László Beáta Lídia: Imposztor és vihar a színen – Kisvárda, 1. nap

Kisvárdára sereglenek a színházi szakma jelentős képviselői – 2013-ban is, mint huszonöt évvel ezelőtt – és azóta minden évben. Felpezsdül a kisváros, hajnaltól éjszakáig rendezvények várják az ideérkezőket; de talán a legfontosabb vezérszál: a magyar színházak találkozása, megméretkezése, ünneplése.
Az imposztor a legelső versenyprogram, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában. A rendező Keresztes Attila úgy közelíti meg Spiró darabját, hogy egyetemessége megkérdőjelezhetetlen, annak ellenére, hogy egy jól körülhatárolt történelmi időben és földrajzi helyszínen játszódik.
Színház a színházban. Színész színészt játszva. Közönség a színpadon.
Boguslawski (Bíró József), az egykoron híres színész arra kényszerül, hogy pénzért bármilyen szerepet elvállaljon. Így érkezik Vilnába is. A kisvárosi társulat zavarba jön és meghatódik a mester jelenlétében. Az általuk játszott darabot, a Tartuffe-öt részletesen kielemzik, a színész átveszi az irányítást a társulat fölött. Az előadásuk elkészül, a gubernátor megnézheti. Boguslawski azonban felejthetetlen estét rendez: besúgóvá válik, a darab végén bejövő színészt elfogják, megverik, így a saját monológjával fejezi be Moliere szövegét.
Az előadás fáradtan indul, ahogyan a két műszaki dolgozó körbejárja a termet. A díszlet egyszerű, szinte csak a színház terét használják. Az első két részt a nézőtéren játsszák, míg a legutolsó részben helycserére kerül sor. Így nem csak a „színház a színházban” technika érvényesül, hanem az önreflexió is.

Pálffy Tibor otthonosan mozog a színészi mesterségben. Élvezettel játszik színészt. Karakterét úgy építi fel, hogy minden lehetséges helyzetet komikussá tesz. Nem zeng ódákat a mesterről, nem alkuszik meg, nem vágyódik el sehova, csak éli az életét és nevettetni akar. Nem csak a társulat tagjait provokálja folyamatosan, de a nézőtérre is kikacsintgat, beül a sorok közé. Ez a közte és köztünk lévő kapcsolat eleven, melyet gesztusaival, hozzánk intézett mimikájával ér el. Figurája elidegenít, emiatt nem tudjuk feltétel nélkül elfogadni a mestert. Megkérdőjelezi tehetségét, elhivatottságát, őszinteségét.
Mátray László által játszott Rybak félénk, őszinte és érzékeny. Különc, nem illeszkedik be a társulatba, gyakran félrevonul és olvas, csak a megélhetés miatt játszik. Drámaíró szeretne lenni, de nem tartja magát tehetségesnek. A mester miatt megalázzák, megverik, tönkreteszik addigi életét. Ezt azonban nem bánja, sőt, hősnek érzi magát, kiválasztottnak. Mátray László visszafogottan, egyszerűen játszik. Jelenlétében van valami magasztosság, ami a többi szereplőből hiányzik. Még Boguslawski sem ilyen fenséges, bármikor kész eladni a lelkét, így a mélyre hatoló elemzései számunkra megkérdőjelezhetőek. Az előadás utolsó felvonásában csak két szereplő visel fehér jelmezt: a mester (talpig fehérben) és az a színész (fehér ingben), aki titokban drámákat ír. Mindketten másak, mindketten többek, mindketten egy felsőbb helyet elfoglaló értékrendet képviselnek.
Az előadás ritmusa hullámzó. A Gubernátor (Derzsi Dezső) alakja hordoz némi titkot, rejtelmességet. Már a kiállásában érezhető, hogy a hatalom szolgája és érvényesítője.
Az imposztor egy rendkívül precízen kidolgozott előadás, de nem szokatlan megoldásokkal és nem meglepő fordulatokkal. A színészi játék és jelenlét sem vitathatatlan, azonban a szereplők közti viszonyok és a témakörök súlyossága kellőképpen ábrázolt.

A vihar című előadással Szergej Maszlobojscsikov egy olyan shakespearei szöveghez nyúlt, mely regényes színmű, hosszú és súlyos monológokkal, párbeszédekkel. A mai ember számára már poros, Babits Mihály fordítást vették alapul az alkotók, s ezzel az igencsak merész döntéssel fel kellett vállalniuk a közönség véleményének a megosztottságát.
Az előadás díszlete és a színészek által használt eszközök számtalan szimbólumot hordoznak magukban. Ez a szimbólumrendszer nem csak az előadás hangulatának megteremtésében játszik kulcsfontosságú szerepet, hanem a környezet lebegtetésében, a viszonyok sejtelmességének megteremtésében, és a Shakespeare-kori értékrendet is sugallja. Egy sötét, fekete leplekkel/ falakkal körbezárt térben vagyunk, túlvilági dimenziókban. Otthonosan mozognak benne a Prospera által fogva tartott arielek, a légies szellemek. Napi teendőjük: írni, költeményeket alkotni, ezért repülnek a fehér lapok mindenhonnan, kifüggesztett jegyzetek lógnak a táblákról, verssorok az asztalra írva. Az alkotási folyamat folyamatosságát és fontosságát mutatják uralkodójuk követelései. Mindennek tökéletesnek és pontosan kidolgozottnak kell lenni. Rabságban azonban nem születhetnek igazán értékes költemények. A munka, az építés ilyen körülmények között megnyomorít. A barbár Caliban púpjában hordozza a papírgalacsinokat. Miután ezt a ronda púpot felhasítják, megkönnyebbül, felszabadultabbá válik. Az előadás szépen illusztrálja, hogy a tudás, a művészet nem csak felemelő lehet, hanem nyomorúságos teher is.
A füst állandó jelenléte ködösséget, egyfajta misztikusságot kölcsönöz az előadásnak. Az események egyaránt lebeghetnek a tenger viharos terében, a szigeten vagy az uralkodó dolgozószobájában. A füst, az elfátyolozás minduntalan a múltat idézi, az igazság és a megismerés problémáját. Az arielek az előadás ideje alatt többször is egy harmonikaszerű, fekete vagonnal csúsznak be a színpadra, elnyelvén az előző jelenet embereit és díszletét. Távozásuk után mindig egy másik világot hagynak maguk után. Ők szellemek, beleszólásuk van a sors alakulásába, az emberek életébe.
A férfi és női világ elkülönül. A nők fehér ruhát, a férfiak sötét színű, Erzsébet korabeli jelmezekre emlékeztető viseletben vannak. Ez a két pólus viszont összekapcsolódik Ferdinánd és Miranda házasságával.
Az előadás nyelvezete nehezen érthető. Terebélyes, régies kifejezések, elavult szavak sokasága miatt nem mindig követhető a cselekményszál, nem egyértelműek a szereplők történetei, homályba kerülnek a viszonyrendszerek. Nem meglepő, hogy a szünetben a közönség jelentős része távozik. A jelenetek nagy része vontatott és ritmustalan, hangulata keserű és nyomasztó. Egy zárt világban játszódik, ezért zavarossá válnak Caliban kiszólásai, elidegenítési kísérletei. A legutolsó mondatokban végérvényesen válik világossá számunkra, hogy az álom, a túlvilági szféra a normaadó.