázs Áron is meggyőző mindkét alakításában. Szabó Eduárd az Almaviva gróf szerepében válik felejthetetlenné. Piros kakastaréját arcjátékával egészíti ki és ezzel hamisítatlan Almaviva gróffá válik. Szilágyi Ágota összeszorított fogakkal, magabiztosan áll elénk. A szövegét az utasításoknak megfelelő hangszínnel és hanglejtéssel mondja. Néhány mondatban képes megmutatni, hogy milyen széles skálán mozog, mint színész. Kőrösi István talán a legizgalmasabb figura mindkét szférában. A Sevillai borbélyban angyalként, baromfiként, DJként van jelen. Az ő kezében a távirányító. Felgyorsítja és lelassítja a cselekményt. Olykor kiül a színpad szélére és savanyú uborkát eszik. Chérubinként egy tragikus, összetört katonát játszik.

A társulat rendkívüli hangi adottságokkal rendelkezik. Sehol egy csúszás, egy megingás, egy tévedés. Otthonosan mozognak a könnyedebb szerepekben, és meghökkentő gyorsasággal váltanak hangulatot. A fehér és díszes jelmezeket egyszerűbb, fekete ruhákra cserélik. A habkönnyű díszlet mögül előbukkan a súlyos vasszerkezet. A brechti elidegenítő effektusok a nevek, a szerzői instrukciók, a robotszerű mozdulatok, kiszólások által markánsak. Csak úgy tudjuk a második világ idegenségét és sivárságát elfogadni, ha ismerjük a könnyűséget, a nevetést. Kokan Mladenoviĉ rendezése üde és egyedi világot teremtő: egy pontos rendezői koncepciót követve gondosan felépített és megjelenített előadás.