László Beáta Lídia: Kánikulában a halál

László Beáta Lídia: Kánikulában a halál

POSzT fesztivál(napló), június 9-10.

A hotelszoba jégfehér falai közt is érzem, ahogyan a meleg felpumpálja kézfejemben a vérereket. A tágra nyitott ablakokon beömlik a meleg szél és hirtelen meglobogtatja a mennyezettől földig hulló ezüst függönyt. Be-beszakad a napfény, ahogy a fejembe bevillannak az elmúlt két nap előadásainak képei.

A fényevők elsősorban harcosok, mert nekik kell utat törni az egész társadalom számára. Lételemük a fény, de ha ezt nem alakítják át a tudomány, a művészet és szegényebbek iránti empátia tápanyagává, nem beszélhetünk az emberiség fejlődéséről. Ascher Tamás olyan világot teremt Gorkij átdolgozott drámája alapján, ahol elsősorban az önmegismerés és önkifejezés kultusza generálja az értelmiségi réteg innovációs, alkotó tevékenységét, de ebben nem elhanyagolható szempont a nép felemelésének lehetősége.

Egyetlen tágas nappali képezi az előadás játékterét és annak kellékei: egy kihúzható kanapé, teázó asztal, székek, laboratóriumi felszerelés, sarokkanapé, absztrakt képzőművészeti alkotások és egy, a nézőtérrel szemközt lévő bejárati ajtó mellett elhelyezett tükör. Amibe soha senki, egyetlen pillanatra sem néz bele. Annál inkább menekülnek a szereplők mindenkitől, legfőképpen önmaguktól. Ezeknek a menekülési kényszereknek  ̶̶  mindenki a saját maga által teremtett látszatvilágba szalad  ̶  nyitnak utat a térben egyenlőtlenül elhelyezett, a lakás többi részébe vezető ajtók és a hatalmas üveg tolóajtó, amely az idilli, megnyugvást adó természet helyett egy száraz náddal bélelt labirintusba szívja a lakásból kitámolygókat. A társadalom minden rétegéből gyűlnek ide az emberek, akik nem csak értelmi, de érzelmi szinten is nehezen kapcsolódnak egymáshoz.

Az előadásban minden apró részlet a helyén van, de a színészek precízen összehangolt játéka a legszembetűnőbb. Mindannyian kiváló karakterek építenek fel, melyek az előadás elején távolról, egy-egy halványan jelzett gesztusból indulnak, hogy az előadás végén markáns egyéniségeket láthassunk: akik viszont döntésképtelenek és bizonytalanok maradnak. A záróképbe belefagyott sokszínű társaság pontosan megtalálja helyét és viszonyát a térhez, viszont nem egymásra, hanem a közönség soraiban ülőkre szegzik tekintetüket.

Hosszú egyeztetés után, hogy melyik délutáni programot érdemes megnéznem, elindulok a Király utcán a Zsolnay Kulturális Negyed felé. Pécs mediterrán hangulata – mindenki teraszokon üldögél – végigkísér az E78-as épületig, de a zenetermet nem találom. Rohanok a fehérre mázolt folyosókon, liftezek a két emelet között, végül egy kisebb csoportba ütközöm. Itt kezdődik az Ibsent a nappalimba! című játék. Egyszerű térbe hívnak, ahol négyszögbe rendezett székek állnak. Egy fiatal házaspár áll elénk. Mesélni kezdenek közös múltjukról, hogy miért költöztek ebbe az új lakásba. Jelenlegi viszonyukról kevés szó esik, de a szúrós tekintetekből, türelmetlen sóhajokból, érdes beszólásokból rögtön nyilvánvalóvá válnak a nézeteltéréseik. Ebbe a feszült légkörbe furakodik be egy nem kívánt, leplezetlenül intrikus harmadik személy (Tóth Máté), aki szikrát szór minden replikájával. Tisztázatlan, milyen viszonyban állt Emőkével (Kiss-Végh Emőke) vagy Tamással (Ördög Tamás) évekkel ezelőtt, viszont a megjelenésével keltett szélsőséges indulatok mély sebekről árulkodnak.

A felütésben direkt módon szólnak a közönséghez, nyíltan reagálnak minden befogadói visszajelzésre, de ez a fajta játékstílus fokozatosan elhalványul, a színészek egyre kevésbé tudnak ránk figyelni a társaiktól érkezett impulzusok feldolgozása és lereagálása miatt. Ez nem teremt hiányérzetet: a beleélés által tragikus végkifejlet erőteljesebbnek hat. Emőke odaadja pisztolyát a múltban vele furcsa viszonyban álló Máténak, így nem meglepő a telefonon érkező hír, miszerint öngyilkos lett.

A rövid előadás különlegessége, hogy noha működtet előzetesen rögzített elemeket, ezeket csak irányvonalként alkalmazzák, széles teret engednek az improvizációnak. Gyorsan és szellemesen reagálják le az ablakon bekukucskáló munkásokat, a többször elberregő helikoptert, a szúnyogot a falon, a teremben felforrósodott levegőt. Ezek a rögtönzött jelenetek csak akkor tudnak működni, ha határozottan átgondolt karakter-lehetőségek jelennek meg, melyek szabadon, de ugyanakkor hitelesen formálódnak az előadás során. A színészek nem vesznek fel fiktív neveket, nem viselnek feltűnő jelmezt vagy sminket, mintegy közülünk lépnek elő. Teátrális, előre begyakorolt mozdulatok helyett visszafogott gesztusokat látunk, belülről épülő karaktereket. Nyelvhasználatuk az élőbeszédhez áll közel, viszont az elbeszélt történet sűrített, megszerkesztett keretek közé állított, és a fikció működteti. A szórakoztatásunk érdekében bedobott poénok oldják az áporodott házaspár és a harmadik személy alakoskodásait.

Ibsen Hedda Gabler című művének alaphelyzete és számos fordulata azonban csak biztos kiindulópont szolgál, és a három színész felvállalja a spontaneitás, az eredetiség és pillanatnyiság veszélyeit. A Dollár Papa Gyermekeivel eltöltött óra a felszabadító nevetésen túl a felfokozott személyességre, és korlátok közé szorított emberi viselkedésformákra helyezi a hangsúlyokat.

Máté Gábor rendezésében a kommunizmus története a csöndes vallomásokból indul, a közösség egymásba kapaszkodó táncain és dallamain túl, a vértől vörös fátylakig és szalagokig lejt. Az egyik oldalról a brutális kárörvendés erőszakossága árad a legyőzöttekre, a másik oldalon a riadalom és remegés szegezi tehetetlenségbe az összekulcsolt kezeket. De a Vörös attól válik érdekessé, hogy a két oldal összemosódik: cserélődnek a jelmezek, a vörös csillagosokból aszfaltreszelékbe döngölt áldozatok, a lemeztelenített céltáblákból hedonista kizsákmányolókká változnak.

A tér különlegessége, hogy korlátozott játékot, mozgást erőszakol a színészekre, ugyanis bokáig gázolnak a háborús hangulatot idéző, puskapor illatú aszfaltdarában. Mintha árral szembeni haladnának, ahol többszörösen meg kell küzdeni minden akadállyal. Mi az, ami fékezi a heves indulatokat, a kétségbeesett meneküléseket? Talán az emberi méltóság, vagy a sorssal való ösztönös szembeszegülés; talán a megközelíthetetlen történelmi tények keltette bizonytalanság. Egyvalami azonban eldöntött az előadásban: a halál felmutatása. Játékosan teátrális megoldások jelenítik meg a halál motívumát. Minden szereplő magában, ruhája belsejében elrejtve hordozza azt a vörös anyagfoszlányt, amit majd az ellenség bebugyolál, elfed, rászorít valamelyik testrészére. Az agresszivitást a halál szép, vörös színe lepi be, segít a múltfeldolgozás folyamatában.

A képzelt beteg tere egy fémkék, a fentről lógó csövek miatt toronyhangulatú szoba, benne múzeumszerű lepkebirtok, ahol a falra kirakott és inszektáriumban őrzött lepkék, bábok jelképezik a főszereplő őrületbe futó élet- és halálfélelmét. Ebbe a térbe és a főszereplő megbolydult elméjébe lép be a halál (Debreczeny Csaba), és úgy sétál végig ebben a zárványban, mint a szárnyait bontogató óriás lepke. Mint később kiderül, tévedésből van itt. Azonban hiába távozik, mert a három zenész alakja révén az előadás teljes ideje alatt a színpadon marad: mindhárman a haláléhoz hasonló fehér festékcsíkot viselnek a szemük körül. Minduntalan megkondul a harang, vagy felcsendül a vészjósló csengő hangja: a halál lebegtetése az egyetlen eleme az előadásnak, ami kissé visszahúzza a hemzsegő komikus jelenetek hömpölygését.

Moliére komikus helyzeteire alapozva egy szűk térbe összezárt családi élet zajlását látjuk, amit az apa (Gálffi László) súlyosan elrajzolt hipochondriája, és merevsége szervez meglehetősen komikusan. Ő képtelen elvonatkoztatni rögeszméjétől, így merevvé és cselekvésképtelenné válik. Felesége (Für Anikó) fogvicsorgatva küzd, hogy a végrendelet szerint minden vagyon az ő kezébe kerüljön, mostohalányait (Trokán Nóra, Bíró Kriszta) kolostorba kényszerítené, viszont a urainál jóval élesebb elméjű szolgálólány (Szandtner Anna) odaadóan segít nekik szerelmük beteljeítéséhez. Toinette az egyetlen, aki mentes a rosszindulattól és rögeszméktől – a képzelt beteg testvérében, Béralde-ban (Znamenák István) ideális társra talál, viszont a diszlexiás halál naivan viszi el őt a túlvilágra. Az olvasni tudó képzelt beteg őt választja maga helyett a halál áldozatául, hiszen kapzsisága és irigysége miatt képtelen elviselni, ha valaki szabadon dönt a saját boldogsága felett.

Ez a méretes igazságtalanság csakhamar a visszára fordul, amikor Béralde visszatér a halálból a jelenlévők teljes névsorával. Egy másik állapotba kerülnek a szereplők: feladják eddigi szertelen, jellemüket, beszédmódjukat, hanglejtésüket, arcjátékukat, mintha egy másik közegbe kerülnének.

A Mohácsi testvérek immár másodszor megrendezett átirata olyan frissességgel hat, hogy a több mint három órás előadás könnyedén visz magával, ahogy mi is könnyedén visszük magunkkal. A közönség felszabadult nevetése sokáig bennem marad az este folyamán.

A kérdés már csak az, hogy hol lehet vacsorázni ilyen késő éjszaka? Csak a színházbüfé konyhája van nyitva – de nem kérek semmit. Hosszú a sor a pult előtt, és még hosszabb a mosdó ajtajában. Aludni mennénk, de útközben elvegyülünk az alagsorban kocsmázó emberek között. Erős a pipából szálló füst illata. Maradunk egy kicsit  ̶̶   és ekkor legalább még hűvös volt.