László Beáta Lídia: Játékosság és bevonódás - Kisvárda, 7. nap

László Beáta Lídia: Játékosság és bevonódás – Kisvárda, 7. nap

Aranyember, aranylakodalom, aranygyűrű, aranyeső, aranysárga, aranyos. Arany – légy. A gyergyóiak. Heten: Mária, Gábor, Csongor, Annamária, Szilárd, Norbert, Gyöngyvér.
Az élet sójáról kérdeznek: szenvedély, szeretet, szabadság, tenger, színház, levegő.
Székek. Mind fehér. Székek és emberek. Fehér ruhák és fekete öltönyök. Mozdulatlanság. A néző járkál, bámészkodik, elfoglalja a helyét az asztal körül. Ők ülnek, fekszenek, székre hajtják a fejüket. Várnak.
Az egyik asztal fehérebb. A másikat jobban megvilágítja a fény. A harmadik körül fehérek a székek. Tányérok és poharak egyensúlyoznak vékony vasrudakra rögzítve, az asztalba szúrva. A játszók: meggörnyedtek és sziszegők. Fáj. Aztán csörömpölnek a fehér tányérok és kevés a levegő.

Zsak, zsak. Feszül a hangszalag. Cipeli, mint keresztet. Zsak, zsak. A másik partra. Egy fehér ruhás, szőke tündér utazik a szalagon. A másik partra. Zsak, zsak. Ketten. Együtt. Körbe-körbe, örökre. Összeköt a szalag. És tényleg.
Kilépnek a szerepből. Belépünk a szerepbe. Hangszert készítünk: szögből, válldrótból, kötélből. Hallgatjuk: csing…ling, csing…ling. Játékra bírnak felnőtt embereket. Nevetésre.
Egy fából készült tábla. Rajta szegek. Egy nő. Két nő. Heten. Kopog a kalapács, rendbe illeszkednek a szegek: BIZALOM.
Felemelkedik a balta, hátulról sajdít csuklót, nyakcsigolyát. Az űzött nő fáradt mozdulatokkal beletáncol az előrehaladásba. Jobb csukló. Bal csukló, nyakcsigolya. Egy-egy lépés előre. Egyenes háttal. Finoman és bájosan.
Egy nő és egy férfi. Egymásra néznek bekötött szemekkel. Kezek és ujjbegyek. Meztelen testükön kapcsolók. Fény és sötétség. Szeretet.
Olykor megszakad a kép, elsötétül, egyre hangosabban dübörög a terem, és egy ingaóra mánusa lejt egy másodpercet. Mozdul az idő.

Sokkal józanabb és kijózanítóbb a kolozsvári Váróterem Projekt által bemutatott Cím nélküli előadás. Valós interjúkon és kitalált történeteken alapul ez a néhány párhuzamos és mégis egybefutó cselekmény. Ha a valóságból indulunk ki, nem hazudhatunk. Az mindig mai, mindig izgalmas és képes hatni ránk.
Ez az előadás a kísérletezésről szól. A játéktér egy gimnázium hátsó udvarára szorul. Az alkotók megpróbálják kihasználni a gettó hangulatát sugalló tér adottságait. Mászkálnak a falakon, az oldalt felhalmozódott kacatok mellett élnek. Látunk összetört fiatal lányt, aki rákban veszítette el édesanyját, látunk kétségbeesett, segítőkész arcokat, egyházi intézmények elfordulását. Akaratlan terhességet, padon hagyott kisbabát, fájdalmat.
Keresik a kapcsolatokat, a szálakat, amelyekbe belekapaszkodhatnak, de csak a magány van. Bár az egyik fiú rátalál egy telefonra és találomra hívogatja az embereket, csak annyit kér, hogy beszélgessenek vele, de mindenki gyorsan lerázza. A sorsok sötétek, az előadás mégis a remény gondolatával zár.
A valóság és a színészi játék között egyensúlyozva egy emelkedettebb realitással találkozunk, amely nem csak a kolozsvári hajléktalanok szánalmára hívja fel a figyelmet, hanem elindít bennünk saját élettörténeteket.