László Beáta Lídia: Képben lenni

A Játéktér 2013. nyári számából.

Székely Csaba: Bányavakság. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Fotó: Rab Zoltán

Egy statikus kép mered a nézőtérre még az előadás kezdete előtt. Miközben mindenki elfoglalja a helyét, hosszú percekig fürkésszük a képbe belefásult férfi és nő tekintetét. Döcögősen nyílik szét ez az életnagyságú fal, rozsdásan szólalnak meg a hangszerek, álmosan indul a színészi játék. Realista előadás szaga árad a színpadról. Rozoga asztal, csámpás lábú székek, nyikorgó szekrény, vásott kanapé. A falfestésben azonban valamiféle emelkedettség és titok rejlik az erdélyi táj ábrázolásával. Egy másik provokatív látványelem a kitömött szarvasfej, szerteágazó agancsokkal. Mindez a Welcome to Transylvania felirattal együtt, összetett formanyelvet sejtetve, mintha meghívna bennünket, hogy vegyünk aktívan részt ebben a létformában, de a színészi játék hevesen tiltakozik az ellen, hogy a néző is befurakodjon az eseményekbe.

Rövidesen kiderül, hogy a képen látott két személy ebben a házban, ebben a faluban, ebben a régióban él. A polgármester, Ince és a testvére, Iringó közösen, penészes múltban és az egy helyben tapogatózó jelenben, változatlanságot ígérő jövőben tengetik mindennapjaikat. Ebbe a környezetbe érkezik Florin, a városban élő, román anyanyelvű rendőr. Ince egy földhöz ragadt erdélyi magyar polgármester, apa, testvér, özvegy és ellenség. Úgy tűnik, hogy karakterébe a drámaíró, Székely Csaba igyekezett minden székelyföldi, negyvenes férfi embert belesűríteni. Ezeket a sematikus vonásokat Szakács László nagyszerűen érzékelteti, egy kollektív szereplővé általánosodott embert ismerhetünk fel benne. Ince tájékozatlan, csak az érdekek hajtják, nem látja, mi zajlik a világban – lehetséges volna, hogy nem ismeri a fű másodlagos jelentését? Iringónak a saját házában szolgálóként kell megküzdenie mindennapjaival. Sebhelyes „ábrázatát” okolja azért, amiért férje halála után nyolc évvel még mindig a testvérével él. Florin kedveskedéseit félszegen, ridegen fogadja, de ennek ellenére egy szempillantás alatt visszakapja a reményt, mely után ismét a mélybe csúszik. Nagy Dorottya kimért, igénytelen öltözetű, kiüresedett asszonyt idéz meg előttünk, aki lassacskán még a saját házából is kiszorul – a szobában egy kanapé van, mint kiderült, Ince alszik rajta. Az „első ház” a ritkán hazajáró Izabellának van fenntartva, Iringó tere így valószínűleg a konyhára korlátozódik. A színésznő kifogástalanul és szinte eszköztelenül teremti meg karakterét: üveges tekintete Iringó sivár lelkivilágáról árulkodik. Egyetlen, szoborszerű arckifejezéssel játssza végig az estét.

Florin jelenti Ince számára a reményt, ugyanis ha kiiktatják a vadmagyar Izsákot a polgármester-jelöltek listájáról, ismét ő nyerheti a választásokat. Ahogy Florin helyet kap Izabella szobájában, sejthetjük, hogy mélyre fogja ásni magát a lakók múltjában. Jellemében kiismerhetetlen, rejtélyes figura, aki szertartásosan feltűri az ingujját munka előtt, keresztet vet, ha Istent és a szenteket emlegeti, naivnak mutatja magát, de mint később kiderül, jó emberismerő, balkáni ravaszságával képes fényt deríteni minden korrupcióra. Bányai Kelemen Barna színészi játéka dinamikus,minden egyes mozdulata gondosan kidolgozott, mégsem tűnik mesterkéltnek. Gazdag színészi eszköztárral dolgozik, estéről estére megújul, és nélkülözhetetlen energiákat visz az előadásba. Akárcsak a Bányavirágban – a trilógia első részében –, itt is szerepéhez tartozott a részeg ember alakítása. A lődörgő Florin gesztusaiban igencsak hasonlított a mámoros Mihályra, de ettől még senki sem kérdőjelezi meg a szóban forgó színész csillogó tehetségét.

Izsák „nagy magyar”, mégsem cimborálnak Incével, hiszen a hatalomvágy megfertőzte a magyar–magyar viszonyokat is. Izsák az érdek és az ösztönök embere, aki fantomképeket kerget, egy maga által teremtett valóságban él. A szarvasagancs az ő szimbóluma, hiszen a magyarság, a férfiasság és az erő duzzad benne. Végül az újonnan megvásárolt házába kiteszi Nagy-Magyarország térképét – ezzel eloszlatja a néző kételyeit: csak ezen a szinten mozog nagy magyarságérzete és hősiessége. Ördög Miklós Levente könnyeden alakítja ezt az elvakult állatot.

Izabella, Ince lánya elnagyolt karakter, az előadás és a dráma mostohagyermeke. Sokkal mélyebbre lehetett volna menni e fiatalon kiégett, városi plázacica látszatát magára erőszakoló lány lelkivilágába, hiszen ő jelenti a jövőt, és apjától kapott nevelése vagy annak hiánya intenzívebben kellene éljen benne. Czikó Julianna sok időt tölt a színen, mégsem kapott az alkotóktól lehetőséget a kibontakozásra. A mozdulat, ahogy például pálinkát tölt, vagy megpróbálja szétválasztani az összezörrenőket, nem sokat árul el az otthoniakhoz való viszonyáról. Az sem egyértelmű, hogy ha Kolozsvárról érkezik, miért nem erdélyi, hanem a magyarországihoz hasonló szlenget használ? A többi szereplő mondatainak gördülékenysége mellett ő kevésbé beszéli természetesen az előadás nyelvét.

A kép-motívum többször is visszatér az előadás során. Izabella ballagási fotója, amelyet a szekrény ablakszemei közé tűztek, a lány zsenge fiatalságát őrzi. Így látja őt az édesapja, szemet hunyva a zord valóság fölött. Florin pénztárcájában a képek azt mutatják, hogy miként reagálnak az egyes szereplők a hétköznapi tárgyakhoz, hírekhez. Ince naivsága és szűklátókörűsége tisztán a felszínre buggyan, amikor csak a Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló képet veszi észre. Iringó, a végsőkig befolyásolható asszony, bár nem lát hasonlatosságot saját maga és Florin felesége között, mégis elhiszi, ha azt mondják.

Vannak kísérletek a nézőtér és a játéktér közötti távolság szűkítésére (Ince és Florin egy adott pillanatban kilépnek a képkeretből, az utolsó jelenetben Ince kitekint a nézők felé), hogy közelebb érezzük ezt a világot, elmerüljünk benne és önmagunkban, de igazából csak annyit látunk, mint amennyit a fokozott poénsorozatokon keresztül megmutatnak nekünk. A képkeret mellett az élőzene is segít a történet keretbe helyezésében. Egy kerek egészet láthatunk, aminek cselekménye egy tudatosan kijelölt pontból indul és andalog lefelé (vagy felfelé?) a leleplezés mozzanatáig. Mindemellett a zene lendíti át egyik színt a másikba, sugallva a napszakok hangulatát, de a hangutánzó hatások szempontjából sem elhanyagolható a háromtagú zenekar muzsikája.

Az előadás az Isten háta mögötti kisemberek tudatlanságából fakadó helyzetkomikumokra támaszkodik. A tréfák mögött azonban súlyos hibák, rendellenességek és elferdített igazságok lapulnak. Velük vagy rajtuk nevetünk? Mit tehetnének szegények, ha nem volt alkalmuk megtanulni románul, nem lapozgatják szabadidejükben az értelmező szótárt, hogy tisztázhassák a „vedzsetáriánus” szó jelentését, vagy elkerülte figyelmüket a kolozsvári egyetem honlapja? Azonban ezek az emberek nemcsak tanulatlanok, hanem kiégettek, és mindezek fölött korruptak és gyilkosok is. Ennek az igazságnak a leleplezése már túlmutat a komikum határain. A magyar–román ellentét, a lappangó és olykor kirobbanó sérelmek kiélése – mint ahogyan itt is bebizonyosodott – nem vezet sehová. Ez a nemzeti kérdésfelvetés már hosszú évtizedek óta téma lehetne romániai magyar színpadokon. De ahogy Florin sem siet hozzálátni a munkához, úgy mi sem sietjük el a porlepte konfliktusaink kigabalyítását. „Elvégre maguk is emberek” – hangzik Ince szájából a kijelentés, melyben indirekten ugyan, de sugallja lenéző magatartását a házába hívott emberről és annak a nemzetiségéről. Mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy eszünkbe se jusson az embertársunk emberi mivoltának megkérdőjelezése?

Sebestyén Aba rendezői munkájának köszönhetően az előadás ritmusa egy percig sem inog meg, a nézők nevetésének hullámzását dübörgő tapsvihar követi. A bemutató 2012 augusztusában volt, és 2013 áprilisában még mindig napokkal az előadás előtt kell jegyet foglalni. Ez azt bizonyítja, hogy e markáns produkció olyan színházi nyelven szól, amit széles skálájú közönség képes befogadni.

Székely Csaba: Bányavakság. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat.

Rendező: Sebestyén Aba. Díszlet-jelmeztervező: Bartha József. Díszlettervező asszisztensek: Bajkó Blanka e. h., Hotykai Evelin e. h. Maszk: Benő Kinga.Zene: Boros Csaba. Zenészek: Fazakas Attila, Pál Tamás, Sándor László.

Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Czikó Julianna e. h., Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Szakács László.